Bár
szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a
bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem
az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt
még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.
A
könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után
fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban
nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják
az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell
találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt,
sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A
frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul
ki nem állhatják egymást.
Ami
leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia,
amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade
regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első
oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha
nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul
tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert
depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az
olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz
hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak
benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg
előzetesen gondoltam, volna.
A
regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a
szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük,
akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második
francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája,
szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek.
XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis
szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még
meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes
téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi
és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív
tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva.
Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a
kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha
biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már
megoldást találni.
Bart
mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik
a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de
sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé
idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó
említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg
gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a
történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül
gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre
inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen
Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem
tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző
okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.
Végül
nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak
meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi
idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény
ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó
élménnyé válni.
Készült
belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen,
másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.
Második párbajos könyvemnek egy olyan
regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a
létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy
talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam
meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.
Louisa Clark tökéletesen elégedett a
lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen
addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken
képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes
helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut
egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és
társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou
képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik
Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő
férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának.
Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép
lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél
év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.
Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a
véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar
megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam
előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg
voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók,
annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők,
megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a
filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős
ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam
attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska
lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is
a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is
kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.
De a könyv több fronton képes volt
meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen,
ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a
fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is)
tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia
kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok,
és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv
alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze,
van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan,
természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a
hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még
csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek,
az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való,
amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt,
felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz
az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva
a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között
olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a
szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.
Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két
főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az
eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De
szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit,
ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón
legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény.
Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok…
annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk
alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel
sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe
tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy
tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi
kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben
töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan
lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott
traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha
egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és
elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni,
távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a
település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább
a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég
szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és
kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)
Na de Lounak szerencséjére akad ilyen
embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi
helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül
próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az
életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére
ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy
a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou
létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl.
a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is
volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a
szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt
meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért
vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a
kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a
könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a
kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.
Az egyik angol borító, ami egyszerűen nagyszerű
A mellékszereplők is elég kidolgozottnak
és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou
mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit
kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül
tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a
fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg
megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány
fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét
más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja
eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül
jóságos természetükkel.
Természetesen Will állapota miatt eléggé
központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái,
és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a
nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben
szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési
nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az
illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is
lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő
dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy
kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való
gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval
elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be
az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire
helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az
állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom
irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen
életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon
gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból
kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)
Persze, akinek van egy csöpp intuíciója,
az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az
eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették
fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az
eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk
először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi,
hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon,
miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi
Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja
apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet.
Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak
először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az
univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott
ilyen szempontból).
Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó
hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem
kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól
passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon
veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy
felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az
nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább
az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs
rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába
volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a
legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át
tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból
akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy
tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna
az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek
tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor
van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?
Összességében nyilván érezhető, hogy én
imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani
is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása
angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén
újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi
szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes
vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon
arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer
se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták
(bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már
csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet
bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval
remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha
romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat
is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is
összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég
sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon
megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.
Újabb párbajos könyvvel jelentkezem,
szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az
olvasásba.
Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk
halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt
évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már
többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban
szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít
egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a
halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül
végigviszi.
Huh, hát, no. (Értelmes
véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló
könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg
az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen
olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal
közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként
határozottan nem tudtam mit kezdeni.
Nincs hova szépíteni: időnként
kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy
egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert
legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a
könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt
bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy
borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha
látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy
valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt
láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik
milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez
érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című
sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a
józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp
büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged
semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz
egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még
jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a
körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai
kiteljesítésének élt.
A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg
És ezek a vágyak voltak azok a dolgok,
amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem,
én valószínűleg túl jó
kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom,
akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most
rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és
drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb,
amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok
a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi
értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a
lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy
nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl
ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal
szépen.
És a másik ami zavar, hogy úgy állítják
be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha
annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt
leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj
már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a
valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény,
akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon
túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és
boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális
élményének zavarbaejtő emlékével.
A mellékszereplők talán mentenék a
dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit
össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a
cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi.
Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy
egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén
érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel.
Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan
instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy
álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja.
Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és
hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem
puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy
évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.
Szóval lényegében ennyi, egy (számomra)
elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen
végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást
váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem
méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az
a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek,
időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült
elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az
egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és
ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is
megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem
egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik,
és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.
Úgy döntöttem, hogy Könyvmolypárbajon
ez a regény lesz idén a bónuszkönyvem, mert az, hogy egyáltalán hallottam róla,
nagymértékben ennek a kezdeményezésnek köszönhető. Az első versenyen valaki
olvasta ezt a könyvet és írt róla egy nagyon jó blogbejegyzést. Már akkor
felkeltette a figyelmem a téma, de mivel az illető németül szerezte be a
regényt, elszomorodtam, hiszen nem ismertem annyira a nyelvet, hogy el tudjam
olvasni. Aztán Semmi hírneve egyre nőtt, és hamarosan megjelent magyarul is.
Engem mégis sokáig elkerült, míg
végül a postámban landolt utazókönyv formájában.
A regény egy dániai kisvárosban
általános iskolás végzős osztályról szól. Mindenkinek az élete zajlik a saját
medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon
feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem
is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is
csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak kiabál dolgokat, amikkel
elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak
igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok
az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel
majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon
csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit
egész életükben magukkal visznek.
Ezt a regényt mindenhol A legyek urához
hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a
nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen
klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú
igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet
még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni.
Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a
nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán
felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi
esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik
regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel
ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert
kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.
A regény arra a kérdésre keresi a
választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre
Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében
pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt
mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy
munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az
első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind
elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis
megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre
Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg
szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel
élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem
hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán
bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.
A Fontos Dolgok Halmának kiépülése
nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az
a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg
kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót.
Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az
osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még
egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan
dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. A
végén senki sem marad törés nélkül.
Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az
értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a
beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk
be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez
szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett,
mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence
stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő
jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak
sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy
lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség,
hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt
várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt
kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire,
keressünk sajátokat.
Én már a regény elejétől úgy éreztem
kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a
kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak
önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el
kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az
értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán
az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a
halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási
papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem
tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt
vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia
Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték
ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is,
hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az
életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege,
hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.
És más életének értelmével játszani,
megpróbálni azt elvenni tőle, nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.
Nem igaz, Pierre Anthon?
És persze sok rossz is igaz, amit
elmondanak a könyvről, ha megpróbálsz evilági logikát keresni a cselekményben,
akkor tényleg elég bajosan fogsz találni, bár én nem tartom annyira
elképzelhetetlennek, hogy a szülők ennyire figyelmen kívül hagyják a
gyerekeiket. Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, és nem kell elvárni tőle,
hogy precíz és részletekbe menően reális legyen. Ugyanígy a cizellált stílust
sem szabad várni, mert baromi egyszerű a közlésmódja a regénynek, és nem is
próbál úgy tenni, mintha nagyon szépirodalmi akarna lenni. Itt a filozófia a
lényeg, és ha van kedved sokat gondolkodni egy könyv mondanivalóján, akkor jó
választás abszolút. De talán ezek voltak azok az apróságok, amik zavartak, amik
miatt nem mindig tudtam magam beleélni tökéletesen a könyvbe, holott óriási
élmény volt, és nagyon gyorsan ki is olvastam.
(A bejegyzés szinte azonos formában eredetileg itt lett leközölve: http://eotvoskollegium.blog.hu/9999/12/31/mi_az_elet_ertelme_178#more6471657 )
Végezetül készültem egy kis borítóparádéval, elvégre a könyv rengetegszer megjelent már különböző nyelveken, számos borítóval. Ezekből válogattam ki néhányat.
Nektek melyik a kedvencetek? Nekem személy szerint nagyon tetszik az angol, meg ez az utolsó, amiről azt sem tudom biztosan, milyen nyelven van. (Talán görög?) :) A magyart is szeretem, abban főleg az tetszik, hogy magát a Fontos Dolgok halmát ábrázolja, és lehet nézegetni a részleteket, ahogy haladsz előre a könyvben.
Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a
filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol
történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a
blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is
túl vagyok, jöhet az alkotás. :)
Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen
pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és
amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy
gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és
megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját
betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik,
és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik
először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért
összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus
jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés
kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen
valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú
olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának
járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol
találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi
történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?
