Idézet


2012. június 12., kedd

Julianna Baggott - Tiszták


(Könyvkuckó)

Kilenc évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt. Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és nem sok ideje maradt…

Partridge szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak, értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet. Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja megkeresni őt.

Magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal mások véleménye abszolút nem vezetett félre.

A könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.

Baggott kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek, a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül fontos.

Ami kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó, hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.

A szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik, hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)
A könyv hátsó borítója, a ballagásomra
ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel

Bár itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű világban…

… ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.

Amit értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre, igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök, elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra. Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná el a szülei örökségét.

Bár vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója, de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.



Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Fantasztikusan szép, és nagyon illik a könyvhöz.
Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge
Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel (2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott útbaigazítások

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése