Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

Robinson, mit keresel a Marson?

Mentőexpedíció – The Martian (2015)

(Filmszemle)

Mivel enyhén ráfüggtem a regényre tavasszal, úgy éreztem mentálisan kielégítőnek, ha a filmmel is teszek egy próbát, be is ültem a nyitóhétvégén a moziba, és nem is bántam megy egy csöppet sem. (Akit érdekel a könyvről a véleményem, videó ITT látható.) Valami számomra is ismeretlen oknál fogva azonban általában ilyen szituációkban szoktam írói válságot kapni, így ezt a filmet is csak sajnos jóval azután bírom véleményezni, hogy leszedték a műsorról.

Mark Watney, botanikus és mérnök, az Ares 3 expedíció keretében érkezik négy társával a Marsra. Harminc napos ott tartózkodásukat azonban váratlanul meg kell szakítaniuk, amikor egy óriási porvihar azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a felszállóegységüket. Evakuáció közben a bázis egy elrepülő darabja telibe találja Markot, akit a többiek az életjelenségeit mutató műszer sérülése miatt halottnak hisznek, így ott hagyják. Ő azonban minden valószínűség ellenére túléli a sebesülését, és arra kell eszmélnie, hogy egyedül maradt a vörös bolygón, a segítség minden reménye nélkül.

Gondolom, most már senkinek sem meglepetés, hogy a Mentőexpedíció szerintem is egy jó film lett… nem volt olyan kiemelkedő élmény, mint a regény, de nagyon közel jutott hozzá. Mondjuk a könyvet olvasva mindjárt úgy gondoltam, hogy ha ez egy kicsit is kompetens stáb karmai közé kerül, akkor menthetetlenül az év egyik legjobb mozija lesz belőle. Az eredeti történet ugyanis filmvászon után sikolt, gördülékeny, szórakoztató, izgalmas és megmozgató. És a film is ilyen – persze, még mindig nem szabad őrületes akcióra számítani, de ez a történet sosem arról szólt, szóval aki arra vár, nagyon el van tájolva. A film hátrányban van egy picit, mert nem tudja annyira megjeleníteni azt a mentáltornát, ami a regényben folyamatosan megy Watney túlélése körül, és időszűke miatt nyilván a trial-and-error tanulási lépéseiből sokat, meg egy-két halálközeli életveszélyes helyzetet ki kellett hagyniuk. Kompenzál viszont a mozi a lélegzetelállító látványvilággal, ami nagyon tudatosan tervezett, és ahhoz képest, hogy a Mars jelenlegi tudásunk szerint egy halom vörös kő néhány marék homokkal meghintve, egészen lebilincselő. A zene is nagyon szórakoztató, a letűnt korokat idéző diszkózenéket az illetékesek úgy vágták össze, hogy sikerült azzal egy egészen egyedülálló hangulatot teremteniük a filmnek.

Persze, mondjuk, ez mind nem sokat segítene a helyzeten, ha nem lennének a színészek, de vannak! Te jó ég, mennyire vannak! Bevallom őszintén, én Matt Damonért nem vagyok oda, nem igazán láttam még egy filmet sem, amiben kifejezetten nagyot dobott volna a művön a színészi játéka. Itt azonban rajta állt vagy bukott minden, és nagyon kellemesen csalódtam, szerethetőséggel, szívvel és humorral játszotta a srácot a szomszéd laborból, aki nyakig a szarban találta magát, de nem esik kétségbe (na jó, néha kétségbeesik, indokolt, azt hiszem), és nem adja fel. Mellette pedig minden mellékszereplővel is ki lehettem békülve, jól játszották a maguk kis karaktereit, még azoknak is sikerült életre kelteni a szerepeiket, akikre alig pár mondatot szán a film. Nagy megkönnyebbülésemre látnom kellett, hogy az előzetes pánikolásaimmal ellentétben nem hagyták ki a kínai szálat, és bár a castingos ember fejével azért még szívesen beszélnék, amiért összevissza kutyulta a szereplők etnicitását, azért a film végére már nem voltam kiakadva az indiai nevű néger színészen és a társain, mert amúgy nagyszerűen helytálltak. Különösen tetszett, hogy több fontos nőnemű karakter is volt a filmben, akik mind a saját területükön kompetens, erős, karizmatikus csajok voltak (igen, a műfajban ennek is lehet örülni).

((Ja és Bálna. Meg állítólag Müpa, bár én azt nem ismertem fel.))

Miért nem fetrengek mégsem örömmámorban? Bár nekem nem volt bajom se a cselekmény ritmusával, se a karakterekkel, mással viszont azért akadt. Először is, le kell szögezzem: a magyar szinkron borzalmas. Nem, nem a színészekkel van baj, a hangok jól eltaláltak, de mi volt ez a fordítás, könyörgöm?! A magyar szöveg valahogy nem ugyanazt a lazaságot adja át, amit az eredetinek, vagy a regény fordításának sikerült, hanem helyenként röhejes, és nem a jó értelemben, ez pedig rontotta az atmoszférát. Azon kívül, hogy rossz ötlet volt szinkronnal nézni, a másik hibás döntésemnek az bizonyult, hogy nem 3D-ben ültem be rá, mert bár így is gyönyörű volt a film, azért úgy egy picivel mégis többet adott volna.

Két fő problémám volt azonban a mozival, amiért egyértelműen a filmkészítőket hibáztathatom: az egyik az, hogy ugyan, könyörgöm, miért érezték szükségét, hogy változtassanak a tökéletesen jó alapanyagon, ráadásul egy olyan dologba piszkáljanak bele, ami a regény egyik fő erényét, a tudományos hitelességét vágta tönkre és tette nevetségessé? Valami szakértő biztos vinnyogott a sarokban, hogy ez nem lesz jó, de betömték a száját a rendezői kisszékkel. A másik bajom az volt, hogy közel sem sikerült annyira invesztálnia érzelmileg a filmnek, mint a könyvnek. Bár megszerettem a szereplőket, és azért ott volt az a néhány igen erős jelenet (pl.: amikor Markra rászakad a magányossága, amikor a csapat kapcsolatba tud lépni a hozzátartozókkal, amikor Mark a csapatával kommunikál), mégis, összességében egyiken sem időzött el eléggé a film, hogy igazán súlyossá váljon a mondanivaló. Így a legtöbb ember úgy jött ki a filmről, hogy egy helyenként vicces és akciódús sci-ficske volt ez, és semmi több. Az viszont tetszett, hogy a végén mutattak egy montázst arról, mi lett a karakterekkel az események után, az klassz volt.

A film, bár jól sikerült, számomra hiányzott néhány helyről még az erőfeszítés, hogy kiemelkedő adaptációként emlegethessem. Nem fogok senkit eltántorítani a megnézésétől, mert tényleg kellemes kikapcsolódás egy szombat estére. Én is újra elő fogom még venni, ezúttal angolul (és erősen figyelve a Müpára). De aki csak teheti, olvassa el a regényt, az azért sokkal nagyobb élmény.

10/8 pont

Valamire várva

J. M. Coetzee – A barbárokra várva

(Könyvkuckó)

És igen! Hihetetlen, nagyszerű és fantasztikus módon sikerült elolvasnom a 11., azaz utolsó könyvmolypárbajos könyvemet, nincs más hátra, mint előre, megírom az ajánlót róla.

A történet főszereplője egy meg nem nevezett bíró, aki élete nagy részét egy meg nem nevezett Birodalom határ menti kisvárosában töltötte. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, kitanulta a helyi élet játékszabályait, és már nem is igazán vár semmit az élettől, mint még pár jó évet a kiérdemelt nyugdíjáig. Ebbe a szerény kivitelű idillbe gázol bele a katonaság, akik egyszer csak kitalálják, hogy a határ közelében élő nomád népcsoport, a „barbárok” veszélyt jelentenek a Birodalomra, ezért ideje a körmükre nézni.

Hm, kicsit hamis prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, miről fog szólni ez a könyv. Én ezt hittem, mivel Coetzee dél-afrikai író, ezért ez a történet alapvetően ott fog játszódni, és az ottani lakosság (regény születése idején) aktuális problémáiról szól. Azonban ez nem így volt, bár a szerző nyilván merített az élettapasztalataiból, de korántsem olyan mértékben, mint én feltételeztem olvasás előtt. A háttérvilág sokkal inkább misztikus, bár modern technológia már létezik benne, de konkrétumot semmiről sem tudunk meg (mint azt a cselekményismertetésemen is érezni lehetett), olyan megfoghatatlan a Birodalom, a környezet, a barbárok. Bár a tájon érzem Afrika hatását, de amúgy másban nem nagyon, kb. bárhol játszódhatna a történet, még a barbárok rasszát sem sikerült egyértelműen tisztáznom magamban a könyv alapján, pedig nagyon figyeltem az utalásokra.

Cotezeet a posztmodern irodalom egyik nagy alakjaként is tartják számon, és töredelmesen be kell vallanom, még mindig nem teljesen értem ez miben nyilvánul meg. Persze, tök jó meg izgalmas ötlet, hogy az egész regényt tulajdonképpen egy vers ihlette, csak a többi részén nem éreztem az intertextualitásnak azt a fajta burjánzását, amit a műfajtól elvártam… bár lehet, ott volt, csak nem voltam elég művelt, hogy észrevegyem.

Ez a borító gyönyörű

Amennyire én látom, a történet gerince két központi kérdéskör körüli elmélkedés.  Ezek közül sajnos én csak egyiket találtam kellőképp magával ragadónak: a barbárokkal adódó konfliktus nyomán a kegyetlenség kontra emberség témáját. A Birodalom kvázi a katonai apparátusának létjogosultságát próbálja igazolni a barbárokon keresztül, amikor az ellenségkép kreálással kiprovokálják, hogy a helyi lakosság féljen a nomádoktól, akikkel a katonaság érkezése előtt semmi baj sem volt, majd ezt az ürügyet kihasználva további visszaéléseket következtessenek el. Ezzel helyezkedik szembe a főszereplő, aki a hosszú évek alatt feltétlen hívévé vált az „élni és élni hagyni”-elvnek, ráadásul pontosan tudja, hogy ezekkel a barbárokkal semmi baj nincs egészen addig, amíg békén hagyják őket, nem veszi be a propagandát. Szembe is száll a katonasággal, és a történet elég jól bemutatja, meddig és hogyan lehet képviselni az emberséget a hatalom ellenében, amikor az embert megaláztatás és bántalmazás éri.

A történet másik fő szála az emberi szerep mellett a férfi szerep boncolgatása, és ez volt az, ami bár a könyv kb. harmadát kitette, engem egyáltalán nem hatott meg. Főleg azért nem, mivel nagyrészt abban manifesztálódott, hogy a főszereplő melyik nővel akar dugni és melyikkel nem akar, és akivel igen, azzal miért, akivel nem, miért nem… főként a pénisze megmagyarázhatatlan viselkedését taglaló hosszadalmas elmélkedések formájában. És bár elhiszem, hogy egy idősödő hímnek elég központi probléma az életében, hogy már nem mindig áll fel, és a nők java része is csak pénzért kívánja, de engem ez téma huszonéves lányként vajmi kevéssé érdekelt. (Plusz harmadik témaként van még egy kis történelem, halandóság, elmúlás, idők változandósága, de ezeket a témákat már annyira kezdem megszokni, hogy szinte fel se tűntek.)

Ennek ellenére mégsem volt rossz élmény olvasni a regényt, a stílusa annyira szép volt, hogy az simán megmentette, és a műfajhoz, témához meg mindenhez képest meglehetősen megvolt a flow-élmény olvasás közben. Nem gondoltam, hogy ez a regény rángat ki az olvasási válságból, de megtörtént, és persze nem bánom, az a lényeg, hogy valami megtegye. Szerettem nagyon  a tájleírásokat, a sivatagi város körüli dolgokat, meg úgy általában, szép és olvasmányos volt az egész.

Összességében rendben volt ez a könyv… bizonyos aspektusait kifejezetten jónak és érdekesnek találtam, de azért be kell vallani, mérsékelten volt cselekményes, a főszereplő pénisz-picsogásait nehezen viseltem, valamint a befejezés se nyújtott számomra katarzist (miből ismered fel a szépirodalmat-rovat 1. rész: teljesen random és hatástalan helyen van vége).

10/8 pont

A regénynek színdarab feldolgozása is készült

Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj

Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)

Önök kérték I.

 

Yann Martel: Pi élete és Cressida Cowell: How To Be a Pirate

(Könyvkuckó)

A blogszülinapi kérdőívben kértétek, hogy legyen megint lehetőség szavazni azokra a könyvekre, amikről nem írtam valamiért, hogy szerepeljenek mégis. Az első szavazáson ez a két könyv lett holtversenyben a győztes, úgyhogy róluk fogok írni, hadd szóljon.

Pi élete

Ezzel a könyvvel talán nem lett volna sok baj, ha még akkor olvasom, amikor a láthatáron se volt a film, és nincs körülötte ilyen őrületes hype. Jó, az őrületes hype azért túlzás, de értitek: a könyv már egyszer népszerűvé vált, sokan elolvasták, majd a filmet is felkapták rendesen, és sokan meséltek róla sokfélét, én meg valahol elvesztem a prekoncepcióim között, miközben a könyv igazából nem nagyon tudott felérni a várakozásaimhoz.

Pi Indiában egy állatkerttulajdonos csemetéjeként tengeti boldogságos kis életét. A kultúrák olvasztótégelyeként funkcionáló ország lehetőséget ad neki, hogy zsenge ifjúként megismerkedjen a hindu, a keresztény és az iszlám vallások alapjaival, amiket kellőképpen szimpatikusnak találva egyaránt magáévá tesz. Azonban a dolgok rosszra fordulnak Indiában, és a szülei úgy döntenek, eladják az állatkertet, hogy Kanadába költözhessenek. Hajóval kell menniük, együtt a maradék állattal, és az út viszonylag kezdeti szakaszán hajótörést szenvednek. Pí, a család egyetlen úszni tudó tagja, egyedül marad, ha nem számítjuk a csónakjában rekedt bengáli tigrist. Hosszadalmasan hánykolódik a tengeren, amíg végül Dél-Amerikában partot ér, ezután pedig olyan hihetetlen történetet ad elő a túléléséről, ami hosszú évtizedek távlatából is felkelti egy író figyelmét, aki végül megkeresi, hogy lejegyezze az élete történetét.

Csak a miheztartás végett: az elején nem volt bajom a könyvvel. Azt leszámítva hogy enyhén rühellem, ha egy nyilvánvalóan kitalált történet esetén narratív eszközként használják azt, hogy „ez a történet aztán teljesen igaz, minden szava így volt, hujjdenagyonpont így történt”, és ez a könyv is így indít. Ettől függetlenül Pi egy rendkívül szimpatikus, bájos karakter volt számomra, lebilincselt, ahogy az állatkertről beszélt meg arról, hogyan látta kezdetben a különböző felekezeteket, majd miként ismerte meg őket jobban. Mondjuk az nem nagyon hatott számomra újdonságként, hogy minden vallásban meg lehet találni az értéket, és nem feltétlenül szükséges választani, engem nagyjából így neveltek. Illetve úgy, hogy minden vallás gyökere azonos, ezért tulajdonképpen ugyanarról beszélünk, csak más szavakkal, és hogy ki milyen külsőséget választ, az már az ő döntése. Ilyen filozófia mentén számomra kissé okafogyott volt Pi felekezetközi buzgósága, mert a külsőségeket én viszont nem szeretem keverni, aranyos, de meglehetősen gyerekes igyekezetnek tartom. Ráadásul, ha rendesen politikailag korrekt akart volna lenni, akkor már minimum az öt világvallást elsajátíthatta volna, amiből csak hármat szerzett be.

A problémáim leginkább a középső résszel voltak, azaz Pi tengeri hányattatásainak történetével. A beharangozók alapján ennél a résznél kellett volna egzisztenciális kérdéseket feszegetnie, és felnyitnia a szemem az élet nagy tanulságaira... csakhogy semmi ilyesmi sem történt. A középső párszáz oldalon Pi a túlélésének nagyon is gyakorlatias beszámolóját adja, ami, be kell vallanom, nekem eléggé unalmas volt. Amikor pedig az a problémája, hogy nem tudja, honnan lesz elég vize és élelme, akkor nyilván nem fog mélyenszántó filozófiai eszmefuttatásokba bonyolódni, mint ahogy nem is teszi. De azért azt kissé túlzásnak tartom, hogy körülbelül kétszer van csak megemlítve az ima a regénynek ezen a részén. Ha már a hitről akarna szólni, akkor kicsit jobban bevonhatná itt is.

A vége viszont zseniális a könyvnek, Martel beletett egy csavart, amire egyáltalán nem számítottam, de remek volt, megmentette számomra a regényt. És elvileg ez egy hitről szóló példamese akart volna lenni, de nekem sokkal inkább arról szólt, milyen végletekig el tud menni az emberi agy a tagadásban, ha olyan traumatizáló eseményekről van szó, amiket a főszereplő átélt. Nem tudom, valaha rendesen fel bírta-e ezt dolgozni, a könyv úgy állítja be, mintha elég könnyen ment volna, de azért gyanús, hogy ez nem igaz.

10/8 pont

How To Be a Pirate

Ez ugyebár az Így neveld a sárkányod folytatása, és bevallom, engem az első rész kisebb fajta identitásválságba sodort. Nyilván azért kezdtem el olvasni, mert szerettem a rajzfilmet, de ugyebár szembesülnöm kellett vele, hogy valójában a két műnek milyen kevés köze van egymáshoz, és ez egy időre elvette a kedvem a filmtől/sorozattól. Szerencsére a könyvsorozat második részénél már tudtam, mire számítok, így jóval könnyebben vettem az akadályokat.

Hiccup megmentette ugyan a falut a Zöld Haláltól, de ettől még az életében sok minden nem változott, továbbra is ő a legkisebb és legbénább viking, akibe mindenki beleköt. Azonban továbbra is ő a legokosabb is, így amikor a kalózkiképzés közben egy sodródó koporsóban élő embert találnak, ő az első, aki riadót fúj. Lehet, hogy Alvin csak jót akar, de talán nem kéne az utasításai szerint elvonulni egy gyilkos sárkányoktól hemzsegő szigetre titokzatos kincsesládikát kiásni. Valami azt súgja Hiccupnak, hogy ez nem jó ötlet, de a kapzsiságtól elvakult viking hordát nem lehet lebeszélni az expedícióról, így kénytelen velük menni, hogy szükség esetén mentse az irhájukat.

Mint némileg fentebb már említettem, az első könyvben szembesülvén vele, hogy mennyire más, mint a film, kisebb fajta lelki válságot kaptam. Ennek a kötetnek az esetén már számítottam erre, így inkább csak derűs aha-élményekkel megtűzdelve vetettem össze a két művet, kifejezetten szórakoztatónak találtam, hogyan köszönnek vissza a könyv bizonyos elemei a filmekben. Pontosabban ez a kötet inkább a sorozatban, hiszen ott bukkan fel Alvin The Treachorous mint gonosz figura. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy ha a cselekményben nem is, legalább a karakterekben hű maradt az alapanyaghoz: a főbb szereplők egyértelműen a könyvből köszönnek vissza.

Jelesül egy szereplő van, aki miatt el tudom fogadni, hogy ez ugyanaz a történet, ő pedig a főszereplő, Hiccup/Hablaty. Szerintem az ő figuráját sikerült tökéletesen eltalálni: kicsit szerencsétlen okostóni, az időről időre arcán átvonuló „áh, hülyékkel vagyok körülvéve”-érzéssel. Hiccup a könyvben is nagyon szimpatikus főszereplő: magányos harca a viking hülyeség ellen hősies és kacagtató egyszerre, miközben ő egy olyan hős, akiben tényleg sok pozitív értéket lehet találni. Fogatlan ellenben sokkal kevésbé szerethető, mint a filmben, de legalább van személyisége, az is nagy dolog.

A történet, - miközben még mindig fenomenálisan vicces és letehetetlen – szerintem sok fontos dolgot is tanít a lurkóknak. Többek között ebben a részben a kapzsiság játszik fontos szerepet, hogy a pénz utáni vágy mennyire meg tudja zavarni az ember eszét, és milyen veszélyekbe sodorhatja. Ezen kívül nagyon tetszett még Hiccuppal kapcsolatban az a tanulság, hogy bár első pillantásra a hangosak és erőszakosak orozzák el a dicsőséget, de valójában a csendes hősiesség értéke sem kisebb, sőt, azok az igazi hősök, akik a visszajelzéstől és a saját érdeküktől függetlenül tesznek mások javára. Az igazi hősöket valójában nem érdekli a dicsőség, ők helyesen akarnak cselekedni, és az a tudat, hogy megtették, épp elég nekik.

10/10 pont

1984 kicsiknek meg Apokalipszis angyalokkal

Marie Lu – Legenda és Susan Ee – Angelfall/ Angyalok bukása

(Könyvkuckó)

Úgy alakult, hogy egymás után olvastam ezt a két könyvet, és igen hasonló érzéseket is váltottak ki belőlem, hasonlóak voltak az erősségeik. Mellesleg túl hosszadalmasan gyanús, hogy egyikről se tudnék beszélni, ezért hát kettőről fogok felet-felet. XD Ez az én blogom, úgyhogy az van, amit én szeretnék és kész. Plusz megpróbálom egy új formátummal feldobni, mert miért ne.

Legenda

Műfaj: YA disztópia

Történet: June és Day egy olyan világban nőttek fel, ahol az emberek sorsát egy gyerekkorukban kitöltött képességfelmérő teszt határozza meg. A lány kivételes tehetség, ő az egyetlen akinek valaha maximális ponttal sikerült teljesítenie a tesztet, ezért a katonai kiképzőprogram üdvöskéje, azonban pimaszsága és lázadó természete állandóan bajba sodorják. Day ellenben annak idején megbukott a teszten, ami után elvileg kiküldték volna a jó ég tudja hová, valójában azonban orvosi kísérleteket végeztek rajta, majd megpróbálták megölni. Day azonban túlélte, és azóta törvényen kívüliként bujkál a szegénynegyedben, ott lopva a kormánytól, ahol csak bír. Sajnálatos módon egy este bűnelkövetés közben összefut June bátyjával, aki meghal. Day a gyilkosság fő gyanúsítottja, June pedig bosszúvágytól elvakulva bármire hajlandó, hogy megtalálja és megbüntesse a fiút.

Mi tetszett a könyvben? Jópár dolog volt, ami miatt megszerettem ezt a történetet, mert, bár tartottam tőle, hogy egy szokásos sablon disztópia, kellemes meglepetések sorát tartogatta. Az első és legfontosabb a világ volt. Az 1984-ből ismerős manipulatív, militáris jellegű államot a YA-ok közül ennek a regénynek sikerült a leghitelesebben átadnia. Persze nem kell tőle olyan iszonytató, csontig hatoló mélységekre számítani, mint a nagy elődtől, de azért eléggé pocsék világ ez is, amibe végre nem fanyalgással, hanem őszinte kíváncsisággal merültem.

Másodsorban megszerettem a karaktereket. June és Day mindketten kompetens, talpraesett, céltudatos, határozott emberek, és ez felüdülés volt a sok megszokott, nyafka YA-főhős/nő után. Nem mellesleg emberek voltak, szóval az ütések fájtak nekik, megsérültek, véreztek és szenvedtek megfelelően annak, ami történt velük, ilyen szempontból őszinte volt a regény. Ráadásul ott volt még Metias is, aki szintén nagyon belopta magát a szívembe, katonai tisztként azt hitted volna róla, hogy vonalas, de nem, nagyon jóindulatú, könnyed természetű és emberséges volt, különösen a húgával, akit gyakorlatilag ő nevelt fel. Minél többet tudtam meg róla a visszaemlékezések alapján, annál jobban kedveltem, és annál borzasztóbb és igazságtalanabb volt a tény, hogy már nem él.

Amit még szerettem, az a család szerepének előtérbe kerülése volt a könyvben. June-nal nagyon együtt lehetett érezni a gyászában és a magányában, hiszen immár az utolsó hozzátartozóját is elvesztette, ráadásul lassan megingott a hite a világrendben, és emiatt minden nagyon bizonytalanná vált a számára. Dayben szimpatikus volt, hogy elsősorban nem magáért küzdött, hanem a csládtagjaiért, akik közül csak egy tudta, hogy egyáltalán életben van. A testvérei, az anyja és a fogadott testvére iránt érzett szeretete nagyon meghatározta a fiú személyiségét és motivációit.

Mi nem tetszett a könyvben? Nos, hiába kedveltem June-t és Dayt is, a szerelmüktől először a gyomrom is felfordult. Elegem van már abból, hogy a kamasz főszereplők csak ránéznek egymásra és már dúl is a kémia. Persze később az esetükben az érzelmek utolérik a vonzalmat, de eleinte akkor is nehezen viseltem. A köszönetnyilvánításban olvastam, hogy June az első tervek szerint fiú volt, és az a sejtésem, hogy nekem úgy sokkal jobban tetszett volna, kedveltem volna egy olyasmi dinamikát a két főszereplő között, mint ami az Éghajó Akadémia sorozatban van. Így a szerelmi szállal járó szükségszerű nyál nem mosta volna el a fontosabb dolgokat, mint például azt a gyönyörűséges folyamatot, ahogy ennek a két fiatalnak az ellentétes körülményeik ellenére sikerült szép lassan megérteni egymás és empátiát érezni a másik iránt. Persze ezt is lehetett látni, csak pont a kezdeti szakaszát a dolognak elnyomta az „OMG, de szexi vagy”.

Ezen kívül mivel folyamatosan láttuk mindkét főszereplő szemszögét, ennek kétségtelen előnyein kívül voltak hátrányai is. Így mivel folyamatosan tudtam mindent amit vagy June vagy Day tudott, egyáltalán nem okozott nehézséget a végére járni a rejtélyeknek és kideríteni a kérdésekre a választ, mert valamelyik részlet a két főszereplő egyikének már megvolt, emiatt a történetet egy kicsit kiszámíthatónak találtam.

Összességében: 10/ 9 pont

Ajánlom-e a könyvet? Abszolút. Ha kell valami, ami Az éhezők viadala után kitölti az űrt, akkor talán ez a könyv lesz az. Vagányabb, értelmesebb és megmozgatóbb, mint a többi tini disztópia amit mostanában sikerült a magyar közönség elé tárni.