Először azokhoz szólnék, akik valamilyen
rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:
Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy
szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok
rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de
korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy
meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban.
Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és
a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás
világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról,
emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a
problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig
értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű
tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit,
ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket
megmozgató filmeket, ugye...
És innentől SPOILER-tartalmú
mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:
A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel
teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni
valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják
meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy
pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a
kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel
mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell
megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.
Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a
Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt
tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a
törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi
a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit
valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se
bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van
így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek
ugyanolyan gördülékenyek.
A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek
üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden
idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a
karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű
letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen
középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak
nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag
lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és
Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé
lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző
barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film
felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a
vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13,
12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút,
hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte
ilyen szempontból.
Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt,
ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn.
Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt
illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és
hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel
Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan
győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy
érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól
teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a
karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a
szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha
akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként
nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a
lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor,
de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan
átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy
szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.
A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt
elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem
lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például
az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig,
mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya
elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe
Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört,
alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon
mélyen is.
És a színészi játéknak meg a történetnek együtt
sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film
első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól
vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit
lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre
több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások
hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet,
hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen
szempontból is teljesültek az elvárásaink.
Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv
mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam
ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és
depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik
szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista
és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és
vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is
számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az
örökkévalóság.
A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de
korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült
közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a
beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk
helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó
szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus
kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó
volt, hogy ez megjelent a filmben.
A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá
vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett
volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy
lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is
korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét,
mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet,
hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így
kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.
A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.
A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D
És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre
bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek
például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba
járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített
megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak
apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V,
mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése),
ezeket is érdemes figyelni.
Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet
láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb
rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek
át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb
tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is
megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)
Hosszú idő után kérésre ismét egy filmajánlóval
jelentkezem, ezúttal is egy könyvadaptációt hoztam nektek, azonban az eredeti
regényt még nem olvastam, így önálló alkotásként fogom szemlélni a mozit.
A tizenöt éves Michael Berg egy véletlennek
köszönhetően találkozik Hana Schmitzcel – a nő viszi őt haza, miután egy
skarlátfertőzés teljesen kiüti a fiút az utcán. Felgyógyulása után felkeresi a
nőt, és bár az anyja lehetne, mégis szenvedélyes viszonyba bonyolódnak. A két
aktus közötti időt Hana hobbijával töltik, a nő ugyanis szereti, ha felolvasnak
neki. Aztán Hana a nyár végén eltűnik, kétségek közt vergődve hagyván az
érzelmileg idővel teljes függésbe került Michaelt. Néhány év múlva találkoznak
megint, amikor ifjú hősünk a jogi egyetem ígéretes tehetségeként nácik pereit
látogatja. Legnagyobb megdöbbenésére Hanát a vádlottak padján látja viszont: a
nőt azzal gyanúsítják, hogy miatta és a társai miatt égett bent háromszáz zsidó
egy templomban. És ő nem is tagad semmit...
Ez a film nagyon jó is lehetett volna, ha... Igen,
sajnos akad ha ezzel a történettel kapcsolatban. Ami nagy kár, mert szerintem
ennél több potenciál is lett volna az alapötletben.
Először is a film első fél órája halál unalmas.
Nincsenek igazából konfliktusok, nem nagyon történik semmi, azon kívül, hogy a
két főszereplőnk szexuális életet él, meg pancsol, meg olvasgat. Michael
mondjuk láthatóan egyre messzebb sodródik a kortárscsoportja normalitásától, de
ez annyira nem köti le a néző figyelmét, mint az azon való agyalás, hogy akkor
ez a történet mikor is játszódik, hol játszódik, meg egyáltalán, hogy lesz
ebből Holokauszt-film?
A kérdések egy részére választ kapunk, amikor
Michael belép a tárgyalóterembe, és megkezdődik Hana pere, de bennem még akkor
is volt egyfajta bizonytalaságérzet, aminek okát csak a film kétharmadánál
sikerült megtalálnom. Azért nem értettem én semmit, mert, bár a film elvileg
Németországban játszódik, ezek a szerencsétlenek MINDENT angolul csinálnak.
