Futurikus Csipkerózsika

Anna Sheehan – Hosszú álom

(Könyvkuckó)

Rosalinda Fitzroyra hatvankét év hibernáció után a lakóparkjukban felfedező túrára induló srác talál rá, aki első riadalmában (azt hiszi, hogy ügyetlenségében megölte a lányt) mindjárt szájon át is lélegezteti. Rose-nak azonban mesébe illő ébredése után nem csak a túlságosan hosszú hibernációs álom mellékhatásaival és a média figyelmével kell szembenéznie: az eltelt idő, egy háború és egy óriási járvány miatt mindenki halott, akit valaha ismert, nem csak a szülei, hanem a szerelme, Xavier is. Ilyen körülmények között igazi kínszenvedés visszatalálni a hétköznapok kerékvágásába, Rose azonban sok-sok segítséggel elkezdi venni az akadályokat, amíg egy napon egy robot nem érkezik a lakóparkjába, ami megpróbálja megölni őt.

A Hosszú álom azon kevés könyvek egyike, amik esetében tényleg érdemes alaposan megnézni a borítót, mert az egész regény élménye össze volt számomra sűrítve azon a kékségen. Először giccsesnek tűnt, aztán elkezdtek feltűnni az apró részletek, például az áramkörminták a szélén, vagy a borítón szereplő lány sötét, szinte kétségbeesett tekintete, amitől más szemmel kezdtem nézni rá, és a szépséges külső mögött észrevettem a sokkal mélyebb és sötétebb tartalmat.

Rose története is ilyen: az elsőre szépecskén és tiniregényesen induló sztori mögött végig meghúzódik a nagy, sötét szörny: egészen pontosan milyen volt a viszonya Rose-nak a szüleivel, miért és hogyan került rendszeresen hibernált állapotba, és végül hatvankét évvel ezelőtt miért nem ébresztették fel többet? Rose mindezen kérdéseinkre a regény első percétől tudja a választ, nincs itt semmiféle amnézia utáni releváció, hanem annál valami sokkal mélyebb és emberibb, mégpedig az, hogy nem bír szembenézni a történtekkel. Rose meggyőzte magát, hogy neki kell lennie a tökéletes kirakatgyereknek, aminek a szülei szerették volna, és hogy minden, ami történt, az az ő hibája. Nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy felismerje, milyen mélyen is törték meg igazából a szülei, és hogyan tették tönkre apránként az életét, és ez az út, ami igazából kiemelte számomra a könyvet. Rose persze nem feltétlen szimpatikus minden pillanatban, sokszor túlságosan passzív és nem mer kiállni magáért, de a háttere miatt ez érthető.

Mindeközben a felszínen nem történik olyan sok minden, főhősünk gyógyulgat, újra elkezd iskolába járni (jaj nekünk), közben pedig megismerkedünk a szomszéd sráccal, Brennel, és a biológiai kísérletek során létrehozott génmanipulált szuperemberrel, Ottóval. Időközben Rose felidézi a Xavier-vel való kapcsolatát, így közvetve őt is megismerjük. Bren az átlagember a sztoriban, népszerű az iskolában, és Rose-nak persze tetszik, de a fiú nagyon jóindualtú és segítőkész, szóval számomra szerethetővé vált. Otto sokkal jobban hasonlít Rose-ra abban, hogy introvertált egy kicsit, és eléggé elüt az átlagtól. Az ő története nagyon-nagyon érdekes volt, meg úgy általában, ahogy a világot, az embereket látta, és ahogy kommunikált, azt valami lenyűgözően sikerült kidolgozni, amikor beszélgettek, akkor csak úgy faltam az oldalakat. Xavier-vel se volt szokványos a lány kapcsolata, hiszen a rendszeres hibernációk miatt a fiú gyorsabban öregedett nála, így abból, hogy a lány még a pelenkáját is cserélte, elértek odáig, hogy kamasz korukban volt egy időszak, amikor egyidősek voltak, és egymásba szerettek. Ezzel kapcsolatban nagyon érdekes volt, amint láthattuk, hogy ugyanaz a kapcsolat hogyan változik az életük során, miként vesz fel új és új jelentéseket.

Ami még tetszett a könyvben az a meglepően barátságos jövőképe. Az átlagos disztópiákhoz képest, ahol jött egy nagy katasztrófa, és minden szarrá ment, ebben a történetben a technikai fejlődésnek sikerült kicsit ráncba szednie a dolgokat, és egy apokaliptikus járvány után a világ még mindig egészen élhető hely. Tetszett az a logikus gondolat, hogy a népesség drasztikus csökkenésével több erőforrás jut egy emberre, csökken a szegénység, a bűnözés. Mondhatjátok naivnak, de akár ilyesmi is lehet a jövő, kisülhetnek jó dolgok is tragikus eseményekből. Persze nyilván nem minden szép és jó, elnyomás, hatalmi harcok még mindig vannak, de én személy szerint élveztem, hogy nem a napi életben maradás a szereplők legnagyobb problémája. Plusz ez olyan kellemes dolgokkal járt együtt, mint a nemi és etnikai egyenlőség, hiszen, lássuk be, Otto még csak nem is ember egészen, mégis ki tudta küzdeni magának, hogy egy elit iskolában tanulhasson, ami azért nem rossz.

A regénynek olyan befejezése van, ami hiába lezárt, mégis folytatásért kiált. Tavaly meg is jelent a második rész angolul No Life But This címmel. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mert nagyon sok lehetőséget látok még ebben a történetben, szeretnék többet olvasni Ottóról és a családjáról, és persze Rose további sorsa is érdekel.

Kinek ajánlom? Ha az érzelmi vonzata érdekel elsősorban a történetnek, akkor mindenképp olvasd el, párját ritkítóan jó könyv.

Kinek nem ajánlom? Öhh... nem kell túl komoly sci-fit várni tőle, oké?

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép az első angol borító is, de a mögöttes tartalmak miatt jobb szeretem a másodikat, amivel magyarul is megjelent.

Kedvenc szereplők: (1) Otto (2) Rose (3) Ben (4) Xavier (5) a kutya

Kedvenc jelenetek: (1) Otto a családjáról mesél Rose-nak (2) Rose és Xavier összejönnek (3) a kezdés (4) Xavier felfedi magát Rose előtt (5) Rose végre elismeri, mit tettek vele a szülei

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Otto különleges képességei