Idézet


A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. szeptember 25., vasárnap

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.



10/9 pont

2016. február 29., hétfő

Csak élj jól. Csak élj.


Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű
A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.


10/10* pont


2015. augusztus 19., szerda

A halál fura dolgokat hoz ki az emberből


Jenny Downham – Amíg élek

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvvel jelentkezem, szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az olvasásba.

Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül végigviszi.

Huh, hát, no. (Értelmes véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként határozottan nem tudtam mit kezdeni.

Nincs hova szépíteni: időnként kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai kiteljesítésének élt.


A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg
És ezek a vágyak voltak azok a dolgok, amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem, én valószínűleg túl jó kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom, akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb, amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal szépen.

És a másik ami zavar, hogy úgy állítják be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény, akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális élményének zavarbaejtő emlékével.

A mellékszereplők talán mentenék a dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi. Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel. Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja. Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.

Szóval lényegében ennyi, egy (számomra) elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek, időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik, és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.

10/7 pont

2014. július 3., csütörtök

Mi az élet értelme?


Janne Teller – Semmi

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy Könyvmolypárbajon ez a regény lesz idén a bónuszkönyvem, mert az, hogy egyáltalán hallottam róla, nagymértékben ennek a kezdeményezésnek köszönhető. Az első versenyen valaki olvasta ezt a könyvet és írt róla egy nagyon jó blogbejegyzést. Már akkor felkeltette a figyelmem a téma, de mivel az illető németül szerezte be a regényt, elszomorodtam, hiszen nem ismertem annyira a nyelvet, hogy el tudjam olvasni. Aztán Semmi hírneve egyre nőtt, és hamarosan megjelent magyarul is. Engem mégis sokáig elkerült, míg végül a postámban landolt utazókönyv formájában.

A regény egy dániai kisvárosban általános iskolás végzős osztályról szól. Mindenkinek az élete zajlik a saját medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak kiabál dolgokat, amikkel elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit egész életükben magukkal visznek.

Ezt a regényt mindenhol A legyek urához hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni. Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.

A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.

A Fontos Dolgok Halmának kiépülése nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót. Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. A végén senki sem marad törés nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett, mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség, hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire, keressünk sajátokat.

Én már a regény elejétől úgy éreztem kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia

Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is, hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege, hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.

És más életének értelmével játszani, megpróbálni azt elvenni tőle, nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.

Nem igaz, Pierre Anthon?


És persze sok rossz is igaz, amit elmondanak a könyvről, ha megpróbálsz evilági logikát keresni a cselekményben, akkor tényleg elég bajosan fogsz találni, bár én nem tartom annyira elképzelhetetlennek, hogy a szülők ennyire figyelmen kívül hagyják a gyerekeiket. Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, és nem kell elvárni tőle, hogy precíz és részletekbe menően reális legyen. Ugyanígy a cizellált stílust sem szabad várni, mert baromi egyszerű a közlésmódja a regénynek, és nem is próbál úgy tenni, mintha nagyon szépirodalmi akarna lenni. Itt a filozófia a lényeg, és ha van kedved sokat gondolkodni egy könyv mondanivalóján, akkor jó választás abszolút. De talán ezek voltak azok az apróságok, amik zavartak, amik miatt nem mindig tudtam magam beleélni tökéletesen a könyvbe, holott óriási élmény volt, és nagyon gyorsan ki is olvastam.

(A bejegyzés szinte azonos formában eredetileg itt lett leközölve: http://eotvoskollegium.blog.hu/9999/12/31/mi_az_elet_ertelme_178#more6471657 )

Végezetül készültem egy kis borítóparádéval, elvégre a könyv rengetegszer megjelent már különböző nyelveken, számos borítóval. Ezekből válogattam ki néhányat.








Nektek melyik a kedvencetek? Nekem személy szerint nagyon tetszik az angol, meg ez az utolsó, amiről azt sem tudom biztosan, milyen nyelven van. (Talán görög?) :) A magyart is szeretem, abban főleg az tetszik, hogy magát a Fontos Dolgok halmát ábrázolja, és lehet nézegetni a részleteket, ahogy haladsz előre a könyvben.

