Matthew
Dicks – Egy képzeletbeli barát naplója
(Könyvkuckó)
Budo különleges. Egy Max nevű fiú
képzeletbeli barátja már öt hosszú éve. Mivel a képzeletbeli barátok általában
ennek az élettartamnak a töredékére sem számíthatnak, ráadásul Budo szokatlanul
emberszerű kinézettel is rendelkezik, ezért a többi hozzá hasonló lény
rendszeresen a csodájára jár. Azonban Budo tisztában van vele, hogy a
képzeletbeli barátok csak addig élnek, amíg szükség van rájuk, és ahogy Max
lassan felnő, az ő ideje is lejár. Habár lehet, hogy mégsem. Max ugyanis
autista, és ezért az emberek felé való nyitás korántsem megy neki olyan
egyszerűen, mint a Budóval való kapcsolatteremtés. Főhősünk el is határozza,
hogy ő bizony foggal-körömmel küzdeni fog az életéért, mindig éreztetni fogja
Maxszel, hogy a segítségére szorul, és akkor sosem kell eltűnnie. Csakhogy a
dolgok megváltoznak, amikor az iskola egyik tanára elrabolja Maxet. Budo idővel
rájön, hogy rajta kívül senki sem tud a bűntényről, és ezért ő az egyetlen, aki
tehet valami a barátjáért.
Vannak bizonyos triggereim, amik
azonnali érzelmi reakciót váltanak ki. Azt hiszem, kisebb koromban még több
ilyen volt. Az egyik, amire emlékszem, a vadállatokat magukhoz szelídítő
gyerekekről szóló filmek, amiknek megjósolhatóan mindig az volt a vége, hogy
könnyes jelenet közepette vissza kellett engedni a jószágot a vadonba. Na, hát
én ezektől a szituációktól teljesen kész voltam mindig is, gyerekként teljesen
emészthetetlen volt számomra, hogy egy olyan különleges kapcsolatnak, mint egy
olyan barátságnak, amiről egy két órás film szólt, véget vethet egyszerűen a
kölcsönös elengedés. Ez a könyv nagyon hasonló érzelmi húrokat penget, úgyhogy
mind a háromszázakráhány oldalán keresztül hősiesen viaskodtam a
könnyzacskóimmal. Végül én győztem, de csak egy hajszálon múlt.
Az eseményeket Budo egyes szám első
személyű elbeszéléséből ismerjük meg, de a cím kicsit megtévesztő, mert a
formátum igazából nem napló. Az angol címben nem is ez a szó szerepel, hanem a
memoár, ami már helytálló, maradni kellett volna talán inkább annál. Szóval ez
a képzeletbeli barát életének története, és mint ilyen, egészen egyedi
nézőpontot teremt. Dicks nagyon ötletesen és okosan kitalálta a képzeletbeli
barátok létezésének szabályait, amikkel meg is ismertet minket a regény Budo
találkozásain keresztül. A képzeletbeli barátok élete teljesen az ember
barátjuktól függ. Úgy néznek ki és olyan képességekkel rendelkeznek, ahogy a
születésükkor ki lettek találva. Például Budo át tud menni a csukott ajtókon,
de a falakon nem, és sosem alszik. A képzeletbeli barátok élete pedig addig
tart, amíg 1. az ember barátjuk meghal 2. az ember barátjuk túllép rajtuk,
elhiszi, hogy képzeletbeliek, és elfelejti őket. A képzeletbeli barátok szerepe
a regény szerint az, hogy segítsenek a gyerekeknek addig, amíg nem tudnak
beilleszkedni a társaik közé, a létezésük teljes mértékben az önzetlen
szeretetről szól.
Ezzel szemben ironikus, hogy Budo, a
leghosszabb életű képzeletbeli barát, micsoda egy önző kis disznó. Meglepően
emberi az a tulajdonsága, ahogy nem tud beletörődni a saját halálába, és
próbálná minden eszközzel szavatolni, hogy ez ne történhessen meg. Budo elég
független és szabadszellemű a többi képzeletbeli baráthoz képest, bőven van
élete Maxen túl is, felfedezőkörutakra jár a városban, felnőttek életét
figyeli, más barátokkal beszélget. Szintén elég ironikus módon, de azt
leszámítva, hogy más emberekkel nem tud kommunikálni, sokkal inkább tűnik
teljes értékű embernek, mint a saját világába begubózott Max. Budo segít neki
egyszerű döntéseket hozni, miközben figyeli a világot, és próbálja megérteni
azt. Kicsit gyerekes még a nézőpontja, de azért alapvetően kezdi egész jól
kiismerni magát a felnőttek világában is, érdekesen ábrázolja azt a kort a
könyv, amikor a gyerekek elkezdenek sokkal többet megérteni a világból, mint a
felnőttek arra számítanak. Budo nagyjából itt tart, amikor stabil kis életét
felforgatja Max elrablása. Nehéz próbatétel ez a számára: el kell fogadnia a
szerepét képzeletbeli barátként, és végre tényleg önzetlenül segítenie kell a
barátjának, mert senki más nem mentheti meg, csak ő, mégpedig a lehető
legnehezebb módon: el kell érnie, hogy a fiú meg akarja menteni saját magát.
