Mit nekünk egy apokalipszis, ha lehet kettő is

Julianna Baggott – Burn (Világégés) – Tiszták 3.

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez az ajánló egy regénysorozat harmadik részéről készült, úgyhogy szükségszerűen SPOILERT tartalmaz az első két részre, amiknek az ajánlóit itt találjátok: 1. Tiszták 2.Fuse Sőt, most az egyszer úgy érzem, nem tudok felelősséget vállalni azért sem, hogy a történet a harmadik részre nem fog spoilert tartalmazni, úgyhogy ha nem akarsz még utalást sem olvasni, akkor ezt most sajnos ki kell hagynod.

Sokféleképpen be lehet fejezni egy regényt vagy egy sorozatot. Az olvasó persze legtöbbször hepiendre vágyik, ugyanakkor néha tisztában vagyunk vele, hogy egy túl cukorszirupos lezárás az egész történethez méltatlan lenne. Így hát, ha néha szenvedünk is, fogcsikorgatva tűrjük a lezárást, amit a kegyetlen író ránk mér. A legvégén mégis tudunk sokszor megkönnyebbülést és elégedettséget érezni, ha legalább valami van, amibe kapaszkodhatunk, egy kis remény, egy kis jó, és ettől a realitás is örömtelivé válik (például ilyen nekem Az éhezők viadala-sorozat lezárása), vagy ha remény nincs is, legalább úgy érzed, hogy több lettél az érzelmi traumától, amit a könyv okozott (a Csillagainkban a hiba vége például jó példa erre). Viszont a Burn sajnos egyik élményt sem nyújtotta, és ezért, kár is tagadni, csalódott és dühös vagyok, hiszen egy általam nagyon szeretett sorozatot kellett keserű szájízzel letennem.

Partridge végül a titokzatos Cygnus segítségével meggyilkolta az apját, és átvette a hatalmat a Kupolában. Csakhogy ez a hatalom igazából látszólagos, Partridge nem maga adja ki a parancsokat, apja helyettese irányít a háttérből. A fiúra leginkább azért van szükség, hogy az állandóság érzetét biztosítsa a népnek, és amikor ezzel szembemegy, el kell szenvednie a döntése következményeit. Eközben Pressia, El Capitan és Bradwell Bartrand Kelly megkérdőjelezhető vendégszeretetét élvezik, aki végül egy fegyvert ad nekik, amivel képesek elpusztítani a Kupolát. De vajon a fiatalok képesek reálisan felmérni, hogy szabad-e használniuk ezt a fegyvert?

A cselekménye ennek a kötetnek is feszes és izgalmas, ahogy eddig megszokhattuk, sőt, talán egy kicsit túlságosan is az. Bár alapvetően értékelném, hogy nincs mellébeszélés, de itt olyan szinten hiányoznak a cselekménybeli kanyarok és eltévedések, ami már számomra zavaróvá vált, hiszen az életben sem vezetnek folyamatosan az események egy konkrét, biztos irányba. Azonban itt minden olyan mértékben jelentőségteljes, hogy ha egy szereplő a történet bizonyos pontján lehajol, és elrak egy követ, akkor mérget vehetsz rá, hogy annak a kőnek még szerepe lesz a későbbiekben.

Ez, és az a tény, hogy nagyjából az ötvenedik oldaltól tudtam, mi lesz a végkifejlet, összességében azt az érzést keltette bennem, mintha a Légikatasztrófák nyomában egy epizódját nézném. Az elején még egy átlagos repülésnek indul a dolog, de aztán szép lassan kibontakozik előtted a sok apró tényező, ami az elkerülhetetlen véghez vezet. A vég pedig az, hogy a repülő lezuhan és mindenki meghal, mert nem látsz túlélőket nyilatkozni, csak az áldozatok családtagjait. Ettől minden, amit bárki is tesz, olyan hiábavalóvá lesz. És egy kicsit így éreztem ennek a történetnek a kapcsán is. Nekem személy szerint például rettenetesen hiányzott az előző két kötet nyomozós, kirakós-összerakós, rejtélymegoldós szála, ami a cselekmény fénypontja volt nekem. Ebben a kötetben sajnos már semmi ilyen sincs, alig kapunk új információt, és a szereplőknek azért se nagyon kell megküzdenie. Mindemellett még az eddig csodálatosan, színesen, szagosan, átélhetően megírt akciójelenetekből is kifogytunk, ami van is, az elég sótlan.

Kaptam viszont egy olyan érzést a könyvtől, amit eddig még nem éltem át ebben a sorozatban: az erőltetettség érzését. Az volt a benyomásom, hogy az írónő basáskodó kis istennőként ül a történet fölött (ami persze így is van), és mindenáron ezt a befejezést akarja kihozni, nem igazán érdekelve, hogy ezzel ellentmond a karaktereknek, vagy a józan ész törvényeinek. Mert itt végül olyan gyorsasággal lendülnek át etikailag roppant problémás dolgokon, hogy csak lestem. Azonban a történelemből láthatjuk, hogy az igazi vezetők azért korántsem szoktak ennyire magabiztosak lenni. A kubai rakétaválság idején is azzal szembesültek a szembenálló felek, hogy ha én megnyomom a gombot, akkor ő is megnyomja, és akkor rengeteg ártatlan ember fog meghalni, de nekik valahogy mégis sikerült annyi intelligenciát összeszedni, hogy jó, akkor inkább üljünk le tárgyalni. Persze az is igaz, hogy ezek a vezetők nem tizenévesek voltak. És bár eddig ezt nem éreztem problémának, ebben a részben már nagyon, és igazat tudok adni azoknak, akik szerint a főszereplők ilyen mértékű befolyása az eseményekre valójában elég nagy hiba.

Miközben a történet ilyenformán elidegenít magától, a karaktereken is megvadult úthenger módjára rohan át. Ez szerencsére nem igaz mindenkire, mert akkor kaptam volna sírógörcsöt. El Capitan karakterével és fejlődési ívével történetesen tökéletesen meg vagyok elégedve, ő az a szereplő, aki a legmélyebbről indul, hiszen borzalmas dolgokat követett el élete során, és ahogy ebben a kötetben végre szembenéz az önváddal és keresi a bűnbocsánatot, az egyszerűen gyönyörű. Tulajdonképpen Bradwell sem érdemelte ki, hogy pofon akarjam vágni (csak néha), és szép volt ahogy ők ketten végig hangsúlyozták, hogy mennyire olyan a másik számukra, mint a testvérük, még ha ez nem is tökéletesen nyilvánult meg mindig, bár ki nem veszekszik soha  a testvérével, ugyebár. Sőt, Bradwell Helmudot is tökéletesen egyenlő félként kezeli, ami szerintem fantasztikus, szerettem volna a hármasukból még többet kapni.

Az írónő (forrás: http://www.pureimaginationblog.com/
2012/02/interview-with-julianna-baggot.html)

A könyv prológusa Bradwell szemszögéből van, aminek annyira megörültem, hogy azt elmondani nem lehet, és ebből rájöttem, mennyire kellett volna a történetnek néhány fejezet az ő nézőpontjából is. Már a második részben is volt egy ilyen benyomásom, de ebben a kötetben, amiben egy kicsit elidegenedik mindenkitől, szerintem ez még szükségesebb lett volna, főleg hogy a végén El Capitannal ketten visznek egy szálat, míg a másik három főszereplő a másik szálon mozog, és ez egy kicsit kiegyensúlyozatlanná tette szerintem a történetet.

Viszont a lányok sikeresen az idegösszeroppanás szélére sodortak. Lyda mondjuk nem lepett meg, közte meg köztem olyan mértékű világnézeti szakadék tátong, ami ilyen instant utálatot szül bennem, úgyhogy inkább az a csoda, hogy a könyv elején még viszonylag szimpatikusnak találtam. De aztán, aztán Lyda beindult a szabadság felé vezető úton, amit nagyon küzdöttem, hogy bármi másnak lássak, mint egy rettenetesen önző, alkalmazkodásra képtelen lány őrület felé tartó vergődését, de sajnos nem sikerült. Nem tudom elfogadni Lyda cselekedeteit helyesnek vagy példamutatónak, sőt, igazából az értékrendjét sem, mert olyan érzésem van, hogy ez nem saját véleménye, csak az Anyák agymosása által rákényszerített dolog, amire azért volt fogékony, mert először tőlük kapott igazi szeretetet. Ez pedig az én fogalmaim szerint nem szabadság, mint ahogy önmagában az sem az, ha fizikailag nem vagyunk bezárva.