2014. június 26., csütörtök

Csillagainkban a hiba – a film



(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D
És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)


10/10*

2013. január 28., hétfő

Holokauszt nyelvzavarban



A felolvasó

(Filmszemle)

Hosszú idő után kérésre ismét egy filmajánlóval jelentkezem, ezúttal is egy könyvadaptációt hoztam nektek, azonban az eredeti regényt még nem olvastam, így önálló alkotásként fogom szemlélni a mozit.

A tizenöt éves Michael Berg egy véletlennek köszönhetően találkozik Hana Schmitzcel – a nő viszi őt haza, miután egy skarlátfertőzés teljesen kiüti a fiút az utcán. Felgyógyulása után felkeresi a nőt, és bár az anyja lehetne, mégis szenvedélyes viszonyba bonyolódnak. A két aktus közötti időt Hana hobbijával töltik, a nő ugyanis szereti, ha felolvasnak neki. Aztán Hana a nyár végén eltűnik, kétségek közt vergődve hagyván az érzelmileg idővel teljes függésbe került Michaelt. Néhány év múlva találkoznak megint, amikor ifjú hősünk a jogi egyetem ígéretes tehetségeként nácik pereit látogatja. Legnagyobb megdöbbenésére Hanát a vádlottak padján látja viszont: a nőt azzal gyanúsítják, hogy miatta és a társai miatt égett bent háromszáz zsidó egy templomban. És ő nem is tagad semmit...

Ez a film nagyon jó is lehetett volna, ha... Igen, sajnos akad ha ezzel a történettel kapcsolatban. Ami nagy kár, mert szerintem ennél több potenciál is lett volna az alapötletben.

Először is a film első fél órája halál unalmas. Nincsenek igazából konfliktusok, nem nagyon történik semmi, azon kívül, hogy a két főszereplőnk szexuális életet él, meg pancsol, meg olvasgat. Michael mondjuk láthatóan egyre messzebb sodródik a kortárscsoportja normalitásától, de ez annyira nem köti le a néző figyelmét, mint az azon való agyalás, hogy akkor ez a történet mikor is játszódik, hol játszódik, meg egyáltalán, hogy lesz ebből Holokauszt-film?

A kérdések egy részére választ kapunk, amikor Michael belép a tárgyalóterembe, és megkezdődik Hana pere, de bennem még akkor is volt egyfajta bizonytalaságérzet, aminek okát csak a film kétharmadánál sikerült megtalálnom. Azért nem értettem én semmit, mert, bár a film elvileg Németországban játszódik, ezek a szerencsétlenek MINDENT angolul csinálnak. Angolul vannak nyomtatva Michael iskolai kötelező olvasmányai *SPOILER* Hana angolul tanul írni *SPOILER VÉGE*, általában mindenhol, ahol írást használnak, angol betűket látunk német helyett. Mondhatjátok, hogy ez apróság, de engem ez az igénytelenség mélységesen felháborít. Ne hülyéskedjenek már, hogy nem lehetett találni Hollywoodban egy embert se, aki meg tudja mutatni három német szó leírását a színészeknek?! Ez a részlet engem minden egyes alkalommal kidobott a történetből, amint írott szöveget láttam, aztán kapaszkodhattam vissza.

Aztán történik egy s más, ugrálunk az egymáshoz egyre közelebb kerülő idősíkok között, és igazából a jelen annyira nem érdekel senkit, hogy nem nagyon értem, miért kellett bevagdosni a múltba, simán lineáris szerkesztésmóddal is működött volna a film. A Hana pere körüli rész tényleg érdekes és jó gondolatokat vet fel az egyéni felelősségről, de az utána következő részek megint nem nagyon szólnak a Holokausztról, meg igazából másról sem, csak lassú jelenetek egész során át nézhetjük a felnőtt Michael szenvedését.

