Érző szívű... zombi... ment világot

Isaac Marion – Eleven testek

(Könyvkuckó)

Na hát akkor az a dicsőséges pillanat is eljött, amikor írok az első könyvmoly párbajos könyvemről. Ez a könyv érdekes eset volt, mert rám nem jellemző módon megnéztem a filmet jóval azelőtt, hogy elolvastam volna. Talán ezért, talán másért, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk eleinte, szerencsére aztán pozitív irányba változott.

Filmplakát-borító... hova dugod azt
 a gazt, R fiam?

R zombi. Röviden ennyi. Hosszabban: R egy nagyon különös zombi. Bár ugyanúgy agyakat zabál, mint a többiek, benne még megmaradt valami... valami több. R vágyna az emberi kapcsolatokra, hiába nem tudja rendesen kifejezni magát, hiába nem emlékszik az életére, azért a maga módján próbálkozik egy kis értelemmel megtölteni maga körül a dolgokat. Azonban egy szép napon minden megváltozik, mert R vadászat közben meggyilkol egy Perry nevű fiatal férfit, és az agya elfogyasztásakor meglátja az emlékeit az egykori szerelméről, Julieról. Julie épp kartávolságon belül van, úgyhogy R megmenti a lányt a zombitáppá lényegüléstől, és elviszi magával a kis kuckójába, ahol nagyon romantikusan kvázi fogva tartja. Egy idő után azonban a lány is kissé megenyhül az irányába, és a kettejük között kialakuló törékeny kapcsolat lassan átformálja mindkettejük képét önmagukról és a világról.

„– Tudod, mit, Perry? – szólal meg. A hangja reszket a saját fájdalmától. – Végül mindenki meghal. Elpusztul minden. Tudjuk mindannyian. Emberek, városok, az egész civilizáció. Szóval, ha ennyi lenne az egész lényege, halott vagy élő, itt van vagy nincs itt, mi a kurva élet lenne bárminek is az értelme? – felnéz a lehulló levelekre, és kinyújtott kézzel elkap egyet: tűzvörös juharfalevél. – Anyám mindig azt mondta, erre van az emlékezetünk. És az emlékezet ellentéte, a remény. Hogy az elmúlt dolgok mindig számíthassanak. Hogy támaszkodhassunk a múltunkra, építhessünk jövőt magunknak – megpörgeti az arca előtt a levelet, jobbra-balra. – Anyám azt mondta, az életnek csak akkor van értelme, ha tudjuk úgy látni az időt, mint Isten. A múltat, a jelent, a jövőt, mind egyszerre.

Megengedem magamnak, hogy odanézzek rá. Meglátja a könnyeimet, megpróbál egyet letörölni az arcomról.

– És akkor? Mi a jövő? – kérdezem, meg sem rezdülve, ahogy az ujjai végigsimítanak a szemem fölött. – A múltat meg a jelent látom, de mi a jövő?

– Hát... – feleli kis, erőtlen kacajjal –, gondolom, ez benne a nehéz. A múlt tényekből van meg történelemből... azt hiszem, a jövő viszont csak reményből.

– Vagy félelemből.

– Nem – határozottan megrázza a fejét, és a hajamba tűzi a levelet. – Reményből.”

Na... hol is kezdjem? Volt olyan ismerősöm, aki feladta ezt a könyvet, és végül is értem, hogy miért. Sajnos az az igazság, hogy a könyv negatív tulajdonságai elég dominánsak az elején, és ezzel elriaszthatják az olvasók egy részét. Az első ötven oldalon nem igazán látszik, mitől több ez egy bugyuta tinédzserrománc-sztorinál, amin film se segít, mert ott teljesen erre a vonalra mentek rá, gondosan kihagytak minden komolyabb tartalmat, és humorral próbálták fogyaszthatóvá tenni. A könyv nem kifejezetten vicces, szóval ez nemigen működik, de még ha az is lenne, az a benyomásom, hogy alapból ez az ember-zombi románc ötlet akkora hülyeség, hogy nem tenné elfogadhatóvá a történetet jó humorral együtt sem.

A másik ok, hogy miért nem kedveltem az elején a könyvet, az a főszereplő hármasban keresendő. A fiúkkal, R-rel és Perryvel nincs gond, de Julie sajnos nem vált szerethetővé a számomra egyáltalán. Az egy dolog, hogy az elején teljesen életképtelenül viselkedik... mármint elég nagy dolog, de azért túlléptem rajta valahogy, de aztán meg sehogy sem hittem el, hogy ő az a fényhozó csodálatos lény, aminek a könyv lefesti. Számomra Julie inkább egy naiv és felszínes, de ezen túl teljesen átlagos lánynak tűnt, és hiába derült ki róla egy csomó minden a könyv során, alapvetően ezt a képemet róla nem tudta átírni. Még azzal se értek egyet, hogy nem előítéletes, mert hát az, R-rel szemben ugyan nagyon elfogadó valóban, de ez R legjobb barátjára, M-re már nem terjed ki, még a könyv vége felé is egyértelmű jelét adja Julie, hogy undorodik tőle. Így viselkedik egy igazi példakép.

Szerencsére voltak azért tényezők, amik az ellen hatottak, hogy elhajítsam a könyvet. Az első ilyen a stílusa volt. A könyv nagyon szépen van megfogalmazva, néha kifejezetten költői. Ez és a világ meg a főszereplő helyzete együtt megalapoznak egy melankolikus hangulatot, ami mondjuk a posztapokaliptikus műveknek általában eléggé a jellemzője, de persze ettől még ez esetben is jól működik.

„Mi maradt belőlünk? (...) Se országok, se kultúrák, se háborúk, ám mégsincs béke sem. Milyen legbelső igazság maradt meg akkor? Mi mocorog még a csontjainkban, ha minden más lefoszlott róluk?”

Aztán, a második dolog, ami tetszett, az Perry karaktere volt. Eleinte nehezen helyezkedtem bele az ő kis életébe, aminek elég banális oka van: a neve. Na már most, a könyvről azt kell tudni, hogy alapvetően a Rómeó és Júlia ihlette, és ezt annyira nem titkolja a szerző, hogy a drámában szereplő nevek alapján nevezte el a karaktereit (R, mint Rómeó, Julie, mint Júlia, M, mint Mercutio...). Szegény Perry húzta a rövidebbet, mert esetében ugye a Páriszt kellett modernné és angolossá varázsolni, hát ennyire sikerült. Ezzel csak az a baj, hogy én nagy rajongója voltam pár éve a Phineas és Ferb című zseniálisan szatírikus rajzfilmnek, és ott az egyik karakter Kacsacsőrű Kerry, azaz Perry, the Plathypus. Hát szerintetek el tudtam olvasni egyszer is úgy a nevét, hogy ne ő jusson eszembe? (Nem, nem tudtam.) És amikor ezen túljutottam, akkor jött a csavar: ez csak egy becenév, az igazi keresztneve Pear. XD Mondanom sem kell, ez nem javított a helyzeten.

Na de amúgy milyen karakter az én drága egy kacsacsőrű körtém? Nagyon érdekes. Már a halála után kerülünk vele kapcsolatba, amikor R az agya megevésén keresztül megismeri az életét, majd utána úgy tűnik, hogy Perry lelke valamilyen formában ott maradt vele. Igazából az ő története volt az első dolog, amit igazán élveztem a könyvben. Tulajdonképpen arról mesél, hogy egy naiv, idealista, életvidám fiú hogyan vesztette el szép lassan a képességet, hogy értelmet találjon az életében, hogyan vesztette el apránként a reményt egészen addig, míg végül már az öngyilkosságot látta csak útnak maga előtt. Szintén nem újdonság ez a fajta kiábrándultság a műfajtól, ugyanakkor az különös, hogy más regényekben azok a szereplők, akik ennyire szétcsúsztak, általában sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint Perry. Mellesleg az, hogy ezt az egészet az író egy folyamatként ábrázolja, aminek látjuk minden lépését, különösen átélhetővé teszi.

Vele szemben ott áll a másik főszereplő, R, aki ennél halottabb már aligha lehetne, de ő nem az a fajta, hogy ebbe beletörődjön. :D R elég furcsa keveréke az idealistának és a realistának, annak ellenére, hogy tele van a feje szép eszmékkel, egy másik élet utáni vággyal, folyamatosan jelen van a gondolataiban az is, hogy a vágyai mennyire nem összeegyeztethetők a valósággal, és ez valahol szomorú. A küszködése, hogy kifejezze magát, hogy megértesse magát az élőkkel szintén nagyon szerethetővé teszik. R egy nagyon könnyen megkedvelhető narrátor, és az ember tényleg szurkol neki, hogy elérje, amit akar.

A filmben Theresa Palmer és Nicholas Hoult
főszerepel egész jó alakítást hozva

„Rövid életem során egy csomó döntést hoztam meg csak azért, mert azt hittem, azt várják tőlem, de végül az apámnak lett igaza: a világnak nincsenek szabályai. A szabályok a fejünkben vannak, a közös, emberi tudatunkban. Ha vannak szabályok, azokat mi alkotjuk. És meg is változtathatjuk őket, amikor csak úgy tetszik.”

Bár alapvetően romantikus regényként van reklámozva a könyv, számomra nem a szerelmi szál volt benne a meghatározó. Persze, az is jelen volt, a maga bukdácsoló és kissé hiteltelen módján, még az a szerencse, hogy R fizikai korlátai miatt a regény nagy részében egészen plátói maradt pusztán ez a vonzalom. Nem, amiről nekem szólt ez a regény, az az identitásválság volt. Válság egyrészt R részéről, aki ki akar törni a saját állapotából, több szeretne lenni puszta zombinál, másrészt az emberi közösségekben. A könyv nagyon szépen és érzelemgazdagon ábrázolja az emberéletek leértékelődését egy összeomló világban. Bemutatja azt a kiégést, amivel a puszta túlélés jár, és állást foglal amellett, hogy végső soron van szépség és jóság a világban, és hogy ezek az apró, látszólag haszontalan dolgok adnak értelmet a létezésünknek, hangsúlyozza az emberség és az emberi érzések fontosságát. A Csontik azon kívül, hogy jó parafaktorok, elég jó metaforái a puszta létezésnek, a részvét nélküli emberiségnek. Mellesleg az, hogy a zombiság kitörését is valahogy ködösen összekapcsolja az emberiség lealjasulásával, egy érdekes gondolat és társadalomkritika.

Az előzménykötet borítója

Szóval a közepére ezek a dolgok kifejezetten megszerettették velem a könyvet. Sajnos a lezárást már kevésbé találtam lenyűgözőnek, végül is illett a könyvhöz, de érzésem szerint túl egyszerű és rózsaszín volt. Ezen némileg segített az epilógus, ami még ezzel együtt is meghatóra sikerült. És végül is invesztált annyira érzelmileg  a könyv összességében, hogy kíváncsi legyek az előzménytörténetre, ami angolul már megjelent, és a folytatásra, amit jövő tavasszal szeretne befejezni a szerző. Mert igenis maradtak még itt érdekes társadalmi és emberi kérdések, és szeretnék még R emberré válásáról meg kalandjairól olvasni... és hátha közben még Julie-t is megszeretem.

Szerintem érdemes adni az Eleven testeknek egy esélyt, mert az a könyv sok szempontból több, mint aminek elsőre látszik, de azért nem kell túl sokat várni tőle.

Kinek ajánlom? Ha nem riadsz vissza az intelligens és érzelmes zombik gondolata, valamint hajlandó vagy lenyelni egy kis romantikát, akkor ez bőven lehet a te könyved.

Kinek nem ajánlom? Aki akcióra és klasszikus, hörgős, vérszomjas zombikra áhítozik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szívesebben láttam volna valamelyik eredeti angol borítóval, mint a filmessel.

Kedvenc szereplők: (1) R (2) Perry (3) M (4) Nora (5) a zombigyerekek

Kedvenc jelenetek: (1) Perry és Julie fent idézett beszélgetése (2) Nora faggatja R-t :D (3) M meg a tömbi zombi megtalálja az elkeseredett R-t (4) Perry gyerekkori emlékei (5) epilógus

Mélypont: a zombik szexelnek-jelenetről le tudtam volna mondani

Kedvenc ötlet: a zombiság, mint a társadalom érzelmi problémáinak vetülete