Leszámolás a gonosz királynővel

Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát

Winter

valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D

Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.

És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.

10/10 pont

A végére egy kis humor...

Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.

http://www.peticiok.com/marissa_meyer_-_holdbeli_kronikak_3_es_4_resz_kiadasa