Világvége-víziók

Peter Heller – Kutya csillagkép

(Könyvkuckó)

Kilenc évvel a történet kezdete előtt egy szuperinfluenza-járvány söpört végig a világon, kiirtva az emberiség nagy részét. Hig a túlélők közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy túlságosan szerencsésnek érzi magát, hiszen mindenki meghalt, akit valaha szeretett, csak a kutyája maradt neki. Vele és a mogorva, kiismerhetetlen, fegyvermániás Bagley-vel élnek hármasban egy reptéren, amit Bangley kivételes fegyverarzenáljával és lankadatlan éberséggel eddig sikerült megvédeniük az erőszakos betolakodóktól. Hig azonban többre vágyik, úgy érzi, ez nem igazi élet, így amikor egy újabb veszteség kizökkenti az elmúlt évek katatóniájából, eszébe jut egy rádióüzenet, amit pár évvel ezelőtt fogott, és ami azt sejteti, hogy kisrepülőgépével elérhető távolságban még élhetnek civilizált emberek. Ezért Hig úgy dönt, hogy hátrahagyja az „otthonát” és elindul arra a vidékre, ahonnan már nem tud egy tank üzemanyaggal visszatérni, hátha az ismerősen ismeretlen tájakban megtalálja az élete értelmét.

Nem titkolom, hogy nagyon kedvelem a posztapokaliptikus műfajt, ezért is kaptam rajta, amikor lehetőségem adódott elolvasni ezt a könyvet. Viszont mielőtt rátérnék az elemzésre, van egy általános eszmefuttatásom, amit megosztanék veletek. Szoktam nézni egy időben a TV-ben ezeket a világvége-várós műsorokat, amikor is érdekesnek megfigyeléseket tettem. A történet főhősei, a világvége-várók mind ugyanazzal a jól körülhatárolható pszichológiai profillal rendelkeznek:

1. Általában középosztálybeliek, tisztességes, de nem túl kiemelkedő fizetéssel. Gyakran olyan a munkájuk, amiben katasztrófákkal kell szembenézniük – például rendőrök, katonák, tűzoltók, vagy kórházi dolgozók.

2. A világvége-függőségük gyökere abban keresendő, hogy átéltek valamilyen csapást, amitől megrendült a hitük az állam mindenhatóságában és gondoskodási képességében (ez a leggyakrabban a gazdasági világválság miatti elszegényedést jelent).

3. Többnyire nem magányos remeték, a legtöbbjük családos ember. Ha a többieket is sikerül bevonni a felkészülésbe, az klassz, de ha úgy gondolják, hogy hülyeség a kevés kis pénzüket bunkerépítésre fecsérelni a gyerek egyetemi költségei helyett, magányos hősünk akkor is egész hétvégén a bunker falába fog fémlapokat kalapálni.

4. Szinte kivétel nélkül igaz rájuk, hogy nem általánosan „a világvégétől” félnek. Ó nem, nekik konkrét elképzelésük van arról, mi fog történni, és erre az egy kimenetelre készülnek fel. Forgatókönyvük általában összefüggésben áll a végzettségükkel, élettapasztalataikkal, például az egészségügyi dolgozók szinte kivétel nélkül a világjárvány kitörésétől félnek, ezért sterilizálhatóvá teszik a házat, míg a katonák a zombi apokalipszisre készülve tökéletesen védhető bunkereket építenek maguknak. :D

Az utolsó pont alapján nekem úgy tűnik, hogy mindenki a feje mélyén ott szunnyad egy világvége-vízió, ami nagyrészt abból táplálkozik, amire vonatkozóan ismereteink vannak. Mert az ismeretlentől úgy általánosságban nagyon lehet félni, de konkrétan, tervezhetően és leírhatóan csak az tud halálra rémíteni, amit ismersz. És szerintem ez nagyjából-egészében véve az írókkal is így van.

Azt hiszem, ilyen logika mentén értem azt is, miért pont olyan Peter Heller apokalipszise, amilyen. Bár csak a belső borítón szereplő életrajzát olvastam, de ebben szerepel, hogy horgászatról és természetjárásról ír szakcikkeket olyan kis újságoknak, mint a National Geographic. Ezek alapján Hellernek az eszményi világvégéje pont olyan, amit leírt: vibráló, eleven természet, nagyon halott emberiséggel. Mellesleg ez a kimenetel egyáltalán nem földtől elrugaszkodott, az egész könyv nagyon reálisnak és átgondoltnak hat, látszik az írón, hogy tényleg van némi fogalma azokról a dolgokról, amikről beszél.

Aki izgalomra és vérre számít, annak némiképp csalódást okozhat a könyv, mert bár az utolsóból akad elég, hála az időnként előforduló gyilkosságoknak, de a hangsúly nem a cselekményen, hanem a főszereplőn és az ő kis lelki világán van. A történet elbeszélője Hig, az ő egyes szám első személyű szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, ez azonban igazából nem pontos megfogalmazás. A könyv elbeszélői stílusa nagyon érdekes, a párbeszédek nincsenek gondolatjelezve, vagy élesen elválasztva a narrációtól. Azt olvastam, hogy Cormac McCarthy Az út című könyve is ilyen, de mivel ezt nem olvastam, csak a filmet láttam, így engem ez a Vakságra emlékeztet, amit ugyanígy írt meg a szerző, csak ott külső volt az elbeszélő. Itt ez a fogalmazásmód azt éri el, hogy teljesen olyan érzés, mintha Hig fejébe bújva élvezhetném a történetet, aki hol narrál, hol beszél, hol gondolkodik. Néha elveszik a részletekben, amikor éppen nagyon koncentrál, például a horgászatra, és ez tovább erősíti az érzést, hogy a fejében vagyok. És erre az érzésre még rádob a szerző egy elejtett utalással: Hig tizenöt évesen az első randevúját az Avatar című filmen követte el. Hig ugyanabban az évben született, mint én (illetve majdnem). Akár én is lehetnék. Bezony.

Pluszbónusz, hogy Heller úgy tűnik, az az író, akinek leesett, mire való a tőmondat egy szépirodalmi műben, nem csak azért használja, mert béna. Olyankor szaporodnak meg, amikor Hig stressz alatt áll, feszült, vagy érzelmileg szétesik, ilyenkor pedig az emberek köztudomásúlag kevésbé fogalmaznak szofisztikáltan.

Higben mint főszereplőben az is jó még, hogy nagyon átlagember. Van néhány olyan szaktudása, ami segíti a túlélésben (értsd a repülőgépekhez való hozzáértése, a vadászati és horgászati tudása), de nem katona, nem bűnöző, gyilkológép vagy mániákus őrült, mint a többi életben maradtak közül sokan. Ebben a környezetben kifejezetten szépléleknek mondanám, mert igen, öl, ha kell, de először inkább mindig megpróbálna tárgyalni, a fertőzésveszély ellenére kijár egy közeli farmra a vérbajos családoknak segíteni az életben maradásban, és megvan még benne az igény arra, hogy érzelmileg kötődjön másokhoz, amit jobb híján a beteg, öreg kutyáján él ki.

Bangley némiképp Hig ellenpontja a regényben: durva, néha kifejezetten közönséges, szeret gyilkolni, kőkemény túlélőgép. Hig vele szemben táplált érzései fokozatosan, a szemünk előtt változnak, és egy idő után én is azt vettem észre magamon, hogy ugyanez történik velem. Főszereplőnk ugyanis eleinte megveti, sőt, gyűlöli Bangley-t, csak azért nem küldi el a búsba, mert életben akar maradni. Az évek során aztán lassan hozzászokik a jelenlétéhez, és elkezd kötődni hozzá. Aztán amikor elég erősen figyeli hosszú-hosszú ideig, majd tiszta fejjel átgondolja Bangley minden cselekedetét, rájön, hogy ez a látszólag érzéketlen férfi hihetetlen önzetlenséggel és önfeláldozással védelmezi őt. Mert a maga módján szereti.

„Nem vagyok képes rá. Mégis megteszem.”

Ez a regény számomra egy gyönyörű vallomás a túlélésről. Megmutatja, hogy szükséghelyzetben az ember kivetkőzhet önmagából, és olyan dolgokat is megtesz, amit amúgy sosem tartott elképzelhetőnek. Akkor is, ha már tulajdonképpen nincs is miért élni, mert akkor is munkál az emberben az életösztön. Hogy van egy pici rész mindenkiben, ami  ennek ellenére elpusztíthatatlan, egy remény, ami él akkor is, ha tízből kilenc ember kérdés nélkül lőne szíven, amint meglát, mégis, a tízediknek megadná az esélyt. Ami keresi a szeretetet és az összetartozást egy olyan világban, ahol nincs kivel összetartozni. Megmutatja a könyv, hogy akármilyen gonosznak is tűnhet valaki, ő is képes lehet nagyon mély pozitív érzelmeket táplálni. Megmutatja, hogy lehetnek dolgok, amiken sosem lépsz túl igazán, de ettől még holnap felkelsz és megpróbálod átvészelni valahogy. És építesz házat, erődöt, otthont, családot, abból, ami éppen van.

Naivnak mondanám a könyvet, ha ez a csodás gondolatvilág nem lenne megmártogatva egy vödör kegyetlenségben. Így összességében inkább azt gondolom, hogy próbál őszinte és reális, mégis reményteljes képet festeni az apokalipszisről, és hogy milyen életkörülményekre és lelki tusákra számíthatnak a túlélők. Én pedig ezt nagyon értékelem benne.

Azért nem tökéletes a könyv, számomra az érzelmi katarzis a közepén következett be, és ezután a regény második fele egy picit leült. Ettől függetlenül nagyon jó regénynek tartom, Heller felkerült a figyelmemre méltó írók listájára.

Amikor a regény végét olvastam a buszon, ez a szám következett a lejátszási listámon, és szerintem nagyon is illik hozzá, úgyhogy beteszem ide:

Kinek ajánlom? Aki akar egy lassú folyású, érzelmes, őszinte, de reményt keltő könyvet olvasni a világvégéről.

Kinek nem ajánlom? Aki zombikat, akciót, vérengzést vár.

Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel jelent meg, nagyon letisztult, az aranyfólia kifejezetten érdekessé teszi.

Kedvenc szereplők: (1) Hig (2) Pops (3) Bangley (4) Cima (5) a vérbajos kislány

Kedvenc jelenetek: (1) Hig zokogni kezd a vérbajos családok előtt (2) Hig rájön, milyen is Bangley igazából (3) Cima a középiskolai éveiről mesél Hignek (4) Jasper halála (5) Hig és Bangley kiirtja a Higet követőket

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a vérbajos családok