Jó, ha ez igazából nem egy Holokauszt-film, akkor koncentráljunk a főszereplők jellemére! Michael fiatal korában úgy néz ki, mint egy kibontakozóban lévő pszichopata (szegény srácnak nem nagyon sikerült elkapnia a szerep lényegét), jó adag szexuális aberrációval és frusztrációval a Hanával szerzett furcsa első tapasztalatoknak köszönhetően. A hab a tortán, hogy a nővel soha nem beszéltek semmiről, a kommunikációjuk nagyjából ilyen szinten volt működőképes:

Michael: Ma van ám a szülinapom, de te meg sem kérdezted, hogy vagyok. Miért nem beszélsz velem soha semmiről?
Hana: *kiabál* Azért, mert te soha nem mondasz el nekem semmit!
*csókolózni kezdenek, majd szexjelenet*

Mivel Michael élete nagy szerelme egy kavics szintjén állt kommunikációs készségekben (és ezen Kate Winslet bánatos távolbanézései sem segítenek, hiába jutalmazták Oscar- és Golden Globe-díjjal is), ezért egy hellyel-közzel normális kamaszfiúból egy totálisan érzelmi analfabéta felnőtt lett. És a legszebb az egészben, hogy amikor az ember várja már a nagy találkozást, amikor majd szerencsétlen csórikám végre egyszer kifejezi, mit gondol Hanáról, vagy egyáltalán, lesz bármi értelme annak, hogy ők találkoznak, akkor NEM MONDANAK EGYMÁSNAK SEMMIT! Gyönyörűen értelmetlen, ha engem kérdeztek.

Hana jelleme meg, hát... a bíróságon egész sokáig együtt tudtam vele érezni, egészen addig, amíg *SPOILER* be nem vállalja az egész balhét egyedül! Nem szégyellheti annyira, hogy nem tud írni, hogy cserébe vállaljon húsz év börtönt, míg azok a szemét dögök, akik ugyanúgy elkövették ezt a szörnyűséget, mint ő, csak sikeresen bemártották, megússzák öt évvel. Úristen, ne legyél már ennyire mártír, te, kalauzok majdnem-pedofil gyöngye, te! *SPOILER VÉGE* Szóval ennél a bizonyos pontnál meghalt számomra a karaktere, és innentől kezdve már semmivel sem tudott szimpátiát ébreszteni bennem, és nem is érdekelt, mi lesz a sorsa.

Hát ez van. A film felvet pár kérdést, fő tanulsága pedig az, hogy ne hágj anyád korabeli volt SS-tiszttel, mert egy életre érzelmi nyomorék maradsz! Mindezt olyan lassú tempóban mondja el, hogy a tananyag sokkal jobban érdekelt, mint a film, pedig azért kezdtem el nézni, hogy ne kelljen már tanulnom.

Kinek ajánlom? Aki szereti a NAGYON lassú drámákat, esetleg érdekli ez a tinirománcos-érzelmi függéses szál.

Kinek nem ajánlom? Aki jó Holokauszt-filmet akar látni, aki nem bírja a céltalan meztelenkedést.

10/6

2012. szeptember 8., szombat

Ken Follett – A katedrális



(Könyvkuckó)

Az utolsó előtti listás könyvem rovott családi múlttal rendelkezik, és most végre nálam is terítékre került.

A történet a 12. századi Angliában játszódik. Fülöp, a tehetséges fiatal szerzetes kerül a kingsbridge-i apátság élére. Feltett szándéka megreformálni a kolostor pénzügyeit, és újra virágzóvá tenni az előző perjel alatt lezüllött szerzetesi közösséget. Jól tudja, hogy a templom is felújításra szorulna, hiszen a nyugati torony ledőlt, mégis el kell utasítania az állást kereső építőmester, Tamás ajánlatát, hiszen nincs pénze egy építkezésre. De nagyon úgy tűnik, hogy Tamásnak ez az utolsó esélye: egész télen munka nélkül volt, éhezett a családjával együtt, a felesége meghalt vándorlásuk közben, újszülött gyermeküket pedig Tamás kénytelen volt a sorsára hagyni. Végül újdonsült mostohafia, Jankó avatkozik közbe: felgyújtja a templomot, így Fülöp kénytelen belevágni az újjáépítésbe. Ezzel elkezdődik egy kis közösség harca az életben maradásért, dacolva a polgárháborús idők viszontagságaival, természeti csapásokkal, és ellenségek folytonos ármánykodásával, amit vagy negyven évig nyomon követhetünk a regény lapjain.

