Fairy Tale Noir

Neil Gaiman – A temető könyve

(Könyvkuckó)

Na végre, eljutottam odáig, hogy befejezzem az első könyvmoly párbajos olvasmányomat. Még sose voltam ennyire megcsúszva az akcióval, jobb lesz, ha belehúzok.

Senki Owens élete csecsemőként gyökeresen megváltozik, amikor egy titokzatos, késes férfi meggyilkolja a szüleit és a nővérét. A kisfiút is megölné, de ő elszökik, és véletlenül bemászik a régi temetőbe, ahol a kísértetek védelmük alá veszik őt. Miután megmentik, hosszas tanácskozás után eldöntik, hogy felnevelik a gyereket. Senki így rég halott emberek és sírok között cseperedik, természetfeletti kalandokat él át, de közben sok olyan dolog kimarad az életéből, ami a kortársainak teljesen normális. Sen bármennyire is szeretné, nem hagyhatja el a temetőt, hiszen a férfi aki az életére tört, még mindig odakint van, és rá vadászik.

Fun fact rólam: szenvedélyes érdeklődéssel bírok a temetők iránt. Ha egy másik országba, városba, faluba látogatok, előbb-utóbb biztos a helyi sírkertben kötök ki. Szeretem nézegetni a sírokat, belegondolni a mögöttük lévő történetekbe, megkeresni a családtagokat és történetesen azt is megfigyeltem, hogy a temetkezési szokások még Európán belül is érdekes eltéréseket mutathatnak. És tudom, hogy ezzel mások is vannak így, például Audrey Niffenegger, aki dolgozott is a világhírű Highgate temetőben és Neil Gaiman megemlíti a köszönetnyilvánításában, mint ennek a könyvnek az egyik fő inspirációforrását.

Szóval nekem igazi meleg hájjal kenegetés volt ez az alapmitológia, aminek nagyon dióhéjban az a lényege, hogy a halottak szellemei a temetőkben egyfajta saját kis valóságban élnek, ahol van akaratuk, vágyaik, személyiségük, saját kis élettörténetük, de ez az élet nem fejlődik vagy változik, mint az élőké. Ehhez jönnek még hozzá adalékok, mint például a Szürke Hölgy, a dance macabre (édesen szó szerint), vagy a más, könyvben megjelenő természetfeletti lények. Összességében ez az egész egyveleg összehoz egy ködös-borongós (és nagyon-nagyon komplex meg teljes!) viktoriánus hangulatú mitológiavilágot a modern városka közepén. Sen ebben a világban nő fel, és mivel a temető varázslata védelmezi, kissé maga is természetfelettivé válik.

A legjobb a mitológiában az, hogy olyan kézzelfoghatónak tűnik, mintha tényleg létező mítoszokat olvasnánk. Gaiman kiemeli a könyvben, hogy minden mítoszban és népszokásban van egyfajta megfoghatatlan spiritualitás, és a könyvet olvasva azokról is pontosan ezt érezzük, amikről jól tudjuk, hogy az író képzeletének szüleménye. És ez óriási pluszt ad az atmoszférához, mert valahogy én is részének éreztem magam tőle ennek a világnak.

A történet maga nem különösebben eredeti, klasszikus mesei formulákat követ: a magányos hős (majdnem egyedül) kiáll húsz életveszélyes kalandot, míg végül felnő és a tapasztalatoktól megerősödve képessé válik, hogy legyőzze az ősellenségét is, akin mindig bosszút akart állni. VÉGE Amitől mégis működik, az az a tény, hogy ez sokkal inkább hangulatregény, mintsem cselekményközpontú. A hangulat pedig olyan gaimenesen furcsa. Sen története egyszerre bájos és hátborzongató, nevettető és szomorú, de az biztos, hogy egy ponton előbb-utóbb beránt valamivel.

A karakterek érdekesek és alaposan kidolgozottak. A szellemek többsége ugyan egy-egy jellemvonást vagy funkciót képvisel markánsan (például Mr. és Mrs. Owens a gondoskodó apa-, illetve anyafigura), de többnyire az ő háttértörténetükben is van egy-egy csavar, ami miatt érdekesek és jópofa látni Sen kapcsolatának alakulását például a gyerekek szellemeivel, akiket túlnő időközben. Hősünk mindenkitől mást tanul, és másban tud fejlődni az élete megismerése által. A Jack-ek olyan sztereotíp fajta gonoszok, nem különösebben rétegeltek. Akik jól kidolgozott karakterek, az maga Sen, Liz, a temetőn kívül elhantolt boszorkány, Scarlett, illetve Silas és Miss Lupescu. Persze a leginkább behatóan Sent ismerjük meg, aki egy érzékeny, felelősségteljes fiú, és jó volt látni a felcseperedését. A könyv jó pár érzelmes pillanatot is tartogat, különösen a vége volt számomra könnyfakasztó.

Mindamellett érdekes kérdéseket is feszegetet néha a könyv, nem csak a mitológiával kapcsolatban (ami nagyjából Gaiman egész munkásságának sajátja). Ezen kívül ami számomra figyelemfelkeltő volt, milyen őszintén ábrázolta a könyv, hogy az emberek mennyire félnek attól, amit nem értenek, és milyen elszántan veszik árnyékképekkel ezeket a megmagyarázhatatlan dolgokat ahelyett, hogy szembenéznének vele. Tanulságos volt Sen kis kalandja is a közoktatásban, amikor nem törődve a saját javával segített a kisebb gyerekeknek, akiket a nagyok terrorizáltak. Ez, és még a cselekmény több más mozzanata is arra irányítja a figyelmet, milyen fontos kiállni azért, amiben hiszünk, és felelősséget vállalni azért egyénért vagy közösségért, aki/ami arra érdemes. De összességében mégis leginkább a felnőtté válásról szól a könyv, hogy milyen rácsodálkozni a világra, megtapasztalni az erőnk határát, túllépni rajta és végül elérni azt a pontot, amikor menthetetlenül ki kell repülnünk a fészekből.

Ez a könyv olyan, hogy tipikusan helye van a polcon, pluszbónusz vásárlásra sarkalló faktorként ugyanis egyedi stílusú fekete-fehér illusztrációk vannak benne, amik szintén hozzátesznek a hangulathoz. De enélkül is olvasásra érdemes.

Kinek ajánlom? Aki szereti Gaimant és/vagy a fülszöveg elnyerte a tetszését, az nyugodtan olvassa, magabiztosan teljesítő kis könyv ez.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Elsőre nem nyújt oylan sokat, de ha elég hosszú ideig nézed, akkor elkezdenek hatni az apró részletek, és rájössz, hogy mennyire király.

Kedvenc szereplők: (1) Sen (2) Liz (3) Miss Lupescu (4) Silas (5) Scarlett

Kedvenc jelenetek: (1) Sen kalandja az iskolában (2) Sen és Miss Lupescu végre egy hullámhosszra kerülnek (3) Sen és Liz megismerkedése (4) Sen és Scarlett kalandja a temetődomb belsejében (5) a dance macabre

Mélypont: Scarlett el akar feledkezni Senről

Kedvenc ötlet: a Szürke Hölgy, a dance macabre, a... minden :D