Angolul vannak nyomtatva Michael iskolai kötelező olvasmányai *SPOILER* Hana
angolul tanul írni *SPOILER VÉGE*, általában mindenhol, ahol írást használnak,
angol betűket látunk német helyett. Mondhatjátok, hogy ez apróság, de engem ez
az igénytelenség mélységesen felháborít. Ne hülyéskedjenek már, hogy nem
lehetett találni Hollywoodban egy embert se, aki meg tudja mutatni három német
szó leírását a színészeknek?! Ez a részlet engem minden egyes alkalommal
kidobott a történetből, amint írott szöveget láttam, aztán kapaszkodhattam
vissza.
Aztán történik egy s más, ugrálunk az egymáshoz
egyre közelebb kerülő idősíkok között, és igazából a jelen annyira nem érdekel
senkit, hogy nem nagyon értem, miért kellett bevagdosni a múltba, simán
lineáris szerkesztésmóddal is működött volna a film. A Hana pere körüli rész
tényleg érdekes és jó gondolatokat vet fel az egyéni felelősségről, de az utána
következő részek megint nem nagyon szólnak a Holokausztról, meg igazából másról
sem, csak lassú jelenetek egész során át nézhetjük a felnőtt Michael szenvedését.
Jó, ha ez igazából nem egy Holokauszt-film, akkor
koncentráljunk a főszereplők jellemére! Michael fiatal korában úgy néz ki, mint
egy kibontakozóban lévő pszichopata (szegény srácnak nem nagyon sikerült
elkapnia a szerep lényegét), jó adag szexuális aberrációval és frusztrációval a
Hanával szerzett furcsa első tapasztalatoknak köszönhetően. A hab a tortán,
hogy a nővel soha nem beszéltek semmiről, a kommunikációjuk nagyjából ilyen
szinten volt működőképes:
Michael:
Ma van ám a szülinapom, de te meg sem kérdezted, hogy vagyok. Miért nem
beszélsz velem soha semmiről?
Hana: *kiabál* Azért, mert te soha nem mondasz el nekem semmit!
*csókolózni kezdenek, majd szexjelenet*
Mivel Michael élete nagy szerelme egy kavics
szintjén állt kommunikációs készségekben (és ezen Kate Winslet bánatos
távolbanézései sem segítenek, hiába jutalmazták Oscar- és Golden Globe-díjjal
is), ezért egy hellyel-közzel normális kamaszfiúból egy totálisan érzelmi
analfabéta felnőtt lett. És a legszebb az egészben, hogy amikor az ember várja
már a nagy találkozást, amikor majd szerencsétlen csórikám végre egyszer
kifejezi, mit gondol Hanáról, vagy egyáltalán, lesz bármi értelme annak, hogy
ők találkoznak, akkor NEM MONDANAK EGYMÁSNAK SEMMIT! Gyönyörűen értelmetlen, ha
engem kérdeztek.
Hana jelleme meg, hát... a bíróságon egész sokáig
együtt tudtam vele érezni, egészen addig, amíg *SPOILER* be nem vállalja az
egész balhét egyedül! Nem szégyellheti annyira, hogy nem tud írni, hogy cserébe
vállaljon húsz év börtönt, míg azok a szemét dögök, akik ugyanúgy elkövették
ezt a szörnyűséget, mint ő, csak sikeresen bemártották, megússzák öt évvel.
Úristen, ne legyél már ennyire mártír, te, kalauzok majdnem-pedofil gyöngye, te!
*SPOILER VÉGE* Szóval ennél a bizonyos pontnál meghalt számomra a karaktere, és
innentől kezdve már semmivel sem tudott szimpátiát ébreszteni bennem, és nem is
érdekelt, mi lesz a sorsa.
Hát ez van. A film felvet pár kérdést, fő tanulsága
pedig az, hogy ne hágj anyád korabeli volt SS-tiszttel, mert egy életre érzelmi
nyomorék maradsz! Mindezt olyan lassú tempóban mondja el, hogy a tananyag
sokkal jobban érdekelt, mint a film, pedig azért kezdtem el nézni, hogy ne
kelljen már tanulnom.
Kinek
ajánlom? Aki szereti a NAGYON lassú drámákat, esetleg
érdekli ez a tinirománcos-érzelmi függéses szál.
Kinek
nem ajánlom? Aki jó Holokauszt-filmet akar látni,
aki nem bírja a céltalan meztelenkedést.
Az
utolsó előtti listás könyvem rovott családi múlttal rendelkezik, és most végre
nálam is terítékre került.
A
történet a 12. századi Angliában játszódik. Fülöp, a tehetséges fiatal
szerzetes kerül a kingsbridge-i apátság élére. Feltett szándéka megreformálni a
kolostor pénzügyeit, és újra virágzóvá tenni az előző perjel alatt lezüllött szerzetesi
közösséget. Jól tudja, hogy a templom is felújításra szorulna, hiszen a nyugati
torony ledőlt, mégis el kell utasítania az állást kereső építőmester, Tamás
ajánlatát, hiszen nincs pénze egy építkezésre. De nagyon úgy tűnik, hogy
Tamásnak ez az utolsó esélye: egész télen munka nélkül volt, éhezett a
családjával együtt, a felesége meghalt vándorlásuk közben, újszülött
gyermeküket pedig Tamás kénytelen volt a sorsára hagyni. Végül újdonsült
mostohafia, Jankó avatkozik közbe: felgyújtja a templomot, így Fülöp kénytelen
belevágni az újjáépítésbe. Ezzel elkezdődik egy kis közösség harca az életben
maradásért, dacolva a polgárháborús idők viszontagságaival, természeti
csapásokkal, és ellenségek folytonos ármánykodásával, amit vagy negyven évig
nyomon követhetünk a regény lapjain.
Eddig
azt hittem, van valami baj velem meg a történelmi regényekkel, mert, bár
kedvelem a műfajt, az utóbbi egy-két próbálkozásomat szánalmasan lassan
sikerült elolvasnom (az egyiket március óta nem fejeztem be). Ezzel a könyvvel
is kissé nehezen indult a viszonyom, aztán, amikor sikerült túllendülnöm a
saját holtpontomon, kiválóan beindult, és onnantól nem tudtam letenni. :D Nagyon
gyorsan elment a regény, hiszen a cselekménye bővelkedik izgalmas
fordulatokban, és a stílusa se túlságosan cirádás, csak amennyire kell.
A regényben szereplő Kingsbridge városka nem létezik,
viszont a katedrálist az író létezőkről mintázta,
többek között a képen látható Salisbury katedrálisa
adott ihletet
Bár,
ha már a stílusnál tartunk, a fordítással akadtak kisebb-nagyobb problémáim.
Nem tudom, mit szívtak az illetékesek (mert négy fordítója volt a könyvnek),
amikor kitalálták, hogy a nevek felének keressenek magyar megfelelőt, a felét
meg hagyják angolul, de szerintem igen hülyén jött ki. Ráadásul az angol
neveket egyszerűen nem bírták helyesen toldalékolni, amiből az egyszerű mezei
olvasó csak arra tud következtetni, hogy nem tudják kiejteni őket,
következtetésképp nem tudnak angolul beszélni. De védelmükre legyen mondva, nem látszik a könyvön, hogy négy különböző ember fordította, egységesen jó vagy rossz valamiben. Ezen kívül egy csomó
nyelvhelyességi hiba maradt a könyvben, ami meg a szerkesztő sara. Az viszont
már az íróé, hogy egy halom olyan kifejezés is maradt a könyvben, amit a
középkorban egészen biztosan nem ismertek (orvosi szakkifejezések, meg
ilyesmi). Értem én, hogy nem lehetett középkori nyelvezetben megírni a könyvet
(meg is őrültünk volna tőle), de jobban oda kellett volna figyelni, hogy akkoriban
mit tudhattak az emberek, és mit nem.
Viszont
ezekért a bénázásokért bőségesen kárpótol a történet. Tulajdonképpen a regény
egy maroknyi emberi sorsot mutat be, ezáltal kvázi körképet ad az adott korról.
Mivel sok szálon fut a cselekmény, több főszereplője is van. Bennük az a
különösen jó, hogy bár alapvetően szimpatikusak, egy sem volt azért köztük,
akinek minden döntésével, nézetével maradéktalanul egyet tudtam érteni, ezért
különösen reális figuráknak hatnak csetléseikkel-botlásaikkal, tévedéseikkel.
Fülöp, a ragyogó vezetési képességekkel megáldott perjel meglehetősen
szűklátókörű, ha az egyházi törvények értelmezéséről van szó, ezzel több
barátjának okoz boldogtalanságot. János (Jankó, később Jancsi) megszállottan
fel akarja építeni a katedrálist, és nem bírja elviselni, ha korlátok közé
szorítják. Aliena, a kisemmizett shiringi gróf lánya minden másnál fontosabbnak
tartja, hogy visszajuttassa öccsét, Richardot a grófi címbe. Richard kiváló
katona, viszont nem túl jó ember, és a harcon kívül máshoz nem is igazán ért.