Eddig azt hittem, van valami baj velem meg a történelmi regényekkel, mert, bár kedvelem a műfajt, az utóbbi egy-két próbálkozásomat szánalmasan lassan sikerült elolvasnom (az egyiket március óta nem fejeztem be). Ezzel a könyvvel is kissé nehezen indult a viszonyom, aztán, amikor sikerült túllendülnöm a saját holtpontomon, kiválóan beindult, és onnantól nem tudtam letenni. :D Nagyon gyorsan elment a regény, hiszen a cselekménye bővelkedik izgalmas fordulatokban, és a stílusa se túlságosan cirádás, csak amennyire kell.

A regényben szereplő Kingsbridge városka nem létezik,
viszont a katedrálist az író létezőkről mintázta,
többek között a képen látható Salisbury katedrálisa
 adott ihletet
Bár, ha már a stílusnál tartunk, a fordítással akadtak kisebb-nagyobb problémáim. Nem tudom, mit szívtak az illetékesek (mert négy fordítója volt a könyvnek), amikor kitalálták, hogy a nevek felének keressenek magyar megfelelőt, a felét meg hagyják angolul, de szerintem igen hülyén jött ki. Ráadásul az angol neveket egyszerűen nem bírták helyesen toldalékolni, amiből az egyszerű mezei olvasó csak arra tud következtetni, hogy nem tudják kiejteni őket, következtetésképp nem tudnak angolul beszélni. De védelmükre legyen mondva, nem látszik a könyvön, hogy négy különböző ember fordította, egységesen jó vagy rossz valamiben. Ezen kívül egy csomó nyelvhelyességi hiba maradt a könyvben, ami meg a szerkesztő sara. Az viszont már az íróé, hogy egy halom olyan kifejezés is maradt a könyvben, amit a középkorban egészen biztosan nem ismertek (orvosi szakkifejezések, meg ilyesmi). Értem én, hogy nem lehetett középkori nyelvezetben megírni a könyvet (meg is őrültünk volna tőle), de jobban oda kellett volna figyelni, hogy akkoriban mit tudhattak az emberek, és mit nem.

Viszont ezekért a bénázásokért bőségesen kárpótol a történet. Tulajdonképpen a regény egy maroknyi emberi sorsot mutat be, ezáltal kvázi körképet ad az adott korról. Mivel sok szálon fut a cselekmény, több főszereplője is van. Bennük az a különösen jó, hogy bár alapvetően szimpatikusak, egy sem volt azért köztük, akinek minden döntésével, nézetével maradéktalanul egyet tudtam érteni, ezért különösen reális figuráknak hatnak csetléseikkel-botlásaikkal, tévedéseikkel. Fülöp, a ragyogó vezetési képességekkel megáldott perjel meglehetősen szűklátókörű, ha az egyházi törvények értelmezéséről van szó, ezzel több barátjának okoz boldogtalanságot. János (Jankó, később Jancsi) megszállottan fel akarja építeni a katedrálist, és nem bírja elviselni, ha korlátok közé szorítják. Aliena, a kisemmizett shiringi gróf lánya minden másnál fontosabbnak tartja, hogy visszajuttassa öccsét, Richardot a grófi címbe. Richard kiváló katona, viszont nem túl jó ember, és a harcon kívül máshoz nem is igazán ért. Az is jó a karakterek ábrázolásában, hogy többen, többféle erkölcsi világnézetet is megjelenítenek, de Follett nem mond ítéletet ezekről, csak bemutatja őket, mint eltérő alternatívákat.