Pressia még viszonylag elég sokáig kitartott pozitív minőségében, komolyan azt hittem, hogy ő az én emberem ebben a történetben, nagyon szerettem az emberségét és az ártatlanságát, ami ennyi borzalom után is kitartott. Csakhogy a végén Pressia hirtelen tesz egy pálfordulást, amitől azóta fogom a fejem és nem értem igazából, hogy miért történt. Ugyanis ő nagyon sokáig hisz Partridge-ban, akkor is, amikor egészen szörnyű dolgokat lehet gondolni róla, de amikor a nagyon szörnyűekről kiderül, hogy nem igazak, viszont egy ezekhez képest apróságban a bátyja csalódást okoz Pressiának, akkor hirtelen elfordul tőle, és ez számomra a fent említett erőltetés kategóriája, mert nem illik a karakteréhez, a szituációhoz vagy a józan paraszti észhez, amit tesz.

De ahol a legnagyobbat bukik számomra a történet, az Partridge útja. Alapvetően szerintem azért szeretünk a hozzá hasonló karakterekről olvasni, mert nagyon kevés az olyan ember, aki teljesen tökéletesnek látja a szüleit és mindenben a példájukat akarja követni, és néha csak akarjuk hallani, hogy nem minden a genetika meg a nevelés, hogy egy szélsőségesen rossz ember gyereke is felállhat és a döntéseivel jó emberré válhat, és ehhez nem kellett volna feltétlenül pozitív véget érnie a történetének. Viszont sajnos Baggott pont az ellenkezőjét látja jónak ábrázolni ebben a történetben, és számomra rettenetesen frusztráló és dühítő volt nézni, hogy milyen nyilvánvalóan lemond mindenki Partridge-ról szinte azonnal, amikor a tetteivel ezt még nem is érdemli ki.

Mert az a vicc az egészben, hogy Partridge marad a leginkább emberséges az összes szereplő közül. Ő az egyetlen, aki felismeri, és következetesen kiáll amellett, hogy a Kupolában élők, habár korántsem hibátlanok, de emberek, és így talán az ő életüket is védenie kell valakinek. És igen, követ el hibákat, és igen, rossz eszközöket választ, és igen, a végén tesz valami szörnyűt, de nem tudom, mit vártak tőle a többiek, amikor halálosan fenyegették. Partridge nem teszi meg a lehető legrosszabbat, és így nem válik az apjává számomra, így hát a története nem igazi bukás. A végén Pressia döntésében, amikor mindennek ellenére segítene a bátyjának, benne van a feloldozás, mégsem megváltás összességében a története. És mivel igazából egyik oldalra sem billen el a mérleg nyelve, nem érzem, hogy végső soron az ő útja tanított volna bármit is, és így az egész élete olyan hiábavalóvá válik. Talán ha több múlott volna rajta, ha többször hozhatott volna igazi döntéseket, és nem csak sodródik az árral, akkor jobban ki lehetett volna élezni a drámát a karakterére, de így nem sikerült.

Akik kissé ellensúlyozzák a főszereplőgárda bukdácsoló teljesítményét, azok a mellékszereplők, akik nagyon érdekes, elgondolkodtató figurák. Iralene már az előző kötetben is lenyűgözött, a sekélyes szépség álcája mögött mélyen megtört lélek lapul, és ebben a kötetben meg voltam róla győződve, hogy  a lányok közül ő az egyetlen, akinek némi fogalma van arról, mi folyik körülötte, és hogyan is kell belenyúlni egy ilyen hatalmi játszmába, akkor is, ha többnyire együgyűnek tettette magát. Hastings is igazából az előző kötetben elkezdett teljesítményét folytatta, de ez pont elég is volt tőle. Arwin Weed karaktere viszont nagyon izgalmas volt az egész könyvben, mert sokszor nem lehetett tudni, hányadán is állunk vele, nagyon ügyesen hintette el az összezavaró információkat. Igazán megszerettem Beckleyt is, Partridge hűséges testőrét, aki szintén mélységről és sokoldalúságról tett tanúbizonyságot.

A tanulságok terén is azt az ambivalenciát érzem, mint a szereplőknél: kaptam is valamit, meg nem is. A vallások kérdését továbbra is érdekesen és sokoldalúan tárgyalta a könyv: bemutatta a vallást, mint az egyén erejének forrását, de mint tömegmanipuláló eszközt is. Mondott pár érdekes dolgot a hatalomról, hogy mennyire meg tudja rontani az embereket, hogy a szörnyű tetteinket hogyan próbáljuk racionalizálni és helyesnek beállítani, ez is gondolatébresztő volt. Nagyon tetszett még az részlet is, hogy a szeretteink igazából sosem hagynak el minket, mert élnek az emlékezetünkben, és ezáltal a jelenünkben és a jövőnkben, bármi történjék is. Érdekes volt a győztesek és legyőzöttek témája is, hogy meddig jogos a bosszú, és mikor válik önbíráskodássá. Megfigyeltem azt is, hogy a nemi szerepekben mennyire tradicionális az egész sorozat hozzáállása, ami érdekes, a műfajra általában nem ez jellemző, de itt mindenki teljesen egyértelműen képviseli a nőkhöz és férfiakhoz társított attribútumokat, kivéve talán Partridge-ot, aki visel nőkhöz társított jellemelemeket is.

Sokszor viszont azt éreztem, hogy a különböző témákkal kapcsolatban a különböző karakterek útja egymással ellentmondó tanulságot szolgáltatott (pl.: El Capitan és Partridge: meghatároz-e a múltad?), és bár jó, hogy mindkét oldal érvelését felépítette, de valamerre dönteni kellett volna. Összességében számomra azonban arról szólt a regény, hogy milyen szörnyű, ha az egymással szemben álló felek nem képesek kompromisszumokat kötni, hogy az elkerülhetetlennek tűnő tragédiák egy része milyen könnyen kivédhető lenne, ha egy kicsit túllátnánk a saját fájdalmunkon, és vennénk a fáradságot, hogy meghallgassuk a másik oldalt is.

Ráadásul a befejezést még elkapkodottnak is éreztem, és én egy csomó kérdésre nem kaptam választ, amikre nyilván már nem is fogok soha, ami elkedvetlenítő.

Tisztában vagyok vele azért, hogy ez egy alapvetően jól megírt regény, és a nyomorom vele kapcsolatban többnyire nagyon szubjektív (kivéve néhány ténylegesen létező logikai bakit), ezért is nem látszik a negatív véleményem a pontozásokban. Nem tudom azt mondani, hogy ne olvasd el a könyvet, ugyanakkor én ezekből a fent elsorolt szubjektív okokból kifolyólag nagyon utáltam szegénykémet. Ez sajnos az egész sorozattal kapcsolatos élményemre rányomja a bélyegét, nem érzem úgy, hogy valaha újra akarnám olvasni ezeket a könyveket, pedig az első két kötetet tényleg nagyon imádtam.

Newgrange (forrás: http://www.mythicalireland.com/art/
digitalfantasy/newgrange-kerem-gogus.php)

Összességében a sorozatot még így is tudom ajánlani, ha és amennyiben nem zavar a tudományos blablával megmagyarázott, valójában meseszerűen irreális világfelépítése. Találsz viszont a regényekben kiválóan felépített karaktereket, torokszorítóan sötét és nyomasztó hangulatot, rejtélyeket, némi izgalmat, és érdekes gondolatokat. Ne szeresd meg azonban a karaktereket, és ne számíts semmi jóra a befejezéstől, mert akkor fájni fog. Nagyon is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Továbbra is elég igényes volt a nyelvezete, jól jön hozzá némi gyakorlat).

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Legalább az még mindig jó.

