Fafétises apokalipszis

Chris Howard – Gyökértelen

(Könyvkuckó)

Fénykorát éli a disztópia mellett az ifjúsági poszt-apokaliptikus műfaj is, raklapszám születnek a regények a témáról. Ezúttal én egy sikerültebb versenyzőt hoztam nektek a Gyökértelen személyében.

Banyan egy olyan világban kénytelen élni, aminek a legnagyobb problémáját az jelenti, hogy eltűntek a fák. Egyedül a génmódosított szuperkukorica él meg, amit még a balesetből keletkezett szupersáskák se tudnak megtámadni. Ez az egyetlen élelemforrás, ami mind a GenTech nevű vállalat kezében van, ami így nyugodtan kizsákmányolhatja a rászoruló népet. Főhősünk faépítő, az apjától tanulta a mesterséget, aminek keretében gazdagoknak készít takaros kis erdőket fémhulladékból és guminyesedékből. Egyszer csak azonban különösen furcsa ügyfelek bérelik fel, ahol a nő testét egy tetoválás borítja egy fáról. Banyan egészen addig nem különösebben érdeklődik, amíg ki nem derül, hogy a különös ábra valójában egy térkép, ami elvezetheti őt az utolsó élő fákhoz... és talán az egy évvel korábban eltűnt apjához is.

Nos, ha nagyon röviden kéne ajánlanom a könyvet, akkor azt mondanám, hogy mindenki olvassa el feltétlenül, akinek tetszett a Tiszták. Nagyon hasonló típusú a világfelfogása és a hangulata a két könyvnek, sőt, ha jól belegondolok, a cselekményelemek között is elég sok megegyező van (talán túl sok is... elkezdtem listát írni fejben a hasonlóságokról, nem kellett volna).

Na mindegy, tekintsünk el ettől a kis szépséghibától, mert van amúgy jó ebben a könyvben bőven. Többek között a története: a könyv kifejezetten rövid, így aztán pörög folyamatosan, egyik veszélyből a másikba csöppenünk. Ez alapvetően elvárható a műfajtól, viszont itt olyan kegyetlenek, véresek és kiszámíthatatlanok a fordulatok, hogy az a legedzettebb olvasó idegeit is próbára teszi. Egy idő után zsigeri élménnyé válik a könyv olvasása során a létbizonytalanság, mert egyszerűen egy olyan oldal sincs, amikor biztonságban tudnád a szereplők életét, ami mondjuk helyes is, mert ez támasztja alá, mennyire pocsék is szétesett is a világ körülöttük.

Van néhány tulajdonsága a Gyökértelennek, ami kiemeli az átlag YA világvége-regények közül, az egyik ilyen a stílusa. A legtöbb ifjúsági szerző nem kifejezetten fordít gondot a kifinomult megfogalmazásra, különösen ebben a műfajban, Chris Howard azonban nem ilyen. Amellett, hogy az elbeszélői hangja egy kamaszfiúé, mégis mer néha áradóan költői lenni, fantasztikus hangulatú leírásokkal ajándékozva meg minket. Egyszerűen csak... szép a szöveg, és olyan jó végre egy ilyen regényt olvasni.

A másik pont, amitől szerelembe estem a könyvvel, a főszereplő. Egy olyan világban, ahol minden a túlélésről szól, Banyan valószínűleg az utolsó életben maradt széplélek. A fiú hisz benne, hogy a faépítéssel nem csak egy dísztárgyat ad az emberek kertjébe, hanem valami jóságot és szépséget csempész vissza a kiüresedett világba, ad valamit az embereknek, amiben hihetnek. Nagyon szerettem a gondolatait olvasni, rettenetesen szimpatikusnak találtam a hozzáállását az élethez, a világhoz. Néha annyira naiv módon idealista, annyira nem akar beletörődni abba, hogy az élet pontosan annyi, amennyinek látszik, hogy a regény maga is megkérdőjelezi az álláspontja helyességét, ő mégsem adja fel az értékeit, kész harcolni értük, és szerintem ez teszi őt nagyszerű hőssé.

Az első dolog, ami eszembe jutott Banyan fáiról, azok ezek a
Szingapúrban található faépítmények... és, mint kiderült, Chris
Howard is így képzelte el őket

Mellette pedig a mellékszereplők kényelmetlenül reálisak. Alfa lány létére Banyan személyiségének totális ellentéte, így természetesen ő rugdalja a legtöbbet a fiút a nézeteiért. Hát nem nyilvánvaló, mekkora nagy szerelem lesz ebből? :D Egyébként a párosításuk is gyönyörű, Banyan olyan tisztán szereti ezt a lányt, nagyon szerettem róluk olvasni. Alfa tisztelhető a bátorságáért és a rátermettségéért, közben a másik lányszereplőnk, Zee kifejezetten passzív, ő az a típus, aki szívesen belemegy bármilyen alkuba, ha a saját biztonságát szavatolhatja. Hina a titokzatos, elérhetetlen nőideál, Crow pedig a kemény veterán, aki bőven túl sokat látott az életből. Sal karaktere nem igazán fogott meg, ő a tipikus kölyök volt, habár elég dörzsölt, az igaz. Az viszont a könyv javára írható, hogy a negatív szereplők is kifejezetten rétegeltek, ki vannak bontva a motivációik, és értem, mi hajtja őket, még ha csak a kapzsiság is.

Ahogy a Kutya csillagképről szóló blogbejegyzésemben kifejtettem, szerintem gyakran a posztapokaliptikus regények az író értékrendjéről, világnézetéről és a jelen társadalmi problémáival kapcsolatos véleményéről mond a legtöbbet. Chris Howard valami környezeti gazdálkodással kapcsolatos képzést végzett, így annyira nem csodálkozom, hogy a világvégéje ökológiai katasztrófa, amiben a génmódosítással foglalkozó cég a főgonosz (sztereotip, khm, khm). Bár a világvégéje olyan súlyos, hogy a valóságban nem lehetne ilyen világban élni, de az olvasás jó alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk, mennyire fontos a természet megőrzése, és már nem nézzük annyira hülyének azokat, akik szerint az esőerdő kivágása igenis nagy ügy.

A társadalmi üzenet mellett a könyvnek van bőven személyes tartalma is. Az egyik a főszereplő személyiségén keresztül az élet értelme-téma, hogy mennyire van lehetőség egy ilyen lerongyolódott világban hinni a szépségben, a reményben, a dolgok mélyebb értelmében. A másik a család-téma, erre is utal a cím, nem csak a fákra: az árván maradt Banyannak az apjáért folytatott küzdelme meghatározó az egész regény során, de minden más szereplőnek is furcsák/diszfunkcionálisak/hiányzóak a családi kapcsolatai, és valahol arről is nagy mértékben szól a könyv, hogy hogyan lehet ezt túlélni, hogy találhatsz magadnak egy választott családot, valakit, akihez tartozhatsz.

Akkor miért nem tudom tökéletesre értékelni a könyvet? Két dolog volt, ami nem tetszett (a Tiszták-párhuzamokat leszámítva). Az egyik a k*rva szögbelövő. Az egy dolog, hogy a modern szögbelövők egyáltalán nem lőnek ki semmit, ha nincsenek aljzathoz nyomva, azt még meg lehet bütykölni. De azon a tényen nem változtatna, hogy ezek sorozatot egyáltalán nem tudnak lőni, és távolsági fegyvernek se használhatók. Értem én, hogy kellett valami egyszerű fegyver, ami kéznél van a munkája miatt, de annak is több értelme lett volna, ha egy franciakulccsal csapkodva irtja a népet.

A másik ami érzékenyen érintett, a regény tudományos része volt. Értem, hogy a génmódosítás nagyon menő, meg minden, de örülnék, ha végre olvashatnék valamit ezzel kapcsolatban, ami csak normális mértékig rugaszkodik el a valóságtól, és látszik rajta, hogy érti a szerző a genetikát. Sajnos ez erről a könyvről nem mondható el, így a végén, amikor amúgy érzelmileg nagyon megmozgató volt a történet, csak fogtam a fejem a mérhetetlen baromságok miatt. Értem én, hogy a műfaj a fantáziáról is szól, de ha egy kicsit több sci lenne a fiben, akkor jobban tudnám értékelni.

Ettől eltekintve azért élvezetes olvasmány volt, és ha valaki kevésbé tájékozott, bizonyára nem zavarják ezek a dolgok. A különleges főszereplő, írásmód és érzelmi töltet miatt érdemes adni neki egy esélyt.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik kiborultak amikor kiderült, hogy a Tiszták folytatása nem jelenik megy magyarul, környezetvédőknek, GMO-elleneseknek.

Kinek nem ajánlom? Akik nagyon jók biológiából, idegesek lehetnek a butaságok miatt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Azon ritka esetek egyike ez, amikor saját borítót kaptunk, de ez jobban tetszik, mint az eredeti. A fa rajta sokkal inkább hasonlít az én elképzelésemhez, és az egész úgy általában részletgazdagabb és igényesebb. A cím is klassz.

Kedvenc szereplők: (1) Banyan (2) Alfa (3) Crow (4) Hina (5) Zee

Kedvenc jelenetek: (1) Banyan elhatározza, hogy továbbviszi az apja örökségét, és kimenti az elfogott embereket (2) Alfa és Banyan csókja a kombájnban (3) Banyan látja Salt meghalni (4) Banyan először beszél az apjáról (5) Banyan a szobor felújítása közben Alfával beszélget

Mélypont: a szögbelövő XD meg a végén amikor közölte, hogy emberi DNS-sel (és szerves anyaggal) kombinálták a fákat... ott elvetette a sulykot

Kedvenc ötlet: a faépítés részletei

Courtney Summers – This Is Not a Test

(Könyvkuckó)

Sloane Price fél évvel nővére szökése után úgy érzi: nem bírja tovább egy fedél alatt őt bántalmazó apjával. Más kiutat nem látván épp az öngyilkosságot tervezi, amikor kitör a világvége. Mindent elözönlenek a zombik, Sloane pedig megszökik otthonról, hogy aztán egy hét múlva öt diáktársával elbarikádozzák magukat hajdani középiskolájukban. Nincs áram, se folyóvíz, se térerő, és a rádió is ugyanazt a figyelmeztető üzenetet ismétli újra meg újra, miközben az ajtókon dörömbölnek a zombik. A kis csapat tinédzser tartós maradásra rendezkedik be az épületben, élelmet és vizet halmoznak fel, őrködnek az ajtóknál. Miközben mindenki a túlélésért küzd, Sloane-nek még mindig csak az jár a fejében, hogyan hagyhatná itt ezt a világot. De vajon lesz-e lehetősége végezni magával anélkül, hogy halálos veszélybe sodorná a többieket?

A könyv rövid volt, de nagyon velős, ezért olvastam olyan sokáig. Meglehetősen nyomasztó hangulatú regény (annyira, hogy a háromnegyedénél le kellett raknom, mert nem bírtam tovább, pedig én szeretem az érzelmi nyomorgatást), mint azt a borítóból meg a fülszövegből is ki lehet találni, ami nem baj, sőt, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Summers ilyenre írja meg a könyvet, amilyen. Mert ez ugyan YA, és még posztapokaliptikus is, de ez nem jelenti azt, hogy elsikkadna a karakterizálás, vagy a komoly témák, sőt.

A regény cselekménye durván másfél hónapot követ végig, a világvége kezdetétől indulva, de ez nem folyamatos, akadnak kihagyások. Sloane- akinek E/1-es szemszögű leírásából ismerjük meg a történéseket – valahol rá is mutat arra, hogy a túlélésnek az is a része, hogy néha nagyon lassan múlik az idő, és egyáltalán semmi sem történik. Ezek a részek általában azért kimaradnak a könyvből, mi leginkább azt látjuk, amikor történik valami.

Az első körben Summers ügyesen mindjárt kivágja azt a cselekményből, hogy hogyan kerül a csipet csapat a gimnáziumba, ezt a szereplők későbbi beszélgetéseiből tudjuk meg. Ezáltal elveszítjük a lehetőséget, hogy Sloane-en kívül bármelyik karaktert is megismerjük, az információk fokozatosan csepegnek, ahogy haladunk előre a történetben, és egyre több szituációban láthatjuk őket.  Azért is fontos ez a kihagyás, mert a zombikkal folytatott első harcaik is kimaradnak, így még drámaibb, amikor újra összeütközésre kerül a sor (és lesz ilyen, azt gondolom, mindenki érzi).

Ezután szép fokozatosan megismerjük a szereplőket. Persze Sloane érdemli a legtöbb szót, aki egy nem mindennapi főszereplő, sőt, igazából mindent regényírási szakirodalom elvárásait felrúgja az öngyilkossági hajlamával és a mérhetetlen pesszimizmusával. Persze, őt is meg lehet érteni. Bántalmazó apja az utolsó csepp életet is kisajtolta belőle, nővére, Lily pedig rávette, hogy az otthonukon kívül se keressen menedéket, nehogy elkotyogja valakinek a titkukat. Együtt tervezték a szökést, Lily végül mégis magában ment el. Sloane úgy érezte, cserbenhagyta őt, hogy számára semmi remény sem maradt. Csapdába került, függőségi viszonya Lilyvel megakadályozta, hogy meneküljön az apja hatásköréből, és ez a helyzet érzelmileg nem szűnt meg akkor sem, amikor a zombiknak köszönhetően végre megszabadult otthonról. Sloane rettenetesen zavarodott, összetört lélek, nem mindig esik jól olvasni a gondolatait, de épp ez teszi a regény hangvételét olyan különlegessé. Az ő vívódása élet és halál között igazából a könyv fő vonulata, hiszen mindennél jobban vágyik a halálra, ugyanakkor ő nem önző, mint Lily, ezért csak akkor hajlandó végre megölni magát, ha a többieket ez nem sodorja veszélybe.

Az épületbe zárt másik öt tinédzser is kiforrott, egyedi karakter. Cary a csoport önjelölt vezére, aki annak idején az iskolában renitens tanuló volt, azonban a túléléshez nagyon ért, képes villámgyorsan döntéseket hozni, és ezek általában működnek. Sloane-t azonban leginkább az a gondolat rökönyíti meg vele kapcsolatban, hogy a srác saját bevallása szerint többször is lefeküdt Lilyvel. Rhys egyenes, közvetlen jellemű, barátságos srác, nagyon fejlett erkölcsi érzékkel és jó megérzésekkel, általában ő a békéltető a konfliktusokban. Trace és Grace az ikerpár, akik útközben vesztették el a szüleiket, ezért pedig Caryt okolják, ami állandó konfliktusforrás, különösen az agresszívabb jellemű Trace-szel. Sloane korábban barátkozni próbált Grace-szel, ekkor ismerte meg a családjukat, így akárhányszor rájuk néz, az a szeretetteljes kötődés jut eszébe, amire ő mindig is annyira vágyott, de már sosem fog megkapni. Harrison a legkisebb közülük, kívülálló, igazából senki sem ismeri. Tizennégy éves, a többiekhez képest nagyon gyerekesen viselkedik, folyton sír, és a nagyobb, erősebb fiúk védelmére vágyik.

