(Könyvkuckó)
Kilenc
évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban
aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert
világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az
embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb
elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt.
Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről
álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be
kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára
hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és
nem sok ideje maradt…
Partridge
szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok
fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések
nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan
szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak,
értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon
hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki
öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a
kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell
esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy
elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet.
Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja
megkeresni őt.
Magas
elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal
mások véleménye abszolút nem vezetett félre.
A
könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a
cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából
az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat
tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a
cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az
első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének
felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további
része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.
Baggott
kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon
szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek,
a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából
mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk
olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre
a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az
már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami
látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül
fontos.
Ami
kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és
komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ
romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó,
hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper
kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a
szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi
kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy
öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha
egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.
A
szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert
Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a
könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút
át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a
legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon
belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg
egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv
arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez
alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés
Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé
tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel
szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik,
hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)
A könyv hátsó borítója, a ballagásomra ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel |
Bár
itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi
szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő
nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e
egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány
hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás
iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha
kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan
szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű
világban…
…
ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem
kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért
hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem
érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még
az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a
szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a
környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a
következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.
Amit
értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre,
igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök,
elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra.
Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például
szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge
mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná
el a szülei örökségét.
Bár
vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb
fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a
folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója,
de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.
Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Fantasztikusan szép, és
nagyon illik a könyvhöz.
Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell
(3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge
Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel
(2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia
emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott
útbaigazítások
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése