A gyermekkor mesevilága, ahogy csak Neil Gaiman tudja elmesélni

Neil Gaiman – Óceán az út végén

(Könyvkuckó)

Nem titok, hogy Neil Gaiman az egyik kedvenc íróm, így, bár ez a könyve nem porosodott olyan régóta a polcon és impulse-vásárlás volt, bevettem a párbajos könyveim közé, mert tudtam, hogy nem okoz csalódást.

A történetünk főhőse egy temetésre igyekszik, amikor valamilyen belső sugallattól hajtva arra a környékre téved, ahol felnőtt. A kis dűlőút akkoriban egy kidőlt-bedőlt házhoz vezetett, amiben a három Hempstock-nő lakott. A főhős kisfiú korában barátkozott össze a legfiatalabbal, Lettyvel, aki elmondta neki, hogy boszorkány, és elvezette a kerten túl egy ősi, mágikus világba, hogy ott legyőzzék a teremtményt, ami rászabadult a szomszédságukra. Azonban a dolgok balul ütöttek ki, a lény kereket oldott előlük, és nekik ki kellett találniuk, hogyan űzzék vissza a saját világába, mielőtt mindent tönkretesz körülöttük.

Neil Gaiman nekem az egyik kedvenc fantasy szerzőm, bár azt még én is elismerem, hogy elég sokoldalú, aki egy regényét szereti, egyáltalán nem biztos, hogy a többit is fogja. Mindenkinek van egy kedvenc Neil Gaimene, ahogy ezt egy barátnőmmel nagy okosan megbeszéltük, és bár három regény és egy novelláskötet után nem vagyok túl magabiztos, de nekem talán ez a típusú a kedvencem tőle. Mindenestre az biztos, hogy az összes könyve közül leginkább A temető könyvére hasonlít ez, szóval akinek az jött be nagyon tőle, annak mindenképp ajánlom az Óceán az út végént is.

Amit én nagyon-nagyon szeretek Gaiman könyveiben, hogy tényleg testközelbe hozza a mesevilágot, és ez itt is működik. A rövidke regényben ugyan nem kapunk részletekbe menő világkidolgozást, de talán pont ezért működik: megtudunk néhány dolgot és a rejtélyessége egészíti ki a képet azzá, amit végül látunk. Nem mellesleg olyan nosztalgikus hangulata volt számomra az egésznek: újra gyereknek éreztem magam tőle, amikor még mindenben láttam a varázslatot, és amikor éjszaka felébredtem, az árnyékokról a szobában azt hittem, hogy boszorkányok.

Sok művészt megihletett a könyv

A könyv egy nap alatt olvasható, még százötven oldal sincs, és ez alatt a röpke hossz alatt nem kapunk részletekbe menő karakterkidolgozást, tulajdonképpen sok konkrétumot nem tudunk meg a főhősről, még a felnőttkori önmagától sem, ugyanakkor ahhoz épp eleget tudunk meg, hogy átélhetővé váljon az egész. Mindjárt az indítása a regénynek nagyon jó ilyen szempontból: szerintem mindenki átélte már, hogy visszatért a gyerekkora egy színhelyére és valahogy minden sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre emlékezett. Ennek az élménynek az alapját remekül megragadja a könyv.

Nehéz amúgy írni a regényről, mert főleg az érzelmek sodrása az erős benne, amiről meg köztudomásúlag nem egyszerű beszélni összeszedetten vagy úgy, hogy bármi értelme is legyen. Még egy aspektusát azért had emeljem ki a könyvnek: a regény behatóan foglalkozik azzal, miként birkóznak meg a gyerekek az olyan eseményekkel, amik traumatizálóak a számukra vagy amiket nem teljesen értenek. Én meg vagyok győződve, hogy a gyerekek sokkal több mindent képesek felfogni, mint azt a felnőttek gondolnák, és úgy tűnik, Neil Gaiman is így véli. A főhősnek el kell szenvednie egészen kis korában a náluk szobát bérlő férfi öngyilkosságát, testileg-lelkileg bántalmazó apját, és egy nevelőnőt, aki a maradék családi békét is felforgatja. Hogy szerves része kell-e legyen ennek a természetfölötti máz, az jó kérdés, néha minden élettel teliségével és vibráló színességével együtt is olyan volt számomra a fantasy a regényben, mintha csak a főhős képzeletének szüleménye lenne, hogy átsegítse őt ezen az időszakon, a regény így is kiválóan működik, ugyanolyan szép és erőteljes a végeredmény. Végeredményben ez a regény központi értéke: nagyon szépen és érzékenyen beszél arról, hogyan hatnak a sorsunk további alakulására a gyerekkorunk törést okozó élményei.

Tudom, hogy nem ez lett életem könyvajánlója, de hidd el, érdemes elolvasni ezt a regényt! Nagyon nosztalgikus, rendkívül mély dolgokat mond a gyermeklélekről és a trauma feldolgozásáról, ráadásul olyan hangulatba kerülsz tőle, amitől egyszeriben mindent ezen a varázsos szűrőn át kezdesz nézni. Én néha  szinte úgy éreztem utána, mintha a világunk csak egy vékony héj lenne, ami sokkal ősibb, csodákban gazdagabb világok felett feszül, és ha elmész a kert végébe, az a tavacska is lehet óceán.

(A magyar borítót mondjuk nem 100%-ig érzem passzolónak, de tény, hogy gyönyörű.)

Kinek ajánlom? Akit érdekel, milyen Neil Gaiman, amikor nagyon jó, gyermeklelkű felnőtteknek.

Kinek nem ajánlom? –

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*