A fiatalok az elzárt iskolában egy olyan szociális vákumba kerülnek, ami engem a híres-neves A legyek urában vázolt helyzetre emlékeztet. Mindenféle külső nyomás megszűnik, az a kevés még emberi felnőtt, akivel találkoznak, félőrült, vagy magatehetetlen, a kamaszoknak mindenről maguknak kell dönteniük. Ez a helyzet kiélezi a csoporton belüli konfliktusokat. Mert ugyebár nehéz megbocsátani valakinek, aki miatt elvesztetted egy szerettedet, de ha büntetlenül belevághatnád a nagykést a hátába, vajon megtennéd?

Amit még nagyon jól ábrázol az írónő, az a túlélés körüli lelki válság problémaköre. Mert hát nyilvánvalóan nem múlik el senki fölött nyomtalanul, ha látja meghalni a családját, ha random embereket kell legyilkolnia, még akkor sem, ha zombik. Summers jól bemutatja a kiüresedettséget, hogy igazából a legtöbb szereplőnek már senkije és semmije sincs, és ez természetesen felveti a kérdést, hogy miért érdemes élni? Mihez kell ragaszkodni, amikor körülötted az egész világ eltűnik? Miből meríthetsz erőt? És néha bizony azt is látjuk, hogy ezekre a kérdésekre a szereplők sem tudják a választ, mindent értelmetlennek látnak, és az is érdekes, hogy erre miképp reagálnak azok, akik a helyzet előtt gyakolatilag nem ismerték egymást. Például számomra nagyon elgondolkodtató volt, amikor Summers bemutatta, hogy igenis le lehet úgy feküdni valakivel, hogy az semmit sem jelent a világon, mert egyszerűen csak arról van szó, hogy mindketten keresnek valamit a saját ürességük helyébe, amit persze aztán nem találnak egymásban sem.

Ha már itt tartunk, van egy leheletfinom szerelmi szál is, de nem igazán lehet annak nevezni, hiszen sosem lehet azt mondani, hogy olyan fergeteg nagy lángolás dúlna a két szereplő között. Inkább csak arról van szó, hogy két nagyon megtört kamasz kétségbeesésében megpróbál belekapaszkodni egymásba. Ennek ellenére nagyon szép jelenetek vannak köztük, amikor tényleg törődnek egymással, érzelmi támaszt nyújtanak a másiknak, és ez jó.

Szóval, bár alapvetően lélektani jellegű a regény fő vonulata, azért akciójelenetek is vannak bőven, nem is akárhogy megírva. Emellett olyan feszültséggel van átitatva a könyv, hogy végig a szék szélén ülve pattogsz olvasás közben, mert egyszerűen érzed, hogy a következő pillanatban akár valami nagyon szörnyű is történhet, és ez nem hagy nyugodni. Főleg Sloane-ért izgultam nagyon, hogy a végén mégse legyen öngyilkos, de hát többnyire nem látszik remény. Végül mégis tökéletes a befejezés, jobb nem is lehetett volna.

(És nem sorozat, ami szinte hihetetlen. :D De igaz.)

Aki nem ijed meg a nyomasztó könyvektől, és érdekli a műfaj, nyugodtan vágjon bele! Számomra teljesen egyértelmű, hogy milyen kiemelkedő alkotás ez, szívesen elolvasnám az írónő összes többi könyvét is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10­
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8

Összesen: 10/10* (*****…)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nagyon illik a könyv hangulatához, sugározza a reményvesztettséget meg a könyvben várható szörnyűségeket.

Cím: Találó. Rövid, de velős.

Kedvenc szereplők: (1) Sloane (2) Rhys (3) Cary (4) Grace (5) Harrison

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Rhys elmondja Sloane-nek, mi történt a szüleivel (3) Sloane először csókolózik Rhysszel (4) Grace halála (5) a kezdés

Mélypont: Grace halála… bár tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, le kellett raknom a könyvet pár napra, mert már nem bírtam elviselni, hogy ennyire negatív

Kedvenc ötlet: az ablak, amit nem vettek észre, Sloane levele Lilynek