Kedvenc szereplők: (1) El Capitan (2) Bradwell (3) Partridge (4) Beckley (5) Iralene

Kedvenc jelenetek: (1) El Capitan bűnbocsánatért könyörög (2) Bradwell és Pressia „esküvője” (3) Patrridge elmegy megnézni a bátyja dobozát (4) Partridge kitálal (5) Bradwell és El Capitan a templomban

Mélypont: Az egész könyv egy mélypont volt. De specifikusabban legyen mondjuk Pressia az esküvőn és Lyda... minden cselekedete onnantól kezdve, hogy elválasztották Partridge-tól.

Kedvenc ötlet: nem igazán volt, eléggé kifogyott az ötletekből az írónő

Zeneajánló:

Mindig lehet rosszabb (bár az olvasók szempontjából jobb)

Julianna Baggott – Fuse (Összeolvadás)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! A következő kritika egy könyvsorozat második részét tárgyalja, ezért szükségszerűen SPOILERES az előző részre, amiről bővebben ITT olvashatsz.

Tavaly a Tiszták bizonyult számomra az év egyik legnagyobb olvasmányélményének, ezért amikor az Államokban kijött a folytatás, küzdöttem pár napig, hogy nekiálljak-e, vagy kivárjam a fordítást, de végül győzött a kísértés, és rávetettem magam a Fuse-ra.

A hullámok kissé elcsendesültek az után, hogy Willux egy füst alatt megölte az idősebbik fiát és a feleségét is, de hőseink nem ülnek tétlenül a babérjaikon. El Capitan újraszervezi a hadseregét, ezúttal némileg humanitáriusabb elvek mentén, Pressia próbál mindenkinek segíteni, amiben csak tud, Bradwellt pedig teljesen lekötik azok a fekete dobozok, amiket Ingership háza alól szereztek meg. Partridge és Lyda időközben az Anyák védelmét élvezi, hiszen senki sem szeretné, hogy az arra kószáló Különleges Erők katonái esetleg megöljék őket. Willux azonban nem tervezi, hogy huzamosabb ideig lemond egyetlen megmaradt utódjáról: a Kupolából új üzenet érkezik a kint élőkhöz, miszerint ha nem adják át a fiút, egyenként végeznek az általuk túszul ejtett emberekkel. Az óra ketyeg, mert bár az ördögi diktátor halálos beteg, szemmel láthatóan akad tartalék terve. A fiatalok előtt nagy feladat áll: meg kell érteniük egy őrület és zsenialitás között táncoló elme lényegét, és rájönniük, hogyan vehetik fel a harcot ellene, mielőtt a világ azon kis maradéka is elpusztul, amit még magukénak tudhatnak.

Nem igaz, hogy erről a sorozatról nem bírnak úgy fülszöveget írni, hogy nem lövik le az első százötven oldal cselekményét! Most, hogy már nem kell a szereplők meg az alapszituáció felvázolásával tölteni ezt az időt, és már történik is valami, igazán nem kéne az a kevés izgalmat legyilkolni azzal, hogy elmondunk az olvasónak a könyv hátulján mindent. :/ Na jó, viszont az is igaz, hogy ha ezen túlteszi magát az egyszeri közönség, akkor onnantól kezdve meglehetősen pörögnek az események, elég izgalmas a cselekmény.

Ugyanis a Fuse semmilyen szempontból nem adja alább az előző kötetnél, sőt. A tétek nagyobbak, a történet monumentálisabb, jobban bevon olyan szereplőket, akik korábban nem, vagy alig szerepeltek. Továbbra is van egy kis nyomozós beütése a regény bizonyos részeinek, hiszen Bradwell és Pressia minden erejükkel próbálják megfejteni, mi is történt a Hetekkel, és igyekeznek megérteni Willux agyának működését, ami határozottan nem kis feladat. Az előző ajánlómban jósolt várakozásom is bejött, a hőseink már jobban eltávolodnak a Kupola tövétől, egy szélesebb körképet kapunk a világról, mint eddig, amit én nagyon élveztem.

Ha már világkép, akkor itt kell megemlítenem, hogy ha lenne különdíj a tudományos tények legkuszább új konstellációban való alkalmazásáért, akkor Baggott azonnal megnyerné azt. :D Hihetetlen, milyen halandzsákat vezet elő a könyvben, bár ha túllépünk az atomrobbanások miatt történt összeolvadások koncepcióján, akkor tulajdonképpen egész értelmes az összkép, és igazából egyenként megvizsgálva az írónő kijelentéseit, sok tudományos tény van benne, ami önmagában megállja a helyét. Ugyanakkor nem tudom nem szeretni azt, hogy foglalkoznak a tudománnyal, az ellentétességet, hogy ugyanazt a felfedezést használhatod arra, hogy elpusztítsd a világot, de arra is, hogy jobb hellyé tedd azt. És az apró tudománytörténeti morzsák összekapcsolása a nyomozós szállal kifejezetten ötletes.

Azt hitted, hogy mivel az előző könyv vége kicsit kevésbé volt nyomasztó, mint az összes többi része, talán a folytatásban kevesebbet fognak szenvedni a hőseink? Frászkarikát! Pressia és Partridge kölcsönösen majd’ megőrülnek az anyjuk halála miatt érzett bűntudattól, Bradwell még mindig bizalmatlan és cinikus, El Capitan (új becenevén Cap) pedig bár már jó úton halad, de eltart egy darabig, mire erről meggyőz másokat is. Őt nagyon megszerettem ebben a kötetben, a jellemfejlődése, a javuló kapcsolata Helmuddal, az, ahogy szép lassan felfedezi, valójában mennyire is törődik másokkal, nagyon szép folyamat. Partridge volt talán számomra a legérdekesebb karakter a könyvben, legalábbis az ő mentális állapotáért aggódtam a leginkább, de Pressia és Bradwell is változatlanul roppant kedves hőseim, és szerintem a lány is nagyon sokat változott előnyére az első könyv kezdete óta.

Akin viszont megdöbbentem, és teljesen kiborított ebben a részben, az Lyda volt. Ahhoz képest, hogy az első kötetben kifejezetten kedveltem őt, most jóformán egyetlen gondolatával se tudtam azonosulni, ráadásul messze az ő szála volt a legeseménytelenebb, ezért nem is szívesen olvastam. A könyv elején különösen nagyon idegesített, aztán a közepére megsajnáltam, végül egy kissé kiköszörülte a csorbát, de még nem mondhatnám, hogy teljesen megbékéltem vele. Amúgy elgondolkodtatott az esete a Kupola-beli oktatásról: vajon mire tanítják a lányokat, amíg a fiúkat látszólag zsenivé nevelik, és kiképzik mindenre? Háztartástanra? Nagyon úgy tűnik, hogy másról nincs fogalmuk.

De Lydát leszámítva szerencsére a többi szereplő továbbra is értelmesnek bizonyul. Ismét pont olyan tempóban jönnek rá a dolgokra, hogy nem kell egyszer sem azon bosszankodnom, miért nem látják a nyilvánvalót, kivéve, ha érzelmi dolgokról van szó, de azt meg elnézem nekik, hiszen nem feltétlenül a lelkizés az elsődleges prioritásuk. Egy kicsit haragszom, amiért mindkét szerelmi szál háromszöggé növi ki magát a kötetben, de igazából nem zavar, mert ezek nem ilyen jajj-gyötrődjünk-hogy-kit-válasszunk háromszögek, mindkettő esetében egyértelműen látszik, melyik partner a nyerő, a másik csak a nem túl előnyösen járt harmadik kerék.

Egyébként természetesen ez a kötet is egy hegynyi érzelmi töltettel és drasztikus hullámvölgyekkel operál, emellett természetesen előhoz mélyebb tartalmakat is, elsősorban a gyásszal, illetve önmagunk elfogadásával foglalkozik. Az üzenet pedig enyhén szólva nem hangzik hiteltelenül, hiszen ha egy olyan fiú mondja, hogy lásd meg a szépet magadban is, akinek madarak nőttek a hátába, akkor ez talán megfontolandó tanács. Akadnak még morális kérdések is, például hogy mitől lesz valaki gyilkos, Partridge aggályoskodása élete legnagyobb döntése kapcsán nagyon megérintett,*SPOILER* annak ellenére, hogy Willuxot annyira gyűlöltem, hogy úgy voltam vele, ha nem patkol el magától, odamegyek, és én ölöm meg*SPOILER VÉGE*, és a szülő-gyerek, illetve testvérkapcsolatokkal is szépen dolgozik a könyv, nem csak a szerelmi szálakkal.