Angelfall – Angyalok bukása

Műfaj: YA posztapokaliptikus

Történet: Penryn már azelőtt is jóformán egyedül gondoskodott a családjáról, hogy a világot angyalok pusztították volna el, és azóta csak minden hatványozottan pocsék lett. Végül hat héttel az apokalipszis után úgy dönt, kénytelenek elhagyni az otthonukat és továbbállni, de azonnal belefutnak pár angyalba és az egyikük elrabolja Penryn mozgássérült kishúgát. A lánynak feltett szándéka visszaszerezni őt, ebben pedig vonakodó segítőtársat talál a kitaszított angyal, Raffi személyében, akinek levágták a szárnyát, így szüksége van a lány segítségére, hogy visszajusson a többi angyalhoz, és valahogy rendbe hozza az életét.

Mi tetszett a könyvben? Nem állíthatom, hogy nagy tapasztalatom lenne az angyalos regények terén, mert ezen kívül egy sorozatot olvastam még, arra se mondhatnám nagyon, hogy tetszett, mindenesetre azt még én is meg tudom állapítani, hogy ez abszolút nem egy szokásos angyalos regény. Ezekben a tollas hírnökökben aztán semmi magasztosság sincs, és nem csak azért, mert elpusztítani jöttek a világot, hanem leginkább azért, mert nagyon is emberszerűek. Kifejezetten világi a gondolkodásuk, ármánykodnak, hatalmi harcaik vannak, és egyébként meg nőznek és buliznak is elég keményen, ráadásul mivel meghalt a vezetőjük, aktuálisan épp totális káosz uralkodik a soraikban. Ez elég egyedi ízt ad a történetnek, mert bár az alap cselekmény eléggé a posztapokaliptikus vándorlós regények sémája mentén mozog nagyrészt, de ettől függetlenül bőven eredetinek érződik. És annak ellenére, hogy YA, bizony helyenként kifejezetten sötét, véres, már-már gyomorforgató a könyv, ami kellemes meglepetésként hatott rá és nagyon örültem neki, hogy sokat vállalt az írónő ilyen szempontból. Érdekes olvasmány volt a könyv, és nagyon gördülékeny, tényleg alig lehetett letenni.

A fő tengelye a cselekménynek a két főszereplő, és én kifejezetten megkedveltem őket a kalandjaik során. Elsősorban Penryn állt közel a szívemhez, aki az egyik legjobb női főhős, akiről valaha olvastam. Végre valaki, aki tényleg erős, talpraesett és határozott, nem csak mondja magáról, hogy az. Ezen kívül azonban az érzelmi oldala is rendben van, nem bolond, fél, amikor félnie kell és a húga iránti szeretete is nagyon szépen van ábrázolva a könyvben. Elég nehéz volt a családi háttere, hiszen a pszichiátriai beteg anyja és hiányzó apja mellett neki kellett gondoskodnia a kerekesszékes testvéréről, és kifejezetten jót tett a történet hihetőségének, hogy az írónő részletesen kidolgozta, hogyan tett szert ilyen jártasságra a harcban és a túlélésben. Sajnos Raffit jóval kevésbé ismerjük meg, nem igazán engedi, hogy lássuk, ki is ő valójában, így csak az arrogáns angyal tűnik fel, akinek valószínűleg most adódott nehézsége először egész örökéletű létezésében. A kapcsolatuk, bár kezdettől ott van a „jaj, de szexi természetfeletti lény vagy, rád másznék” típusú érzés, amit rühellek, mégis lassan bontakozik ki, kölcsönös megvetésből és utálatból kell valami együttműködésre jutniuk, amit érdekes volt figyelni.

Mi nem tetszett a könyvben? Eléggé fából vaskarika volt nekem az ateista angyalok gondolata. Mármint értem én, hogy nem lehet nagyon belerakni a vallásosságot, mert az sok ember elijesztene, de akkor is, a keresztény mitológiát használni legalább egy minimális keresztény eszmerendszer nélkül, az számomra olyan, mint a kopasz kutya: lehet, de minek?

Ezen kívül a másik pont, ahol nagyon vérzik számomra a regény, az Raffi jellemének fent említett titokzatossága. Rövid távon ez még nagyon jól működött, hosszú távon azonban már zavart, egyszerűen nem tudtam így megszeretni a karaktert. Remélem, a második részben kicsit többet megtudunk róla.

Emellett a cselekménynek is volt pár buktatója, például én keveslem a hat hetet, ami eltelt az angyalok első csapása és a jelen között, nem tűnik reálisnak hogy ennyi idő alatt kiépülnek azok az új rendszerek, amiket a regényben láttunk. Ezen kívül a befejezés volt számomra a regény leggyengébb pontja, egy zseniális tetőpont után a könyv legvége csalódást okozott, nagyon értelmetlennek és logikátlannak láttam a félreértést, ami végül elválasztotta a két főhőst, és ez dühített.

Összességében: 10/ 8 pont

Ajánlom-e a könyvet? Minden bizonnyal. Ugyan koránt sem tökéletes, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni, határozottan egyedi hangja van a YA-regények között.

Jó, de nem az igazi

Az útvesztő

(Filmszemle)

Kellemes emlékeket őrzök a könyvről, azért vártam, hogy megjelenjen a filmváltozat. És mivel sikerült eljutnom rá a moziba, elmondom, mit láttam.

Thomas egy liftben ébred, és nem emlékszik semmire abból, hogy ki is ő és hol van. A Tisztásra kerül, ahol korabeli fiúk élnek, akik hasonló helyzetben vannak, mint ő. Próbálják megismertetni az életük szabályaival, de főhősünket mindennél jobban vonzza a Tisztást körülvevő Útvesztő, amiben szörnyek ólálkodnak, és amiből bátor fiúk kis csapata, a Futárok már évek óta hiába keresik a kiutat.

Töredelmesen meg kell vallanom, olyan régen olvastam a könyvet, hogy a részletek már erősen homályba vesznek, csak a nagy összbenyomás maradt meg. Nem igazán tudtam ezért a film nézése közben azon rugózni, hogy mik azok a részletek pontosan, amikben eltértek a könyvtől, csak azt éreztem, ha valahol nagyon kilógott a lóláb. A cselekmény összbenyomására nagy panaszom nem lehetett, a film olyan lendületes volt, hogy bár két órát ültünk a moziban, nem tűnt félnél többnek, nagyon gyorsan zajlottak az események.

A legnagyobb potenciális gyenge pontja a filmnek számomra a casting volt, mert ugye az elég kétesélyes, hogy sikerül-e összelapátolni egy csomó huszonéves fiatal (etnikailag diverz) színészt, akik még mind tudnak színészkedni is. Szerencsére ezt a részét a feladatnak meglepően jól megoldották. Dylan O’Brien szerethető főhőst hoz, és nem mellesleg az esztétikai értéke miatt sem panaszkodhatunk, ami azért jó, mert különben már kínosan sok közelit kéne néznünk a képéről. Newtot a nyálasképű gyerekszínész-létből kifelé kapaszkodó Thomas Brodie-Sangster játssza, akinek számomra alapból ilyen unszimpatikusnak tűnő feje van, ugyanakkor itt pozitív szerepben is teljesen rendben volt. Gally szerepét pedig az inkább karakterszínész Will Poulterre osztották, aki kellemesen megoldotta a feladatot, Gally személyisége valahol érthetőbbé és szerethetőbbé vált, mint a könyvben. A többi szerepben ismeretlen színészek hoznak korrekt alakítást. A Chuckot játszó kölyök is szerethető, valahogy még pont nem válik idegesítővé a jelenléte, ami jó. Ja meg itten van még ez a Theresa lány is (Kaya Scodelario), de a film is kábé ennyit foglalkozik vele, szóval én se többet.

Amit szerettem nagyon a filmben, az a hangulata volt. Azon kívül, hogy végig fenntartotta a feszültséget, jót tett még neki az is, hogy megtartották a fiúk saját beszédstílusát a könyvből. Valahogy az egész filmen átütött az adrenalin meg a tesztoszteron szaga, és ez rendkívül jól állt neki. Fiús maradt a film, a jó értelemben, ahogy az átlag YA-mezőnyhöz képest a könyv is az. A humor is ilyen fiús területösszemérő humor benne, de ez remekül működik, főleg Minho meg-megcsillanó szarkazmusát szerettem.

Ezenkívül nagy piros pont jár még a látványvilágért. Amikor a könyvet olvastam, hiába gyötörtem az agyam, hogy értelmes formát képzeljek el a Siratóknak, ami ijesztő is, ez sehogy sem sikerült. A filmben viszont egyáltalán nem néznek ki röhejesen, nagyon jól megcsinálták őket. Magának az Útvesztőnek is fantasztikus a látványvilága, a hatalmas falak, a kopott festék, az itt-ott kinőtt gaz mind nagyon jól mutatnak. Szerettem még azt a futurisztikus látványt, amit Thomas emlékfoszlányainak adtak, ez is jól aláfestette a hangulatot. Ezzel szemben a fiúk szemszögét kézikamerás felvételek és kitartott arcközelik teszik átélhetőbbé.

És ami még nagyon jól működött a történetben, az maga Thomas volt. Mint már említettem, az esetében szerencsés volt a casting, és ezt kellőképpen sok érzelmet megmutató jelenettel és minden egyébbel megtámogatták, amivel csak kellett. Szerethető hőssé vált, akinek a küzdelme a csoport összetartásáért, a kiút megtalálásáért igazán emberi volt. Inspirált a kitartása, az, ahogy szembe mert menni a csoporttal, ezt jól sikerült ábrázolniuk.

Akkor miért nem mondhatom mégsem, hogy túlzottan elégedett lennék a filmmel? Azért, mert a harmadik harmadában már olyan mértékű változtatásokat eszközöltek sorozatban a történeten, hogy még nekem is feltűnt. És ez alapvetően nem lenne baj, de az már igen, hogy mindezt nagyrészt azért tették, hogy könnyebbé tegyék az Útvesztőből való kijutást, de ezzel pont azt az élményt vették el, amit szerettem a könyvben: hogy gondolkodni akartam rajta. A filmben minden túl könnyen jött, a szereplőknek alig kellett megdolgoznia a válaszokért. Ezen kívül a másik idegesítő rész, aminek köze nem volt a könyvhöz, az a vége felé az a pillanat, amikor a Siratók betörtnek a tisztásra és az egész egy ilyen Zs-kategóriás horrorfilmre emlékeztet. Ezzel szemben a fiúk politikai torzsalkodásairól majdnem semmit sem tudtunk meg.

Összességében szerintem ez egy nem rossz film, és nem túl rossz adaptáció, de a színészi játék meg a látvány húzza fel, maga a történet nem tükrözi annyira a könyvet, mint amennyire szerettem volna.

10/8 pont

Önvallomás a depresszió bugyraiból

Sylvia Plath – Az üvegbura

(Könyvkuckó)

Ismételten egy könyv, amivel kapcsolatban nehezen találom a szavakat. Eléggé magam alatt voltam amúgy is, amikor olvastam a könyvet, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy nekem most egy depresszióról szóló regény kell, de végül végigolvastam, és jól esett a lelkemnek. Mert én nem vagyok ilyen mélyen... az is valami.

Esther Greenwood mindig jó volt abban, amit csinált. Kitűnő tanuló, többszörös ösztöndíjas, és legújabban New Yorkban egy újságírói akadémia üdvöskéjeként jár mindenféle rendezvényekre és termékbemutatókra. Esther tudja valahol mélyen, hogy ezért hálásnak és kicsattanóan lelkesnek kéne lennie, mégsem képes rá. Nem is sejti akkor még, a képtelensége, hogy kikeljen az ágyból kezdődő betegségének a tünete, ami miatt a következő fél évben öngyilkosságot kísérel meg és megjár több pszichiátriai osztályt.

Számomra az egyik leginkább lenyűgöző vonatkozása az volt a könyvnek, hogy vajon mennyi ebből az önéletrajzi ihletés. Tudjuk ugyanis Sylvia Plathról, hogy maga is küzdött depresszióval, de sajnos az ő története végül nem ért szerencsés véget: nem sokkal könyv megjelenése után sikeres öngyilkosságot követett el. Kíváncsi lennék, valójában Esther mennyiben volt megfeleltethető az írónőnek, mennyire a saját problémáit, fiatalkori érzéseit vetítette bele abba a karakterbe. Mindenesetre látszik a könyvön, hogy az írónő tényleg értette, sőt, átélte, amit írt: abszolút meg lehet érteni belőle, hogyan működik a depresszió, ezért ha valaki erre kíváncsi, akkor jó a könyv. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a depresszió az, hogy egy picit rossz kedved van, akkor legfőbb ideje ebbe beleolvasnod, mert a regényben benne van, milyen érzés depressziósnak lenni. Gondolom, mert én még ennyire lent sosem voltam, csak át tudom érezni a helyzetet, mint ahogy talán mások is át tudják érezni, akiknek hajlamuk van a betegségre.

A szerző fiatalkorában

Viszont valamiért mégis sokszor távolságot tartott tőlem a könyv, aminek pedig az volt az oka, hogy bár értettem Esthert, amikor beteg volt, nem értettem Esthert, amikor egészséges volt. Sőt, ami rosszabb, egyáltalán nem is kedveltem, kifejezetten idegesített. Értem én, hogy Plath mit akart benne kifejezni: egyrészt egy fiatal lány zavarodottságát és céltalanságát a felnőttkora küszöbén (ezt még meg is tudom érteni), másrészt a hihetetlen különleges lelkének az összeférhetetlenségét a világ sok mocskával, a meg nem értett művészlélekségét. Ez utóbbi nekem inkább tűnt sajnos egy éretlen kamaszlány picsogásának, aki egész eddig azt hitte, hogy a többiek se füveznek, de most, hogy rájött, hogy igen, bosszúból elszívja az összes mariskát, amit talál (képletesen persze... ő a szexszel van ilyesformán). Egyszerűen tisztességtelennek, butának és igazságtalannak tűnt a viselkedése, főleg a félig-ex-pasijával, de sok más emberrel szemben is. Ezt pedig még a depressziójára se foghatta, csak arra, hogy egy önző liba.

És ez sajnos levett a könyv összvarázsából, pedig egyébként lett volna varázsa bőven, hiszen Plath gyönyörűen ír, a költői pályafutásában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta prózában is, a stílus nagyon szép, szerencsére ez a fordításon is kellőképp átüt. Azonban Esther még ezzel együtt is sokszor zavart a visszaemlékezős részeknél, és ezekből lehetett volna valahogy kevesebb is, legalábbis bizonyos témákból, mert például az öccséről olvastam volna kicsit többet, konkrétan semmit sem tudtam meg róla a létezésén kívül, és ez zavart. Persze nyilván Esther érzéketlensége a külvilág iránt a betegsége tünete, de ha Buddyról kénytelen voltam végigszenvedni egy csomó visszaemlékezést, egyet kaphattam volna az öccséről is, hogy ne egy arctalan alak legyen az ágya mellett.

Amit még erősen beleültetett a regény a fejembe, hogy Plath idejében még rendkívül pocsék volt pszichiátriai betegnek lenni, mert az orvosok fele azt sem tudta, mit csinál, és aki azt hitte, hogy tudja, az is elfuserált  eszközökkel kezelte a betegeket. Szóval ismételten örülök a magam kis 21. századának, köszönöm szépen, éljen a tudomány.

Egy zseniális illusztráció

Szóval összességében nem is tudom, mennyire tetszett ez a könyv. Esther legalább olyan gyakran engedett közel magához, mint amilyen gyakran eltávolított, és az egész olvasási élményemre ez az oda-vissza játék volt a jellemző. Azért örülök, hogy elolvastam, mindenképp fontos tapasztalat volt, és a téma miatt is megérte, mégsem lesz a kedvenc könyvem.

10/8 pont