Velük szemben pedig felsorakoznak minden negatív szereplők legmegátalkodottabjai, akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy tönkretegyék hőseinket. Waleran, a hataloméhes püspök megorrol Fülöpre, így minden erejével akadályozza a katedrális felépülését. William Hamleigh egy undorító, erőszakos szemétláda, aki mindenáron Shiring grófjának címére pályázik, és akit fiatalkorában Aliena kikosarazott, ezért tönkre akarja tenni a lányt. Alfréd, Tamás vér szerinti fia, gyűlöli Jánost, irigyli tehetségét meg éles eszét, és mindent bevet, hogy ellehetetlenítse őt. Mindegyikük kivétel nélkül kitűnően utálható figura, és elég erősek ahhoz, hogy tartós fejfájást okozzanak a hőseinknek.

Egyébként egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ebben a sztoriban a jó mindig győz. Igenis, a pozitív hősök is rengetegszer elbuknak, sok rossz dolog történik velük, néhányan meg is halnak a történet folyamán. Lépten-nyomon úgy látszik, hogy a katedrális sosem fog felépülni, Kingsbridge pedig visszahull az ismeretlen kis kolostorok posványába. Aztán legtöbbször nyílik egy új lehetőség, jön egy új terv, és valamelyik hősünk kihasználja az alkalmat. És bár az életük nem volt felhőtlen, de végül, valamilyen formában mind célt érnek. A katedrális tanulsága számomra az, hogy ha valaki éles ésszel és nyitott szívvel jár a világban, kész megragadni a kínálkozó lehetőséget, és nem hagyja, hogy a vereségei felülkerekedjenek rajta, akkor előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát.

A könyvből nyolc részes filmsorozat is készült,
amit szintén érdemes megnézni
Follett ügyesen bánik a történelmi vonulattal is, eleget kapunk ahhoz a politikai torzsalkodásokból, hogy ne csak díszlet legyen, de nem túl sokat, így nem unjuk. Alaposan utánanézett a dolgoknak, hihető, amit leír például a katedrálisépítésről, ami egy ilyen könyvben nagyon fontos.

Az viszont zavart, hogy kissé talán túl naturálisan ábrázolta a dolgokat. Annyi szexjelenet volt a könyvben, hogy ivós játékot lehetett volna rá játszani (komolyan, a regény közepe felé öt oldal alatt három), mindenféle változatos körülmények között, és nem ám csak sejtelmesen a homályban, hanem rendesen végigvezetve az előjátéktól a kielégülésig, a kölcsönösen szerelmen alapuló viszonyoktól a nagyon durva nemi erőszakokig. Ennyi hímvesszőt meg magömlést én még könyvben nem láttam. XD Ehhez képest elenyésző számban voltak jelen a belezős jelenetek, amik pedig középkori könyvben alapkövetelménynek számítanak, de azért abból is akadt rendesen.

Szóval jobbérzésű kiadó helyében simán rányomnám a könyvre a tizennyolcas karikát, de hát, remélem, úgyis csak erős idegzetű felnőttek állnak neki a lexikon vastagságú kötetnek. Amúgy meg erkölcsi tartalmát tekintve tényleg olyan, mint egy mese: a jók elnyerik jutalmuk, a rosszak meg büntetésük, előbb vagy utóbb... mindezt izgalmas, bárkit rabul ejtő formában, igényes borítóval teszi.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/7
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Ez az új magyar nagyon szép, a régebbiek felejthetőek.
Kedvenc szereplők: (1) Fülöp (2) János (3) Aliena (4) Jonatán (5) Richard
Kedvenc jelenetek: (1) János megtalálja a rokonait Franciaországban (2) Jonatán megtudja, kik voltak a szülei (3) az érsek látogatása az építkezésen (4) János és Aliena egymásra találnak (5) befejezés
Mélypont: amikor William meg a lovásza ketten egyszerre erőszakolnak meg egy prostituáltat
Kedvenc ötlet: a Könnyező Madonna, meg az adománygyűjtó akció, amit János szervezett köré