Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj

Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)