Előjönnek bizonyos társadalmi kérdések is a regényben, például egyre erősebben érzem azt, hogy az Anyák kényelmetlenül szélsőséges férfigyűlölete is reflektál a feminizmus kritikájára, de ezt egyelőre nem tudom olyan nagyon értékelni, mert minden egyes alkalommal kiakadtam, hogy mégis milyen agyelhalás tenyészett el rajtuk, amitől ennyire sarkítva látják a világot? A másik, amivel számomra igen meglepő módon nagyon komolyan foglalkozik a könyv, az a hit kérdése. A vallási fanatizmust egyértelműen elítéli, és görbe tükröt állít elé nagyon ötletesen (*SPOILER* ha Bradwell eddig próféta volt, most ő lesz az arkangyal, az tuti :D *SPOILER VÉGE*), de magát a hitet nem ítéli el, és van benne egy olyan gondolat Istenről, ami nekem nagyon tetszik és a mostani világunkra is könnyedén értelmezhető.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, nem érződik egyáltalán, hogy egy trilógia második kötete, sőt, nekem jobban is tetszett, mint az első. Nagyon erős befejezést kap a könyv, ráadásul fogalmam sincs, hogy mi fog történni a harmadik könyvben, ezért rettentően várom a befejező részt.

(Remélem, tényleg lesz ebből filmadaptáció, mert a Fuseban is volt pár olyan jelenet, amit nagyon szívesen látnék széles vásznon. És én soha nem szoktam színészeket párosítani szereplőkhöz a fejemben, de most ezt teszem, és olyan jó lenne, ha Partridge-ot Logan Lerman játszaná. :D)

Kinek ajánlom? Akinek tetszett az első rész, aki szereti az érzelmekre koncentráló, kicsit nyomasztó, mégis izgalmas könyveket.

Kinek nem ajánlom? Aki ideges lesz, ha valami tudományosan inkorrekt blablát lát egy szövegben.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Néha nehéz követni az elbeszélői stílus miatt, és bőven felsőfokú szókincset igényel.)

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Már tavaly is szerelmes voltam, amikor először megláttam, fantasztikusan hangulatos, dinamikus és harmonikus egyszerre. És persze az a legjobb, amikor az ember rájön, miért is pont az került a borítóra, ami.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Cap (5) Iralene

Kedvenc jelenetek: (1) a Lenini csók :D (2) Helmud megmenti El Capitant (3) Partridge megtalálja a hibernált embereket (4) Pressia és Bradwell a hóembert nézik (5) El Capitan megpróbálja megmenteni Bradwellt

Mélypont: Partridge és Lyda nagy ágyjelenete... tudom, hogy elvileg ezt marha romantikusnak kellene találnom, de bennem inkább ilyesmi gondolatok kavarogtak: TÉNYLEG nekiálltok dugni télvíz idején, a szabadban, egy csatától párszáz méterre, védekezés nélkül? TÉNYLEG??? Teljesen meg vagytok hülyülve mindketten?

Kedvenc ötlet: A Willux gyerekek teljes neve, Partridge szobája.

Julianna Baggott - Tiszták

(Könyvkuckó)

Kilenc évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt. Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és nem sok ideje maradt…

Partridge szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak, értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet. Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja megkeresni őt.

Magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal mások véleménye abszolút nem vezetett félre.

A könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.

Baggott kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek, a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül fontos.

Ami kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó, hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.

A szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik, hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)

A könyv hátsó borítója, a ballagásomra
ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel

Bár itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű világban…

… ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.

Amit értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre, igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök, elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra. Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná el a szülei örökségét.

Bár vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója, de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Fantasztikusan szép, és nagyon illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge

Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel (2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott útbaigazítások