Az is jó a karakterek ábrázolásában, hogy többen, többféle erkölcsi világnézetet
is megjelenítenek, de Follett nem mond ítéletet ezekről, csak bemutatja őket,
mint eltérő alternatívákat.
Velük
szemben pedig felsorakoznak minden negatív szereplők legmegátalkodottabjai,
akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy tönkretegyék hőseinket.
Waleran, a hataloméhes püspök megorrol Fülöpre, így minden erejével akadályozza
a katedrális felépülését. William Hamleigh egy undorító, erőszakos szemétláda,
aki mindenáron Shiring grófjának címére pályázik, és akit fiatalkorában Aliena
kikosarazott, ezért tönkre akarja tenni a lányt. Alfréd, Tamás vér szerinti fia,
gyűlöli Jánost, irigyli tehetségét meg éles eszét, és mindent bevet, hogy
ellehetetlenítse őt. Mindegyikük kivétel nélkül kitűnően utálható figura, és
elég erősek ahhoz, hogy tartós fejfájást okozzanak a hőseinknek.
Egyébként
egyáltalán nem lehet elmondani, hogy ebben a sztoriban a jó mindig győz.
Igenis, a pozitív hősök is rengetegszer elbuknak, sok rossz dolog történik
velük, néhányan meg is halnak a történet folyamán. Lépten-nyomon úgy látszik,
hogy a katedrális sosem fog felépülni, Kingsbridge pedig visszahull az
ismeretlen kis kolostorok posványába. Aztán legtöbbször nyílik egy új lehetőség,
jön egy új terv, és valamelyik hősünk kihasználja az alkalmat. És bár az életük
nem volt felhőtlen, de végül, valamilyen formában mind célt érnek. A katedrális
tanulsága számomra az, hogy ha valaki éles ésszel és nyitott szívvel jár a
világban, kész megragadni a kínálkozó lehetőséget, és nem hagyja, hogy a
vereségei felülkerekedjenek rajta, akkor előbb-utóbb elnyeri méltó jutalmát.
A könyvből nyolc részes filmsorozat is készült,
amit szintén érdemes megnézni
Follett ügyesen bánik a történelmi vonulattal is, eleget kapunk ahhoz a politikai
torzsalkodásokból, hogy ne csak díszlet legyen, de nem túl sokat, így nem unjuk.
Alaposan utánanézett a dolgoknak, hihető, amit leír például a
katedrálisépítésről, ami egy ilyen könyvben nagyon fontos.
Az
viszont zavart, hogy kissé talán túl naturálisan ábrázolta a dolgokat. Annyi
szexjelenet volt a könyvben, hogy ivós játékot lehetett volna rá játszani
(komolyan, a regény közepe felé öt oldal alatt három), mindenféle változatos
körülmények között, és nem ám csak sejtelmesen a homályban, hanem rendesen
végigvezetve az előjátéktól a kielégülésig, a kölcsönösen szerelmen alapuló
viszonyoktól a nagyon durva nemi erőszakokig. Ennyi hímvesszőt meg magömlést én
még könyvben nem láttam. XD Ehhez képest elenyésző számban voltak jelen a
belezős jelenetek, amik pedig középkori könyvben alapkövetelménynek számítanak,
de azért abból is akadt rendesen.
Szóval
jobbérzésű kiadó helyében simán rányomnám a könyvre a tizennyolcas karikát, de
hát, remélem, úgyis csak erős idegzetű felnőttek állnak neki a lexikon
vastagságú kötetnek. Amúgy meg erkölcsi tartalmát tekintve tényleg olyan, mint
egy mese: a jók elnyerik jutalmuk, a rosszak meg büntetésük, előbb vagy
utóbb... mindezt izgalmas, bárkit rabul ejtő formában, igényes borítóval teszi.
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/7
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Ez az új magyar nagyon szép,
a régebbiek felejthetőek.
Kedvenc szereplők: (1) Fülöp (2) János
(3) Aliena (4) Jonatán (5) Richard
Kedvenc jelenetek: (1) János megtalálja
a rokonait Franciaországban (2) Jonatán megtudja, kik voltak a szülei (3) az
érsek látogatása az építkezésen (4) János és Aliena egymásra találnak (5) befejezés
Mélypont: amikor William meg a lovásza
ketten egyszerre erőszakolnak meg egy prostituáltat
Kedvenc ötlet: a Könnyező Madonna, meg
az adománygyűjtó akció, amit János szervezett köré