Ami Max betegsége miatt nem lesz
egyszerű, neki nem lehet azzal érvelni, mint az egészséges gyerekeknek, mert
például nem kötődik a szüleihez érzelmileg. Nyilván a regény egészére jellemző,
hogy Max betegsége nagyon meghatározza, főleg az első felét, amikor Budo még
minden idejét a barátjával tölti. Max nem igazán érti az emberek működését és
rengeteg fura rigolyája van, emiatt az iskolában persze szekálják, vagy éppen
nagyon nem kezelik megfelelően (ez a tanárokra is igaz, nem csak a diákokra). Otthon
sincs azonban minden rendben: bár az anyja már elfogadta Max állapotát, és
próbálja elérni, hogy megkapja a megfelelő fejlesztést, az apja még mindig
tagadásban él, meg van győződve róla, hogy Max idővel kinövi ezt az egészet,
mert nincs is vele semmi baj, épp csak egy csöppet zárkózott. Ez persze nagy
nyomást helyez a szülők kapcsolatára, mindennaposak a veszekedések. Szóval Max
élete egyáltalán nem könnyű, és így kell egy olyan szituációból megtalálnia a
kiutat, amiből egy egészséges fiúnak se lenne egyszerű.
Nagyon összetett, sok réteggel
rendelkező regény ez, mint már sejthetitek. Ami először mellbe vágott, az az
volt, hogy mennyire hangsúlyos ebben a könyvben a halál: a képzeletbeli barátok
életének ez állandó része, úgyhogy újra és újra végig kellett néznem a
különböző okokból bekövetkező halálokat, és hát ez nem volt könnyű. Ugyanakkor
legalább ennyire szól a regény az életről is, illetve az önzetlenségről meg az
igazi önfeláldozásról. Mint már fentebb említettem, foglalkozik az autizmussal
is, hogy milyen hatással van a beteg családjára. Ráadásul az elrabló nő kapcsán
még arról is filozofál egy sort, hogy létezik-e abszolút gonoszság, hogy vajon
előfordulhat-e, hogy mi is mások ördögévé válunk, ha a helyzet úgy adódik.
Mégis... nem éreztem túlzsúfoltnak a könyvet, mert igazából a lényeg Budo és
Max útja maradt és egyfajta gyermeki világlátást képviselt, ami jól is volt
így.
Meglepően mély élmény volt ez a könyv,
nem számítottam rá, hogy ilyen zsigeri érzelmeket fog kiváltani belőlem,
miközben a fantasy vonal is teljesen rendben volt benne, korrekt thriller,
családi dráma és felnövésről szóló regény is tudott lenni. Nem tudom, hogy
hozta össze ezt a szerző, de le a kalappal előtte!
(És még azért töredelmesen bevallom,
hogy nekem soha nem volt képzeletbeli barátom, és már gyerekként is kicsit
furcsállva néztem a filmekben a gyerekeket, akiknek volt. Nem igazán értettem,
hogy nem tudják, hogy azt a figurát csak ők találják ki. :D)
Kinek ajánlom? Ha bármelyik téma érdekel, és fogékony vagy egy kis
melankolikus hangulatú nosztalgiára.
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Engem
már ez is nagyon megérintett. Kifejezetten szép, jó a színválasztása, és a
kötet minősége is kiemelkedően jó. A címről már kifejtettem a véleményem.
Kedvenc
szereplők: (1) Budo (2) az a nagydarab képzeletbeli barát... Oskar?
(3) Napsugár (4) Graham (5) Max
Miééért nem jutnak eszembe a karakterek
nevei?
Kedvenc
jelenetek: (1) amikor Max végre kijut a házból (2) Budo elmegy a
gyerekkórházba képzeletbeli barátokkal beszélgetni (3) Budo találkozik a
kórházban egy egészen új képzeletbeli baráttal (4) Graham eltűnik (5) a
lövöldözés a benzinkúton
Mélypont: -
Kedvenc
ötlet: a képzeletbeli barátok létezésének szabályai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése