A jövőben is a családja fog megnyomorítani mindenkit

Csodaidők I. – Az ogfák vöröse

(Könyvkuckó)

Ha már lendületbe jöttem, hozom is az első párbajos olvasmányom naplóját. Ez a könyv megint olyan, amivel hosszas közös történetünk van, hiszen már évek óta kerülgetem, konkrétan harmadszor kölcsönöztem ki most a könyvtárból, mire végre sikerült elolvasnom. A környezetemben rengetegen ajánlották, borzasztó népszerű ez a sorozat, és még személyes okom is van az érdeklődésre, hiszen a szerző egy evangélikus lelkésznő, és a könyv elég erősen szól a vallásról, vallásosságról is. Hogy akkor miért végezte egy várólistacsökkentős kihívásban? Talán tartottam tőle, hogy csalódni fogok a sok jó után, amit hallottam, ezért halogattam folyton az olvasását. Szerencsére azonban ez a könyv beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, sőt, annál többet is tett, végre egy olyan kötet volt, amit igazán meghatározó olvasmányélménynek tartok.

A regény tulajdonképpen a Raas család története, amit kétezer évvel napjaink után, a jövőben követünk végig. Bár az emberiség számos bolygót meghódított, az emberek mindennapi élete és problémái elég keveset változtak napjaink óta. A Kaveni közösséghez tartozó, szigorú nagycsaládos rendszerben élő Raasok voltaképpen tisztes hétköznapi emberek, akik akaratukon kívül válnak náluk jóval nagyobb események részeseivé. Az egyik főszereplő, Giin, befolyásos vezető pozícióját arra használja, hogy ellentmondásos ügyekben szólaljon fel, ami miatt rövid időn belül annyira keresztbe tesz a hatalomnak, hogy félre akarják állítani. Unokaöccse, Yaan, nagykorúsága határán a felnőtt identitását keresi, ezt azonban rendkívül megnehezíti zsarnokoskodó természetű apja, és a család szigorú elvárásai. Judy pedig egy intézetben nevelkedő kislány, aki a világon mindennél jobban egy családra válik, de erre a maradék reménye is elszáll, amikor anyja véglegesen lemond róla. Az ő hármasuk elbeszélésében kezd kibontakozni a történet, aminek ez a kötet egyértelműen csak egy bevezetője, ami jóval nagyobb dolgokat készít elő.

Ez egyértelműen és nyilvánvalóan a négy részes sorozatnak csak a bevezető kötete, de olyannyira, hogy alig veszi a fáradságot, hogy történjen is benne valami. Ha lehet valami panaszom a könyvvel kapcsolatban, akkor az ez: kicsit lassú, és összességében eléggé kiszámítható. Nagyjából a regény legelején, már a kiindulási helyzetből meg tudtam mondani majdnem minden csavart, ami a főbb szereplőket érni fogja, és hogy hogyan alakul a sorsuk a kötetben. Ez általában zavarna, de ez esetben túl tudtam tenni magam rajta, mivel számomra az egész regény inkább egy karakterközpontú élmény volt. Az írónő érezhetően több energiát fektetett a szereplők átgondolásába, mint a cselekménybe, és véleményem szerint ez kifizetődött. A regény összes karaktere végtelenül emberi, senki sem tisztán jó vagy rossz, mindenkinek vannak szerethető tulajdonságai és olyan pillanatai, döntései is, amivel az ember nagyon nem ért egyet. Emiatt egyrészt a regény sosem válik prédikációvá, inkább kifejezetten elgondolkodtató, hiszen az ember sok szituációban mélázhat rajta, hogy ő mit tenne. Másrészt mellékhatásként azt vettem észre a regény végére, hogy még egy néhány mondatos mellékszereplő halálától is rendkívül elszomorodtam, annyira invesztált érzelmileg a történet.

Bár előre egyáltalán nem számítottam erre, de Giin volt messze az a főszereplő, aki a leginkább érdekelt, pedig a politikai intrikák nem feltétlen kötnek le. Viszont szerencsére azokról viszonylag kevés szó esett, sokkal inkább az állt a középpontban, hogy itt van egy felnőtt ember, aki egész életében keményen dolgozott és áldozatokat hozott, hogy a munkájában eredményeket érjen el, majd a rendszerrel ellenkező véleménye miatt egy pillanat alatt kirántják alóla a teljes egzisztenciáját, mindent, amiért az elmúlt 30 évben törte magát. Ennek következményeképp újra kell értelmeznie az egész életét, miközben vissza kell költöznie a családjához, és egy igazán megalázó helyzetben találja magát. Giint elsősorban az teszi szimpatikus főszereplővé, hogy ezeket a csapásokat meglepő méltósággal viseli, valamint a törekvő, becsületes természete és az önzetlensége, amivel másokon folyton segíteni próbál. Azt is érdekes olvasni, ahogy kényszerül visszailleszkedni a családjába, akiktől felnőtt élete során függetlenedett, de mindig is rendkívül fontosak maradtak az életében. Meg kell tanulnia, hogy a kompromisszumokra való törekvés nem jelenti azt, hogy kisebb embernek kell tettetnie magát a családja előtt, igenis otthon is fel kell vállalnia a vezetői kvalitásait és a tehetségét, és ezeket a képességeit akkor is érvényesítenie kell, ha a rokonsága kellemetlenkedő része a legrosszabb énjét próbálja kihozni belőle.

Bár elsőre erre nem gondoltam volna, de ahogy előrehaladt a regény, Yaan szála volt az, amit rendszeresen átlapoztam, hogy megnézzem, mi lesz a többiekkel, mielőtt visszatértem volna rá. A regény kezdetén a fiú személyisége alapvetően szimpatikus volt, és a dilemmáját is érdekesnek találtam, de aztán hamar elkezdett olyan döntéseket hozni, amikkel nagyon nem értettem egyet. Míg azt megértem, hogy miért hagyta ott a családját, de utána azt a fortyogó gyűlöletet, amit a családtagjai egy része iránt érzett, valamint a rendszer egészének megdöntésére irányuló vágyait nem nagyon tudtam megemészteni. A hozzáállása sokban mintha Giin tükörképe lenne: míg a nagybátyja látja az értéket a rendszerben, amiben felnőtt, és ezért belülről szeretné a hibáit orvosolni, Yaan vak dühében mindent teljes mértékben elutasít, és arra törekszik, hogy kívülről döntse meg az egészet. Ami szintén egy érthető álláspont, csak azt nem tudom, hogyan bír tükörbe nézni azzal a tudattal, hogy a cselekedetei az ártatlan családtagjai életét fenyegetik. Néha egyszerűen csak szerettem volna felpofozni és az arcába üvölteni, hogy „nőjj már fel és ne legyél egy hisztis kamasz”. Nem igazán tudom elképzelni, hogy mindennek hátat lehet fordítani, és az a benyomásom, hogy Yaan nem is nagyon illeszkedett be a külsős világban, inkább csak kihasználták a tehetségét mások, hogy megszerezzék, amit akarnak, és közben teletömték a fejét hülyeséggel. Egyértelműen egy „tékozló fiú hazatér” szálnak örülnék a legjobban az ő esetében, remélem ez meg is valósul valamilyen formában a későbbi kötetekben, és nem rombolja teljesen tönkre mindenkinek az életét előtte.

Judy pedig egy nagy gombóc szerethetőség már a legelejétől, ahogy az őt ért nehézségek ellenére egy tizenkét évestől kitelő maximális mennyiségű gyermeki ártatlansággal, de éles ítélőképességgel szemléli a világot, és egyszerűen nem tehettem róla, az első pillanattól fogva szurkoltam neki, hogy jó helyre kerüljön és rendeződjön az élete. Ő pedig sok tekintetben Yaan ellenpontjának tűnik a regényben: megtapasztalva a külsős és a kaveni intézetek világát is, aztán végül családra lelve, maximálisan értékelni tudja a kaveni életforma pozitívumait. Mivel a külsős világnak ő leginkább csak az árnyoldalát látta, a szemében még inkább felértékelődik a kaveni társadalom gondoskodó, szociálisan érzékeny felépítése, és a nagycsaládos struktúra. Giinnel imádtam az interakcióikat a regényben: annyira szívmelengető volt nézni, ahogy a körülmények ellenére lassan összecsiszolódnak, és mindkét intelligens, nagyon zárkózott ember kivirágzik attól, hogy próbál nyitni a másik felé.

A másik dolog, ami abszolút lenyűgözött a regényben, az a kitalált világ, és annak a bemutatása volt. Az írónő hátteréből meg az eddig elmondottakból már lejöhet mindenkinek, hogy bizony ez a regény elég súlyos vallási témákkal gurigázik, de mindeközben felépít egy színes, nagy méretű és érdekes science fiction világot, aminek minden kis szeglete izgalmas volt, a közlekedéstől kezdve a szabadidős tevékenységeken át a közigazgatásig (!). Egyszerűen mindent olyan lenyűgözőnek találtam, hogy alig tudtam betelni vele, különösen a kaveni kultúrát, ami nagyon hasonlít ma is létező vallási szekták működéséhez, amik alapvetően elutasítják a technológiai fejlődést, de az írónő fel tudta úgy építeni, hogy egy science fiction világban is logikusan tud működni ez a közösség, és érthető, hogy miért maradt fent ebben a formában. A legjobb az egészben pedig szerintem az, hogy a bevezetés ebbe a világba olyan természetes módon történik: nem magyarázgat hosszadalmasan szinte semmit a regény, mivel a szereplői számára ezek természetesek. Ehelyett velük együtt mozogva egy lassabb tanulási folyamaton keresztül ismerjük meg a világot.

És persze az üzenetek és témák is nagyon érdekesek. A kaveniekkel szemben kialakult gyűlöletet például nehéz nem párhuzamba hozni a zsidóellenességgel, ami ráütötte a bélyegét a huszadik századra. De persze a lehetséges értelmezések köre nem feltétlen áll meg itt: ugyanúgy láthatjuk a szereplőkkel történtekben az egyén különböző kihívásait, amit a hite kapcsán él meg, és tényleg semmi sincs senkinek a szájába rágva, és nincsenek egyértelmű válaszok. Ha amúgy nem érdekel a vallás, ez a könyv akkor is egy érdekes és élvezetes olvasmány, bár tény, hogy nekem azért ez nagy vonzerő volt benne.

A hosszadalmas és nem teljesen összefüggő rajongói ömlengésből már lehet sejteni: engem abszolút lenyűgözött ez a regény, és már alig várom, hogy olvassam a folytatást. Örülök, hogy ezzel kezdtem a párbajt, mert kedvet csinált a többi listás regény elolvasásához.

10/10*** pont

Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

Egészségkímélő nanorobotokkal szép az élet, sejehaj

Itó Projekt - </Harmónia>

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvről írok most nektek, igyekeznem kell, hiszen már csak egy hónap van hátra a zárásig.

Kirie Tuan egy olyan világban él, ahol az emberi élet mindennél fontosabb, ezért a technológia fejlődésével kiirtottak minden betegséget és szó szerint közkinccsé tették a testüket. Bár az apja tudományos munkája segített létrehozni a rendszert, Tuan képtelen beilleszkedni, és kamasz korában öngyilkosságot kísérel meg. Felnőttkorára látszólag elnövi renitens hajlamait, így nagyon felelősségteljes munkát kap, a WHO spirálcenzora lesz…ami gyakorlatilag problémás területeken dolgozó békefenntartó rendőrszerűség. A múltja azonban kísérteni kezdi, amikor kamaszkori jó barátnője öngyilkosságot követ el a szeme láttára, és a világ más pontjain több mint 6000 ember ugyanígy tesz. Valaki képessé vált arra, hogy az emberek ellen fordítsa a saját agyukat, és Tuan versenyt fut az idővel, hogy megállítsa.

A viszonyom a regénnyel finoman fogalmazva is hullámzó volt. Előfordult, hogy attól tartottam, képtelen leszek rávenni magam az olvasására, aztán amikor belerázódtam, valósággal faltam az oldalakat. Sajnos azonban majdnem minden pozitívumra, amit fel tudtam hozni, jutott negatívum, így az összkép elég vegyesre sikerült.

Ami először megragadta a figyelmem (elég nyilvánvaló módon) az ETML kódok használata hangulatok, érzések, illetve bizonyos tartalmi elemek kiemelésére. Ez szerintem egy nagyon jó ötlet volt, sokat tett hozzá a regény hangulatához, a poszhumán (vagy mi a tök), robotokkal feldúsított emberiség hátborzongató képét remekül árnyalta ez a formai döntés. Mégis, hiába tudtam ezt azonnal értékelni, az eleje volt a leginkább küzdelmes a regénynek. A regény kezdetén nagyon zavart a három kamasz lány alakja, persze értem, hogy fel kellett vázolni Tuan múltját, de ezek a csajok egyszerűen elviselhetetlenek voltak. Mármint persze, minden disztópiának a középpontja valaki, aki nem tud, nem akar beilleszkedni az adott társadalomba (kivéve, amikor nem, lásd: A szolgálólány meséje), de ha a társadalmad legördögibb fegyvere a kedvesség és önzetlenség, akkor a lázadóság azt jelenti, hogy az író gyakorlatilag piedesztálra emeli az önzést és az egocentrizmust, ezt pedig nem tudtam megemészteni. Tuan meg Cían még hagyján, na de

<anger>HOGY nem tűnt fel senkinek, hogy Miach nem egy lángész, hanem egy közveszélyes pszichopata? HOGY? </anger>

Uhh, elnézést a kirohanásért, erre még visszatérünk.

Miután így végigszenvedtem az első nyolcvan oldalt, a helyzet sokat javult. Tuan felnőtt korában már sokkal szimpatikusabb főhős volt, tulajdonképpen tetszett az a formája a lázadásnak, amit végül választott. Emellett bejött a cselekménybe a nyomozás: Tuan arra kezdett gyanakodni, hogy Miach állhat a háttérben, bármilyen őrülten hangzik is ez, és az információkeresés, ahogy próbálta összerakni, mi történik, kifejezetten lekötött. Itt már kezdtem jobban megérteni a társadalmi rendszer problémáit és már nem kárhoztattam a lányokat annyira amiért nem tetszett nekik a rendszer. Ez a rész csúszott a legjobban, kifejezetten élveztem, a felvázolt világképpel és érdekes filozófiai problémákkal együtt kinézett egy gyenge öt csillag.

Aztán a könyv utolsó egyharmada számomra lejtmenetbe kezdett. Ennek több összetevője is volt, amik közül a leginkább meghatározó az, hogy a tudományos magyarázatát az eseményeknek a végére teljesen elcseszte az író, annyira, hogy azon kezdtem gondolkodni, vajon ezen a ponton Itó Projekt úr rákja agyi áttétet képzett-e (szegény bele is halt a betegségbe a könyv megjelenése után). És nem lett volna még annyira zavaró, de. Minden. Egyes. Tyúkszaros. Mondatban. Az. Orrom. Alá. Kellett. Dörgölni. Messze túl sok a tudományos blabla a regény vége felé, és nem tett jót, hogy amikor fájdalmasan felszisszentem egy-egy baromság láttán, utána csak még nagyobb és nagyobb butaságok sorakoztak a továbbiakban, amíg végül már a fejemet tudtam volna falba verni. A teljesség igénye nélkül:

<list:item>
<i> Az emberi akarat működése nem hiperbolikus az időfüggvényben. Gyerekekkel végeztek kísérletet, amiben két opció közül választhattak: vagy megették az előttük lévő egy szem cukrot, vagy a kísérletvezető később két cukrot adott nekik. Hat éves korukra szinte kivétel nélkül tudtak várni a nagyobb jutalom reményében. </i>

<i> Mi az, hogy halálösztön? Jó, tudom, Freudnak volt egy ilyen teljesen életképtelen gondolatmenete, de ez az is volt: egy teljesen életképtelen, buta, értelmetlen ötlet. Normális agyműködésű emberben az életösztön olyan erős, hogy nem is tudom, mit találhatnának meg, amit stimulálnak. </i>

<i> Végezetül: mekkora hülyeség már az, hogy tudat nélkül is tök jól el tud éldegélni az ember? A tudat nem csak arra kell, hogy egyszerű, túlélésre vonatkozó döntéseket meghozzon. Az finomhangolja a tudatalatti működését, szervezi a feladatokat, biztosítja azt, hogy az agyunk legyen a környezethez leggyorsabban adaptálódó szervünk. Persze lehet, hogy egyszer mindezt képesek lehetnek technológiával helyettesíteni, de az a technológia amit a könyvben ábrázol Itó, nem alkalmas még erre. Több fejlett állatfajnak is van öntudata, ennyire felesleges feature ez az agyunkon. Mi az, hogy valaki egy egygénes mutációtól tudat nélküli (!!!) és mégis jól elvan? MI? </i>

</list>

Mindezek tetejébe a történet vége felé erősen megrendült a hitem a főszereplőben. Úgy  hittem, hogy Tuan egy okos csaj, de addigra már a sorozatos sokkhatásoktól annyira elveszti a logikus gondolkodás képességét, hogy alapvető összefüggésekre se képes ráeszmélni magától, mindet meg kell kérdeznie, én meg kétségbeesetten lapoztam vissza, hogy MI, ez eddig nem tudtuk? Én már pedig azt hittem, hogy igen. A másik problémám a végével Miach volt. Oké, hagyják életben, mert ezek ilyen irgalmas nővérek, de

<anger> Az még hagyján, hogy a két kamaszlány nem jött rá, hogy a barátnőjük egy jól funkcionáló elmebeteg, de egy hordányi intelligens agykutatónak ez HOGY nem tűnt föl? MINEK adtak hatalmat a kezébe?! Miért nem látta senki a teljesen nyilvánvaló tényt, hogy ez a csaj PSZICHOPATA? </anger>

Mindezek ellenére azért megérintett a vége, és nem állítanám, hogy nem feszeget ez a könyv olyan filozófiai kérdéseket, amik nagyon is relevánsak és érdekesek. Eszembe juttatott valamit, amit még A civilizált emberiség nyolc halálos bűnében olvastam: hogy a modern ember azért nem képes olyan mély örömöket átélni, mert olyan nagy fájdalmakban sincs része. Ez ezen a világon nagyon jól látszott, az emberek teljesen apatikusak voltak, és bár mindenhonnan az harsogott, hogy az élet milyen értékes, valójában ezt senki sem élte meg, mert ismeretlen volt számukra az élmény, hogy mennyire törékeny tud lenni. Bár először jól hangzik egy betegségek és konfliktusok nélküli világ, de mélyebben belegondolva nem akarnék egy olyan világban élni. Mélázik továbbá olyanokon a könyv, hogy mi tesz minket emberré, egyéniséggé, és van-e értelme és létjogosultsága egyáltalán az öntudatnak, mint olyannak. Ezeknek a kérdéseknek egy része is abszolút megfogott, így, bár helyenként kifejezetten küzdelmes és/vagy idegesítő volt számomra a könyv, mégsem mondhatom, hogy rossz lett volna. Kár, hogy a szerzőnek már nem lesz lehetősége még ennél is jobb műveket írni.

 

10/8 pont

(Nagyon szép a borító, de HOGY lehet a csajoknak ennyi haja?)

Focimeccs, bolondokháza, szerelem

Matthew Quick – Napos oldal

(Könyvkuckó)

 

Elnézést a hosszadalmas hiátusért, de ez a napló úgy készült, mint a Luca széke. Sajnos az államvizsga körül eléggé sűrű lettem az életem és belezuhantam egy írói válságba, amiből sehogy sem találtam a kiutat. Végre valahára azonban újabb párbajos olvasmánnyal jelentkezem. Ezzel is úgy jártam, mint az Eleven testekkel: előbb láttam a filmadaptációt, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Ez azonban engem nem szokott megakadályozni semmiben, úgyhogy belevágtam ebbe is.

Patet az elmegyógyintézetben töltött hosszú idő alatt az ott belé nevelt pozitív életszemlélet tartotta életben: hogy ha elég keményen dolgozik, töri magát és minden erejével azon van, hogy jobb emberré legyen, akkor előbb-utóbb elér a napos oldalra, azaz minden jóra fordul és visszakapja az imádott feleségét, Nikkit. Amikor végre kikerül a vigyorgóból és hazamehet a családjához, továbbra is azon van, hogy ez valóra váljon: rengeteget edz, elolvassa a könyveket, amiket Nikki tanít a diákjainak és próbál kedvesebben, empatikusabban viselkedni másokkal. A családja azonban szemmel láthatóan feszeng, amikor arról beszél, milyen jó lesz együtt lenni a feleségével, és Pat szép lassan, sok összeomláson és dührohamon keresztül rájön, hogy talán hosszabb időt töltött elzárva a világtól, mint gondolta, és az élete jobban megváltozott, mint hitte. Közben megismerkedik Tiffanyval, aki a férje halála óta szintén mentális problémákkal küzd, és törékeny barátság formálódik közöttük, ami talán mindkettejüknek kiutat mutat.

Annak idején nagy elvárásokkal ültem be a moziba a filmváltozatra, és bár tetszett, egy kicsit csalódott voltam. A nagyon ígéretes kezdés, stílus és remek karakterek reménnyel töltöttek el, de a végén a film jócskán belefulladt a romantikus vígjátékok szokásos klisétengerébe. Így bár a könyv egy ideje már ott figyelt a polcomon, egyre csak halogattam, attól való félelmemben, hogy ebben is hasonló történik. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Persze nem állíthatom, hogy rossz lenne az adaptáció, mert igen sok elemet sikerült jól átvinni az eredeti műből, és ezáltal egy nagyon hasonló hangulatot teremteni. Mindkettőben jócskán jelen van például a humor, és a legtöbbször (de főleg a könyvben) sikerült ezt olyan keserédes éllel beletenni, amitől a nevetés végén mindig benned marad az érzés, hogy ez valójában nagyon is szomorú. Ez az érzés teremti meg számomra mindkét mű igazi értékét: bár elsőre úgy tűnhet, valójában nem figurázza ki a mentális betegséggel élőket, nem csinál viccet belőlük. Nagyon is komolyan veszi a témát, csak időnként bemutatja azokat a szürreális helyzeteket, amik abból adódnak, ha ez ember agya nem egészen úgy működik, mint a nagy átlagé.

 

Az kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy a regény mennyire Pat fejlődéstörténetére koncentrál. Ő egy kifejezetten szimpatikus főhős, aki bár követett el hibákat, és még mindig rendszeresen követ el, hála a mentális betegségének, de mégis, a pozitív életszemlélete, meg az, hogy mennyire igyekszik jobb emberré válni, szerethetővé teszik őt. Patnek azonban nincs könnyű dolga: elfogadni, hogy az a leegyszerűsített idealizmus, amit az elmegyógyban felszedett magára, valójában azon kívül nemigen életképes, és hogy a megszállottsága már inkább hátráltatja az életben, kifejezetten nehéz lehet. Ennek a ráébredésnek a folyamatát részletesen ábrázolja a regény, és jó volt látni, milyen sokat változott Pat a cselekmény során.

Tiffany figuráját én személy szerint a filmben karakteresebbnek éreztem, ez valószínűleg legalább részben Jennifer Lawrence remek színészi játékának köszönhetem, másrészt meg talán annak, hogy a könyvben a szerelmi szál tényleg csak sokadlagos szempont. Sokkal nagyobb hangsúly van Pat családi kapcsolatain, így a viszonyán az apjával és az öccsével, amik ugyan a filmben is szerepelnek, de eléggé módosultan. Míg a moziban Pat apja is elmerozzant ugyan, de próbál közeledni a fiához és a testvér figurája a szemétláda, addig a regényben az apa egyszerűen kibírhatatlan, többször húzott fel, mint az összes többi karakter együttvéve, és Patnek a testvérével sikerül újra összehangolódnia nagyon meghatóan. A regényben azért úgy általában több tér jut a mellékszereplőknek, például Pat pszichiáterének, aki nagy kedvencem lett.

Azért azt is túlzás állítani, hogy mindennel maradéktalanul meg vagyok elégedve mindennel, Pat amerikai foci-mániája néha már borzolta az idegeimet, még ha meg is értettem, hogy ez a lelki világához hozzátartozik. Ugyanígy az apa karaktere és makacs idiótasága is gyakorta kihozott a sodromból. Mégis, a könyv, minden hibájával együtt úgy érzem, egy végtelenül jó szándékú kísérlet arra, hogy közelebb hozza a mentális betegségben szenvedők világát a társadalom többi részéhez, több helyen is hangsúlyozza az empátiát, hogy azért érdemes beleképzelni magunkat más helyzetébe, mert úgy sokkal igazságosabban fogjuk látni őt, és hogy ha tehetjük, érdemes törekednünk megérteni, mit él át, mit érez a másik. Mindennek, többek között a jó házasságnak is ez az alapja, hogy odafigyeljünk egymásra és törődjünk a másik érzéseivel és ez is egy azok közül a leckék közül, amiket Patnek sok nehézség árán kell megtanulnia.

Végül, de nem utolsósorban, amivel megnyert magának a regény, az a befejezése volt. A filmmel kapcsolatos tapasztalataim alapján ezt a részt kissé félve vártam, de alaptalan volt az aggodalmam: a könyv befejezése annyival komplexebb, komolyabb és érdekesebb mint a filmé, hogy azt el nem tudom mondani, és ezért az írónak rendkívül hálás vagyok.

 

Kinek ajánlom? Ha szeretnél mentális betegek mindennapi küzdelmeiről olvasni, de kivételesen nem földbe döngölő, hanem optimista, felemelő és szerethető formában.

Kinek nem ajánlom? Ha még egy sportfilmet se tudnál végigülni, nem hogy egy meccset, akkor sok lesz itt a foci.

10/10 pont

VLOG: Az első bejegyzés

Na, hát nem hiába beszéltem a vlogról, már sikerült is nyélbe ütnöm a dolgot chesslady aktív segítségével. :) Először egy könyajánlót tettem fel Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert című regényéről. Ha van kedvetek, nézzétek meg, és mondjátok el, hogy mit gondoltok!

Én kicsi pszichopatám

Lionel Shriver – Beszélnünk kell Kevinről

(Könyvkuckó)

Végre valahára eljutok odáig, hogy írjak a második könyvmoly párbajos könyvemről. Jó sokáig küzdöttünk egymással, én meg ez a regény, mert nem egy könnyű olvasmány, de végül azért csak én győztem, azt hiszem.

Már majdnem két éve annak a bizonyos csütörtöknek, amikor Eva Katchadourian fia, Kevin, tömegmészárlást tartott az iskolájában, aminek keretében hét tanulót, egy tanárt és egy menzai alkalmazottat ölt meg. Azóta a fiú jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, Eva élete pedig teljesen összeomlott: elvesztette a pénzét, az egész élete során féltő gonddal építgetett cégét, a házát. Még mindig nem tud megbirkózni azzal a rengeteg zavaros érzéssel, amit ez az egész kiváltott belőle, ezért, hogy egy kicsit rendbe tegye a fejét, leveleket kezd el írni a férjének azokról a dolgokról, amiket eddig nagyrészt megtartott magának: hogy hogyan látta ő Kevint a felnövése közben, és hogyan alakult a kapcsolatuk furcsa ellenszenvből a másik nyílt terrorizálásáig.

Na igen. Kezdjük ott, hogy miért is érdekelt engem annyira ez a könyv. Pár éve volt egy lövöldözés a PTE-n, és egy lány, akit kiskorom óta ismerek, ott volt a helyszínen (mármint konkrétan a dupla terem másik felében, mint ahol elkezdett lövöldözni a srác). Emiatt egy kicsit személyesen érintett engem az ügy, és jobban is figyeltem az utóéletét. Engem megdöbbentett, hogy ott milyen vehemenciával védték a szülei az elkövetőt. Mármint persze, a gyerekük és szeretik, de mégiscsak embert ölt, nem érzik úgy, hogy ezért meg kéne kapnia a büntetését? Ezért éreztem úgy, hogy szeretnék olvasni a témáról, és így találtam meg ezt a könyvet.

A könyvvel furcsa, ambivalens viszonyunk volt: ez a regény ugyanis nem szeretné, ha szeretnéd. Nyilván Lionel Shriver (aki neve dacára meglepő módon írónő) egyetlen porcikája se vágyik arra, hogy te akár egy pozitív érzést is felfedezz a lapokon. És ettől egyrészt őszinte, szívbe markoló és nagyon igaz. Másrészt meg lassú, idegtépő és rettentő cinikus. Mégis, van benne valami, ami miatt a legrosszabb pillanatokban se akartam letenni.

Filmplakát

Ami miatt nehéz másképp érezni magad a könyv olvasása közben, mint egy besózott meztelen csiga, annak az a fő oka, hogy a történet középpontjában az univerzum legkevésbé szerethető családja áll. A főszereplő, Eva, különösen utálatos, és nekem az ellenszenv kialakításában segített az is, hogy néhány saját hibámat láttam visszaköszönni a személyiségében. Eva önző, individualista nagyvilági nő, aki örömmel néz le másokat, és aki mindig valami nagyobbat és eszményibbet vár az élettől, mint ami az lehet. Az érzelmeit nehezen mutatja ki, és ez a jelenére még inkább igaz, mint a múltjára, hiszen a tragédiától csak még inkább bezárkózott, és ettől még hidegebbnek és arrogánsabbnak tűnik, ha ez egyáltalán lehetséges. Franklin eleinte teljes ellentétessége miatt szimpatikusabbnak tűnt, de aztán pont ugyanezen okból vált rettentő ellenszenvessé. Túlontúl naiv, optimista, negédes és kedélyeskedő, és nagyon hamar pont ugyanúgy az ember agyára mászik az őszintétlenségével meg az álomvilágával, mint Eva a cinizmusával.

És hát Kevin. Jaj, Kevin. A könyv első fele azért is volt nagyon idegtépő, mert úgy a 260. oldalig nem volt más a történet, csak egy vádirat. Mintha Eva azt bizonygatta volna, hogy igen, ő egy épületesen pocsék anya volt, na de Kevin olyan elszúrt gyereknek született, hogy nem nagyon tehetett ez ellen semmit. Esküszöm, a fiú már kisbabának utálatos, legalábbis az anyja szemében, és később egyre vállalhatatlanabb dolgokat művel. Jó, elismerem, léteznek született pszichopaták, de Kevin olyan sarkosan van ábrázolva, hogy esküszöm, elgondolkodtam azon, miért nem hajtott át rajta Eva véletlenül az autójával, amikor még elég pici volt. 260 oldalt kellett várnom az emberség megnyilvánulásának első szikrájára, és ez olyan eksztatikus örömöt váltott ki belőlem, amit aligha tudtok elképzelni. :D

Szóval persze, nyilván léteznek született pszichopaták, ugyanakkor ők is csak emberek, és bőven megértem, miért volt Kevin életére olyan romboló hatással, hogy már magzat korában is az anyja elutasítását érezte. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, véleményem szerint nem  nagyon lehet, de azért nem csak ő a hibás itt, hiába egyedül ő követte el a szörnyűséget. Evával való kapcsolatában a kezdet kezdetétől fogva a kettőn áll a vásár volt jellemző, anyunak se kellett a szomszédba menni szemétségért, és a fiacskája is bőven kitett magáért. És bármi is volt a miért, azt is át tudom némiképp érezni, hogy mennyire elviselhetetlennek tűnik az élet, ha nem vagy képes szenvedélyt érezni bármi iránt, ha nem vagy hajlandó a legapróbb mértékű öncsalásra sem az értelmetlen ám élvezetes apróságok létezését illetően.

Mellesleg Kevin viselkedésén se lehet csodálkozni, azért átsüt rajta a szeretetéhség, ha az ember nagyon figyelmesen nézi, és el se merem képzelni, milyen lehet, ha az egyik szülőd ismer, de nem szeret, a másik pedig csak azért szeret, mert nem téged lát. És bár Eva azt hitte, hogy a fia utálja őt és nem is volt oka mást hinni, azért a helyzet nem ilyen egyszerű, ez kiderül a könyv végére.

Mert hogy igazából a könyv utolsó negyven oldala okozta számomra az igazi fejtörést, ami zseniális, lebilincselő, letehetetlen, és az érzelmek is a helyükön vannak kezelve végre. A lezárás egyértelműen fantasztikus volt, tökéletes befejezés, a lehető legjobb, amit ez a történet kaphatott, és emiatt billent végül a szeretlek-utállak kapcsolatunk végérvényesen a szeretlek irányába. Meg még valami miatt, amit elárulni spoiler lenne, mert bár majd’ kibökte a szemem az igazság, mégse bírtam rájönni egészen addig, amíg a képembe nem törölte a könyv.

És ami miatt még szerettem ezt a könyvet, az az egész gondolatisága. Hiába cinikus és érzéketlen látszólag Eva látásmódja a társadalomról is, azért sok dologról eléggé sikerült elgondolkodtatnia. Egyrészt ott van a nevelés kérdése, hogy vajon mennyiben játszott hozzá Kevin elvadulásához az, hogy totálisan elkényeztették, de közben őszinte szeretet nem kapott. Másrészt a bűnbakképzésről is van szó: az már egyik halott gyereket se hozta vissza, hogy Evát is meghurcolták, ennek ellenére az egyik szülő szükségesnek látta ezt. És ugyanígy egészen értelmetlen tulajdonképpen a miérteken is rugózni. Ha Kevin valaha is adna értelmes választ arra kérdésre, hogy miért lőtt le kilenc embert az iskolájában, az se változtatna már semmin. És persze azon is lehet kattogni, hogy elegendő büntetést kapott-e, de szerintem ennek a kertvárosi aranyifjúnak nem lesz sétagalopp túlélni a börtönéveket. Ha pedig ezt sikerrel véghezviszi, akkor odakint még mindig vár rá a mamája, és hogy ez jó lesz-e vagy rossz, az már rajtuk múlik.

Tilda Swinton a Kevinekkel

A filmről: Készült a regénynek 2011-ben egy filmváltozata, amit megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan sikerült interpretálni ezt a könyvet. Azt kell mondjam, a film nagyon is méltó feldolgozás, bár Evát (Tilda Swinton) és Franklint (John C. Reilly) is nagyon másképp képzeltem el, de végül a színészek fantasztikus játéka meggyőzött, hogy tökéletes választások voltak. A Kevin szerepének terhét hordozó négy különböző életkorú fiú mindegyike remek volt (igen, még a csecsemő is), mégis persze leginkább a kamasz Kevint játszó Ezra Miller fog megmaradni az emlékezetemben, aki hihetetlen mélységig volt képes megmutatni a fiú lelki világát. (Nem mellesleg meglepően vonzó jelenség íjjal a kezében.) Szóval mindenképp tudom ajánlani a filmet is, azonban úgy érzem, hogy számomra nem helyettesítette a könyvet, abban ugyanis sokkal több részlet van, amiknek egy részét ugyan beépítették vizuálisan a filmbe is, azonban aligha érthetőek, ha nem olvastad a könyvet.

10/10 pont

Kinek ajánlom: Azoknak a szülőknek, akik úgy érzik, hogy nekik van a világon a legrosszabb kölkük. Garantálom, hogy Kevinnel összevetve (kevés kivételtől eltekintve) kezesbáránynak fog tűnni a csemete.

Kinek nem ajánlom: Azoknak, akik most gondolkodnak a gyerekvállaláson, hátha még elvenné a kedvüket, vagy paranoiába hajszolná őket.

A gyerekkorunk képzeletbeli elsiratása

Matthew Dicks – Egy képzeletbeli barát naplója

(Könyvkuckó)

Budo különleges. Egy Max nevű fiú képzeletbeli barátja már öt hosszú éve. Mivel a képzeletbeli barátok általában ennek az élettartamnak a töredékére sem számíthatnak, ráadásul Budo szokatlanul emberszerű kinézettel is rendelkezik, ezért a többi hozzá hasonló lény rendszeresen a csodájára jár. Azonban Budo tisztában van vele, hogy a képzeletbeli barátok csak addig élnek, amíg szükség van rájuk, és ahogy Max lassan felnő, az ő ideje is lejár. Habár lehet, hogy mégsem. Max ugyanis autista, és ezért az emberek felé való nyitás korántsem megy neki olyan egyszerűen, mint a Budóval való kapcsolatteremtés. Főhősünk el is határozza, hogy ő bizony foggal-körömmel küzdeni fog az életéért, mindig éreztetni fogja Maxszel, hogy a segítségére szorul, és akkor sosem kell eltűnnie. Csakhogy a dolgok megváltoznak, amikor az iskola egyik tanára elrabolja Maxet. Budo idővel rájön, hogy rajta kívül senki sem tud a bűntényről, és ezért ő az egyetlen, aki tehet valami a barátjáért.

Vannak bizonyos triggereim, amik azonnali érzelmi reakciót váltanak ki. Azt hiszem, kisebb koromban még több ilyen volt. Az egyik, amire emlékszem, a vadállatokat magukhoz szelídítő gyerekekről szóló filmek, amiknek megjósolhatóan mindig az volt a vége, hogy könnyes jelenet közepette vissza kellett engedni a jószágot a vadonba. Na, hát én ezektől a szituációktól teljesen kész voltam mindig is, gyerekként teljesen emészthetetlen volt számomra, hogy egy olyan különleges kapcsolatnak, mint egy olyan barátságnak, amiről egy két órás film szólt, véget vethet egyszerűen a kölcsönös elengedés. Ez a könyv nagyon hasonló érzelmi húrokat penget, úgyhogy mind a háromszázakráhány oldalán keresztül hősiesen viaskodtam a könnyzacskóimmal. Végül én győztem, de csak egy hajszálon múlt.

Az eseményeket Budo egyes szám első személyű elbeszéléséből ismerjük meg, de a cím kicsit megtévesztő, mert a formátum igazából nem napló. Az angol címben nem is ez a szó szerepel, hanem a memoár, ami már helytálló, maradni kellett volna talán inkább annál. Szóval ez a képzeletbeli barát életének története, és mint ilyen, egészen egyedi nézőpontot teremt. Dicks nagyon ötletesen és okosan kitalálta a képzeletbeli barátok létezésének szabályait, amikkel meg is ismertet minket a regény Budo találkozásain keresztül. A képzeletbeli barátok élete teljesen az ember barátjuktól függ. Úgy néznek ki és olyan képességekkel rendelkeznek, ahogy a születésükkor ki lettek találva. Például Budo át tud menni a csukott ajtókon, de a falakon nem, és sosem alszik. A képzeletbeli barátok élete pedig addig tart, amíg 1. az ember barátjuk meghal 2. az ember barátjuk túllép rajtuk, elhiszi, hogy képzeletbeliek, és elfelejti őket. A képzeletbeli barátok szerepe a regény szerint az, hogy segítsenek a gyerekeknek addig, amíg nem tudnak beilleszkedni a társaik közé, a létezésük teljes mértékben az önzetlen szeretetről szól.

Ezzel szemben ironikus, hogy Budo, a leghosszabb életű képzeletbeli barát, micsoda egy önző kis disznó. Meglepően emberi az a tulajdonsága, ahogy nem tud beletörődni a saját halálába, és próbálná minden eszközzel szavatolni, hogy ez ne történhessen meg. Budo elég független és szabadszellemű a többi képzeletbeli baráthoz képest, bőven van élete Maxen túl is, felfedezőkörutakra jár a városban, felnőttek életét figyeli, más barátokkal beszélget. Szintén elég ironikus módon, de azt leszámítva, hogy más emberekkel nem tud kommunikálni, sokkal inkább tűnik teljes értékű embernek, mint a saját világába begubózott Max. Budo segít neki egyszerű döntéseket hozni, miközben figyeli a világot, és próbálja megérteni azt. Kicsit gyerekes még a nézőpontja, de azért alapvetően kezdi egész jól kiismerni magát a felnőttek világában is, érdekesen ábrázolja azt a kort a könyv, amikor a gyerekek elkezdenek sokkal többet megérteni a világból, mint a felnőttek arra számítanak. Budo nagyjából itt tart, amikor stabil kis életét felforgatja Max elrablása. Nehéz próbatétel ez a számára: el kell fogadnia a szerepét képzeletbeli barátként, és végre tényleg önzetlenül segítenie kell a barátjának, mert senki más nem mentheti meg, csak ő, mégpedig a lehető legnehezebb módon: el kell érnie, hogy a fiú meg akarja menteni saját magát.

Ami Max betegsége miatt nem lesz egyszerű, neki nem lehet azzal érvelni, mint az egészséges gyerekeknek, mert például nem kötődik a szüleihez érzelmileg. Nyilván a regény egészére jellemző, hogy Max betegsége nagyon meghatározza, főleg az első felét, amikor Budo még minden idejét a barátjával tölti. Max nem igazán érti az emberek működését és rengeteg fura rigolyája van, emiatt az iskolában persze szekálják, vagy éppen nagyon nem kezelik megfelelően (ez a tanárokra is igaz, nem csak a diákokra). Otthon sincs azonban minden rendben: bár az anyja már elfogadta Max állapotát, és próbálja elérni, hogy megkapja a megfelelő fejlesztést, az apja még mindig tagadásban él, meg van győződve róla, hogy Max idővel kinövi ezt az egészet, mert nincs is vele semmi baj, épp csak egy csöppet zárkózott. Ez persze nagy nyomást helyez a szülők kapcsolatára, mindennaposak a veszekedések. Szóval Max élete egyáltalán nem könnyű, és így kell egy olyan szituációból megtalálnia a kiutat, amiből egy egészséges fiúnak se lenne egyszerű.

Nagyon összetett, sok réteggel rendelkező regény ez, mint már sejthetitek. Ami először mellbe vágott, az az volt, hogy mennyire hangsúlyos ebben a könyvben a halál: a képzeletbeli barátok életének ez állandó része, úgyhogy újra és újra végig kellett néznem a különböző okokból bekövetkező halálokat, és hát ez nem volt könnyű. Ugyanakkor legalább ennyire szól a regény az életről is, illetve az önzetlenségről meg az igazi önfeláldozásról. Mint már fentebb említettem, foglalkozik az autizmussal is, hogy milyen hatással van a beteg családjára. Ráadásul az elrabló nő kapcsán még arról is filozofál egy sort, hogy létezik-e abszolút gonoszság, hogy vajon előfordulhat-e, hogy mi is mások ördögévé válunk, ha a helyzet úgy adódik. Mégis... nem éreztem túlzsúfoltnak a könyvet, mert igazából a lényeg Budo és Max útja maradt és egyfajta gyermeki világlátást képviselt, ami jól is volt így.

Meglepően mély élmény volt ez a könyv, nem számítottam rá, hogy ilyen zsigeri érzelmeket fog kiváltani belőlem, miközben a fantasy vonal is teljesen rendben volt benne, korrekt thriller, családi dráma és felnövésről szóló regény is tudott lenni. Nem tudom, hogy hozta össze ezt a szerző, de le a kalappal előtte!

(És még azért töredelmesen bevallom, hogy nekem soha nem volt képzeletbeli barátom, és már gyerekként is kicsit furcsállva néztem a filmekben a gyerekeket, akiknek volt. Nem igazán értettem, hogy nem tudják, hogy azt a figurát csak ők találják ki. :D)

Kinek ajánlom? Ha bármelyik téma érdekel, és fogékony vagy egy kis melankolikus hangulatú nosztalgiára.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Engem már ez is nagyon megérintett. Kifejezetten szép, jó a színválasztása, és a kötet minősége is kiemelkedően jó. A címről már kifejtettem a véleményem.

Kedvenc szereplők: (1) Budo (2) az a nagydarab képzeletbeli barát... Oskar? (3) Napsugár (4) Graham (5) Max

Miééért nem jutnak eszembe a karakterek nevei?

Kedvenc jelenetek: (1) amikor Max végre kijut a házból (2) Budo elmegy a gyerekkórházba képzeletbeli barátokkal beszélgetni (3) Budo találkozik a kórházban egy egészen új képzeletbeli baráttal (4) Graham eltűnik (5) a lövöldözés a benzinkúton

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli barátok létezésének szabályai

A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni

Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.

Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.

Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.

Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.

10/4 pont

Minden, amit az időről tudni akartál

Benyák Zoltán – Az idő bolondjai

(Könyvkuckó)

Tudni kell rólam, hogy az elmúlt években viszonylag kevés magyar szerzőtől olvastam a kötelezőkön kívül, és így nem igazán vagyok otthon a kortárs magyar irodalomban. Szeretnék ezen változtatni, de néha nehéz, mert a szórakoztató irodalomban megjelenő művek sokszor rettentően gagyinak tűnnek, a szépirodalom meg túlságosan elvontnak, ezért nehezen találom meg azokat a könyveket, amik tényleg érdekelnének. Így bukkant fel a világomban Benyák Zoltán, akinek a könyvei felkeltették az érdeklődésem, ráadásul a legutóbbi két regénye, az Ars Fatalis és Az idő bolondjai széles körben nagy pozitív visszhangot keltettek a neten is. Emiatt nagyon szerettem volna, ha megfelel a várakozásaimnak a regény, és végül is meg is tette, ámbár nem maradéktalanul, de így is egy korrekt és jó olvasmányélménynek találtam.

Szent Kron álmos, félig a múltban rekedt kis sziget a kontinens partjaitól nem messze, ahova nehezen, lassan, meg-megtántorodva érkezik mindenféle változás. Egy nap azonban titokzatos idegen száll le a kompról, akinek félelmetes a hatalma, és számos elintézetlen ügye van a szigeten. Munkálkodása következtében Szent Kronon szeptember tizenhetedikén, este hat órakor megáll az idő. A szigeten elharapózik a rémület és a káosz, a kitört zűrzavar kellős közepén pedig annak a néhány embernek, akitől a félelmetes szemű Idő akar valamit, rá kell jönnie, hogy mi végre van ez az egész, és mihez kell kezdeniük a végtelen nappal, mielőtt túl késő lesz.

„Ha adhatok egy jó tanácsot: vigyázz, mit teszel az életedben, mert minden pillanatból marad egy kép! Aztán meg nem szabadulsz tőlük. Isten eléd lógatja őket, bármerre is fordítod a fejed.”

Oké, oké, el kell ismernem, hogy Benyák Zoltán nagyon profi, ha nem tudnám, hogy tapasztalt íróval állok szemben, a regényén ez akkor is érződik. A stílusa kellemesen költői, nem túlírt, de nem is egyszerű, mint egy faék, és ezt a kifejező erejét arra használja, hogy egy fantasztikusan részletes, erős atmoszférájú világot varázsoljon elénk. Úgy éreztem, mintha én is ott járnám a sziget utcáit a szereplőkkel. És megvolt ez a „hát, ez olyan, mintha nem is magyar írta volna” – pillanatom, többször is. Ebben a könyvben Júliát leszámítva nincsenek belső, magyarkodós pillanatok, ami nem is hiányzik, hiszen több ennél a regény, valami egyetemes. Ez a tény és a fantasztikus minőség együtt abszolút méltóvá teszi a könyvet arra, hogy nemzetközi sikerre is vigye akár.

A történet három főszereplővel, három szálon fut. Tac Lachensky, a sziget öreg órásmestere egész életében próbálta felfedni az idő titkait, és amikor beállít hozzá a különös nő, végre esélyt kap, hogy válaszokat találjon. Manfred, a szigeten néhány éve élő titokzatos férfi inkább elkerülné az Idő szépséges istennőjét, de nem tudja lerázni a mindenre elszánt újságírónőt, aki le akarja leplezni: a férfi valójában örökéletű és már az őskor óta jár a földön. Mimi LaFarge pedig egy tizenhét éves lány, aki egy ritka genetikai betegség miatt egy hihetetlen sebességgel öregedő testbe szorult, és a világvége napjáig nem is remélhette, hogy elhagyja a házat és megpróbálhatja megvalósítani azt a három álmot, amit egész kurta életében dédelgetett.

„Azt mondják, az élet szürke, ezért mindenkinek kell valami őrület. Hát maga megtalálta, és köszönöm, hogy éppen én lehetek a maga őrülete.”

Sajnos számomra az egyik kevésbé erősen kivitelezett pont a regény cselekménye. A három szálból kettő egy-egy életút elmesélése, és sajnos egyik sem igazán fogott meg. Manfred szála esetében ennek a konkrét okát is tudom: nem először hallottam ezt a történetet. Készült ugyanis 2007-ben egy The Man from Earth (Az őslakó) című hollywoodi film, amit volt szerencsém látni, és az szinte pontról pontra ugyanez a sztori. Sajnálom, hogy ennyire hasonlított a kettő, mert emlékszem, amikor a filmet először láttam, teljesen lenyűgözött, és így tudom, hogy a könyv is tökéletesen elvarázsolt volna, ha az újdonság erejével hat. Tac visszaemlékezéseit eleinte élveztem, fiatal korában kifejezetten szimpatikusnak találtam, de mire felnőtt, olyan mértékben önmagába fordult és megkeseredett, hogy kínszenvedés volt minden sorát olvasni. Ezért vártam nagyon mindig az egyetlen cselekvő főszereplő, Mimi részeit, amik kifejezetten élvezetesek voltak, csak viszonylag ritkák. Illetve itt is van egy kis kifogásolni valóm: Mimi egyik nagy feladata az életében, hogy megtalálja az apját. És vajon ki az apja? Sose találtam volna ki, ha nem jövök rá az első pillanatban, amikor felvetődött kérdésként.

Viszont a mellékszereplők nagyon-nagyon erősek a regényben. Jó néhányszor eljátssza azt az író, hogy egy-egy fejezetnyi kis beékelt történetben felvázolja a sziget valamelyik lakójának a teljes hátterét, és, bevallom, nekem ezek az epizódok tetszettek a legjobban, nagyon érdekesnek meg hangulatosnak találtam őket, szívesen olvastam volna több ilyet is. Viszont amiatt egy kicsit morcos vagyok, hogy már megint egy olyan lelkészről kellett olvasnom, aki igen érdekes erkölcsi érzékkel rendelkezik. Tudom, hogy ez az olvasók nagy részének nem ügy, de én már komolyan vennék pár üveg bort annak az írónak, aki hajlandó olyan könyvbe is normális, hiteles pap figurát írni, ami amúgy nem szájbarágós vallási tanmese.

„Nem akkor válik az ember felnőtté, amikor pénzt keres, vagy ha megáll önállóan a lábán. Inkább akkor, mikor először meginog.”

És mégis, bár a konkrét cselekmény néha botladozik, és a karakterek se lesznek mindig a szívünk csücskei, maga a történet azért még így is nagyon érdekes. Különösen tetszett, hogy ilyen kvázi-posztapokaliptikus rémlátomást csinált abból az eleső ránézésre ártalmatlan, sőt, kívánatosnak tűnő eseményből, hogy megállt az idő. Mert az bizony veszélyes, elzárja a szigetet a külvilágtól, és szép lassan őrületbe kergeti az embereket is. A káosz, a zűrzavar, az anarchia nagyon jól le van festve a regény lapjain, ezt igazán értékeltem benne.

A molyon mágikus realizmust írtak műfajként, ami bizonyos szempontból jogos is, csak nekem néha hibádzott a realitás. Az említett évszámok alapján a regény nagyjából a jelenünkben játszódhat, ezt az összes többi információból viszont elég nehéz leszűrni. Ha viszont ez így van, akkor nincs olyan szöglete a nyugati világnak, ahol Mimi helyzete előállhatott volna, ugyanis Lafarge anyu nyakára jártak volna a gyermekvédelmisek, hogy miért tartja úgy ezt a szegény lányt, mint egy állatot. Ráadásul a progéria a valóságban nem egészen így néz ki, sajnos ez is rontott a realitásérzékemen, mint ahogy Julia betegsége is (ilyen fiatalon szinte semmi esélye erre a kórra). A mágikus kitétellel nem volt gond. :D

„Fiatalnak lenni annyit tesz, hogy hiszel az álmaidban, az erődben, a kitartásodban, ami elvisz azokig az álmokig. jobbá akarod tenni a világot, átformálni a magad képére. Ismerős szavak? Isten örökké fiatal.”

De igazából felesleges ezeken sokat rágódni, mert ez a könyv nem cselekmény-, még csak nem is karakter-, hanem gondolatközpontú. Minden szereplő élete egy-egy állásfoglalás a regény központi témájával, az idővel kapcsolatban, és végül ezekből fésülődik össze a mondanivaló. Tac képviseli az átlagos ember félelmét az elmúlástól és utálatát a folyton rohanó idővel szemben, csak épp ezerszeresére nagyítva. Az ő ellenpontja Manfred, aki elérte a sokak által áhított öröklétet, de évezredek alatt rá kell jönnie, hogy ennek az állapotnak vajmi kevés köze van a boldogsághoz. Talán Mimi képviseli a legegészségesebb hozzáállást a könyvben: elfogadja önnön halandóságát, és próbálja minél jobban kihasználni azt a kevés időt, ami megadatott neki.

Sokáig igen kényelmetlenül érintett a regény gondolatisága, mivel a főszereplők a lehető legszélsőségesebb nézőpontokat képviselték az idővel kapcsolatban, és alapvetően mindegyik taszított. Így a közepe felé fel is tettem a regénynek a kérdést: oké, felfogtam, az elmúlás és az öregedés szar, de örökké élni se jobb. Mégis, nem akarnál üzenni valami pozitívat is? De aztán a végére egész szépen összeáll a mondanivaló: az elmúlás és a halál rosszak, de szükséges velejárói az életnek, mert ez ad súlyt, keretet, támpontot a létezésünknek, önnön halandóságunk tudata ösztönöz arra, hogy törekedjünk dolgokra, hogy értékes életet éljünk. Akkor van csak okunk félni az idő múlásától, ha nem éljük megfelelően az életünket, ha nem törekszünk kihasználni a lehetőségeket (ahogy Tac tette).

Ez egy nagyon szép, atmoszférikus, ügyesen összerakott könyv, ami azonban néhány helyen monotonná válik, és úgy általában nem túl pozitív a hangulata. Minden kifogásom ellenére azért szerettem olvasni, és remélem, Benyák Zoltán még sok hasonlóan jó történettel örvendeztet meg bennünket.

Kinek ajánlom? Filozófiára és gondolati mélységekre vágyóknak.

Kinek nem ajánlom? Cselekményközpontú fantasy-rajongóknak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép a borító, főleg ez a steampunk-stílus tetszik benne. Csak a cím felirata tűnik élőben eléggé nem oda illőnek, mondjuk egy dobornyomott aranyszínűnek jobban örültem volna.

Kedvenc szereplők: (1) Lin (2) Idő (3) a liftes ember (4) Mimi (5) a fényképész

Kedvenc jelenetek: (1) az epizódok (2) Mimi a vak fiúval beszélget a mólón (3) Julia bemegy az órásboltba (4) a vége (5) Lin először ül le Manfreddal beszélgetni

Mélypont: Julia betegsége és az, hogy Tacnek ezt mennyire nem sikerült kezelnie

Kedvenc ötlet: amikor Mimi odaajándékozza plüsskutyáját az időnek :) olyan aranyos