Victoria Schwab – Az
Archívum
(Könyvkuckó)
O-ó,
azóta, hogy lezártam az előző párbajos kört, nem sikerült könyvajánlót írnom
egyáltalán… pedig maradt még korábbról téma. Sebaj, hátha a párbajos könyvek segítenek
majd megint belerázódni a dologba, jöjjön is az első.
Mackenzie
(Mac) Bishopra a nagyapja különleges örökséget hagyott: őt nevezte meg
utódjának az Arcívum őrzőjeként. Az Archívum egy különleges gyűjtemény, amikben
elhunyt emberek élettörténetét tárolják az eredetire megszólalásig hasonlító
testek formájában, rossz esetben ezek pedig képesek felébredni és elkószálni.
Mac hosszú évek óta kiválóan ellátja a feladatát, de amióta az öccse egy
szerencsétlen balesetben meghalt, egyre több nehézséggel küszködik. A szülei
költözködésre adják a fejüket, és egy régi, átalakított hotelben vesznek új
lakást, aminek a körzetében sokkal több Mac számára a munka. Hamarosan azonban
furcsa események történnek, valaki el akarja tusolni a hotelben egykor történt
gyilkosságok részleteit, és Mac a nyomozás sűrűjében találja magát.
Ahh…
olyan kellemes élmény volt ez a könyv. Az emberrel néha sorban egymás után
szembejönnek az egy kaptafára írt idegesítő, blőd, agyrém YA-regények, és már
egy kicsit rá is görcsöl, úgy érzi, kinőtt a műfajból, többet már nem is talál
köztük normális könyvet. Aztán jön egy olyan regény, mint ez, amitől az ember
elfelejti az aggályait, és csak élvezi az utazást. Persze, nem állítom, hogy
mentes a tágan értelmezett műfaj minden kehéjétől az írás. A szerelmi háromszög
történetbe jövésénél csóváltam picit a fejem, és persze van pár előszeretettel
alkalmazott és nem feltétlen jó narratív fordulat, ami itt is előkerül (mindig
az sáros, akiről a legkevésbé gondolnád, például), de összességében nem rontják
annyira az élményt. Én például még annak ellenére is meglepődtem a végén, hogy
gyakorlatilag sikerült magamnak elspoilerezni valamit és végig nagyon kritikus
szemmel méregettem minden karaktert, szóval azért jól sikerült szerintem a
fordulat. :D
A legnagyobb pozitívuma számomra a
könyvnek a hangulata meg az egyedi világa volt. Kicsit Zafónt juttatta eszembe
a sötét terekkel, régi épületekkel, titokzatos könyvtárszerű intézmény és
eltemetni kívánt múltbeli tragédia köré szövődő cselekményével. Az Archívum funkciója
miatt nyilvánvalóan a halál meg az elmúlás központi témája a regénynek, és
amellett, hogy persze adódott gondolkodni való, a borongós, sötét hangulathoz
is hozzájárult. Tetszett, hogy ki volt dolgozva az Archívumon belüli hierarchia,
meg úgy általában, minden olyan részlet, amire igazán szükség volt.
Mac szerintem érdekes és könnyen
kedvelhető főszereplő volt, annak köszönhetően, hogy az Archívum miatt már
régóta nagyon felelősségteljesnek kellett lennie, elég komoly volt a
kortársaihoz képest, nem kellett tinilány-picsogást olvasnom, aminek nagyon
örültem. Bár azért Mac se tökéletes, bizonyos dolgokban elég ignoráns tudott
lenni, engem például nagyon meglepett, hogy soha nem hozta még össze a sors más
őrzővel, és nem is nagyon érdeklődött a többiek iránt. Ami még picit zavart, az
a titkolózása volt. Én ezt sose értettem, hogy miért jó pl. a szuperhősöknek
is, ha a hozzájuk legközelebb álló emberek nem tudnak az identitásukról, és így
inkább hátráltatják őket. Valószínűleg a titkolózás miatt volt Macnek sokkal
elevenebb a kapcsolata a már halott (!) nagyapjával, mint az élő szüleivel, és
többek közt ezért is érhette villámcsapásként amikor megismerte Wesleyt, aki
amúgy megintcsak egy nagyon kellemes és lehetőségeihez mérten kevésbé
sztereotip karakter volt, akit nagyon megkedveltem az éles esze meg a csípős
nyelve miatt.
 |
| Kb. ilyennek képzeltem a leírások alapján a hotelt (csak kicsit jobb állapotúnak) |
Érdekes gondolat volt számomra Mac titkát párhuzamba vonni egy normális kamaszkorban bekövetkező felnövéssel:
szerintem valószínűleg sok embernek van egy olyan időszaka, amikor önmaga
keresgetésében aktuálisan úgy érzi, senkivel nem tud beszélni a problémáiról,
senki se érti meg őt, erre besétál ez a srác (már akinek), és ő megérti,
ugyanezen megy keresztül, és egyszerűen csak minden összeklappol… Na, hát ilyen
bajtársiasság-barátság-szerelem lett az övék, és nagyon szívmelengető volt
nézni, ahogy az évek óta magára utalva a saját kis világában élő Mac szép
lassan beengedett az életébe valaki mást is. Illetve mindjárt két valakit is,
mert ugye felbukkan a titokzatos Owen is, bár nekem ez nem tűnt annyira reális
kapcsolatnak, mint ami Wes és Mac között volt, akik között mondjuk azért nem
100%-os az összhang, de pont az teszi igazivá ami köztük van. Tetszettek továbbá a Mac és a könyvtárosok
közötti kapcsolatok, különösen ugyebár Rolanddal, aki egyfajta mentori-baráti viszonyt
alakít ki a főhőssel.
Ami még nagyon tetszett, hogy a halálhoz
való hozzáállás, a gyászfeldolgozás központi szerepet kap a műben. Egyrészt
ugye Mac családjának példáján látszik, hogy mennyire nem egyszerű helyrejönni
egy ilyen tragédia után, hogy hosszú évekig maradhatnak feldolgozatlanul és
kimondatlanul dolgok, mert az emberek inkább elássák magukban a gyászukat, nem
mernek a közelébe se menni annak, ami ennyire fáj. Mac emiatt annyira nem
számíthat a szüleire, neki az segítene, ha beszélhetnének a testvéréről, de a
szülei, különösen az anyja teljesen homokba dugja a fejét, úgy tesz, mintha
ezer dologgal lefoglalva magát boldog lehetne, pedig az igazi problémát nem
oldja meg. Másrészt az Archívum miatt az is érdekes kérdés, hogy meddig mennél
el, ha úgy gondolnád, visszakaphatod az egyik szerettedet?
Összességében én nagyon élveztem a
regényt, ami rövid hossza alatt egyetlenszer sem ül le, szépen van megírva, és
az érzelmi oldala is a helyén van. Az a furcsaság állt viszont elő velem, hogy
miközben olvastam, nem a szokásos módon, filmként pergett a szemem előtt a
történet, hanem számítógépes játékként. :D Szerintem nagyon izgalmas játékot
lehetne felhúzni erre a történetre, bár kétlem, hogy erre sok esély van, de
azért álmodozni szabad. XD
10/10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése