Lissa Price – A testbérlők

(Könyvkuckó)

Ismét egy olvasókörös olvasmányommal érkezem, sajnos ezúttal ez nem volt annyira jó élmény, mint az előzőek.

Callie Woodland árván maradt a spóraháború után, ami a környék teljes felnőtt lakosságát kiirtotta, ezért hétéves kisöccsével bujkálni kényszerül a hatóságok elől, nehogy őket is betuszkolják valami szörnyű árvaházba, mint a többi kiskorút. Rajtuk kívül ugyanis maradtak még a világon az idősek, akik a csodás új orvosi technológiáknak köszönhetően roppantul sokáig élhetnek, így ők kvázi kialakították a saját társadalmukat, amiben a gyerekeket elnyomják, megszégyenítik, robotolásra kényszerítik. Legújabb zseniális találmányuk az Elsőrendű Állomások, ami lehetővé teszi a gazdag, unatkozó szépkorúaknak, hogy fiatal, egészséges testeket béreljenek ki szórakozás céljából. Calliék már nem nagyon bírják a nélkülözést, kéne valami rendes otthon, meg jobb életkörülmények, hogy az öccse végre kigyógyulhasson a tüdőbetegségéből, úgyhogy a tizenhat éves lány rászánja magát, hogy bérbe adja a testét. Arra azonban nem számít, hogy a várt egy hónap helyett egy hét múlva felébred, de nem az Elsőrendű Állomások épületében, hanem egy szórakozóhelyen. Miért hibásodott meg a fejébe helyezett chip? Hol van a bérlője? Miért mondja neki egy hang, hogy ne menjen vissza az Elsőrendűhöz? Mibe keveredett bele?

Nem volt ez a könyv annyira rossz, csak aránylag szar, hogy viccbe burkoljam a csalódottságomat. Na de miért is mondom ezt? Mindjárt kifejtem.

Alapvetően az a legnagyobb baj a regénnyel, hogy akár nagyon jó is lehetett volna, mert az alapötlet megvan. Ez a testbérlés dolog iszonyú jó, eredeti gondolat, főleg, hogy tényleg bemutatja Price, milyen embertelenül bánnak az öregek a tinédzserek testével, hiszen nem az övék, nem kell annyira vigyázni, és tényleg csak tárgyaknak tekintik őket, nem gondolnak bele, hogy érző emberi lények, akik esetleg egy szép napon szeretnék folytatni az életüket. Az is tetszik, hogy egész jól leírja azt a szörnyűséget, miszerint a spóraháborúknak köszönhetően egy egész generáció veszett oda, így aztán mindenkinek van kit gyászolni.

De hát itt nagyjából ki is merültek a pozitívumok, mert a világ, attól függetlenül, hogy egy jó alapötletre épül, teljesen sematikus. A sztoriban alig vannak leírások, így aztán tulajdonképpen arra sem emlékszem, milyen színű a főszereplő haja. Az hagyján, hogy kevés kivétellel szinte egy helyszínt se tudok rendesen magam elé képzelni, de a világ is körülbelül ilyen szinten van kidolgozva. Kik ellen folyt a háború? Velük mi lett? Még ha fel is tesszük, hogy ez egy elöregedő társadalom, tehát az idősek többen vannak, mint a fiatalok, akkor is, hogyan tarthatnak befolyásuk alatt egy ilyen széles (és köztudomásúlag kezelhetetlen) népréteget? Ha olyan csúcs a technológia, hogy mindenki 250 évig élhet, akkor miért nem fiatalítják meg magukat külsőre is? Ésatöbbi ésatöbbi. Még rengeteg kérdés felmerült bennem a könyv során, de mindegy, mert az írónő igazából arról akart beszélni, hogy milyen álmai báli ruhája. Gondolom.

Első könyves szerző, szóval felteszem, ez sok mindent megmagyaráz, de önmagában a mentségtől még nem lesz értékelhetőbb a regény. A világkidolgozás még hagyján, mert a hülyeség is lekötne megfelelő cselekmény esetén, de itt ilyenről nem beszélhetünk. Rendszeresen eljátssza Price, hogy feldob egy érdekes témát (pl. Callie elveszti az öntudatát, és egy pisztollyal a kezében ébred), majd két oldalon belül lezárja (Callie elmegy, és kidobja a pisztolyt), majd a következő húsz oldalon Callie megint azon agonizál, hogy mióta nincsenek szép ruhái, meg mióta nem evett rendes kaját, satöbbi. Hogy oda ne rohanjak.  Ettől a felépítéstől az egész cselekmény hullámzóvá, egyenletlenné, vontatottá válik. Talán az utolsó ötven oldalra áll egy kicsit össze, az egyenletesen izgalmasabb volt, de valahogy nem tudtam átélni ezeket a történéseket.

És ez legalább részben annak volt köszönhető, hogy azt kívántam, bárcsak Callie fűbe harapna. Szegény csaj olyan hülye, hogy felfelé sikít a hullámvasúton, és mindent, ismétlem, MINDENT hatszázhatvanhatszor kell neki elmondani, mire egyszer felfogja. Még szerencse, hogy vannak értelmes szépkorúak a segítői között, különben tényleg feldobta volna a pacskert igen hamar. (Egyébként ezeket az öregeket bírtam, főleg Callie bérlőjét.) Calliet azon kívül, hogy milyen szar az élete, elég gyakran foglalkoztatja az öccse sorsáért való aggódás (ez volt a legpozitívabb tulajdonsága, kár, hogy az öcsi keveset szerepelt), valamint az, hogy mennyire hiányzik neki az apja. Róla kapunk is kb. 882 visszaemlékezést, az anyjáról meg annyit tudunk meg, hogy ő rendezte be a házukat. Király.

Kapunk valamint egy felettébb idegesítő és értelmetlen szerelmi háromszöget. Az egyik srác, akibe Callie elvileg szerelmes, az Michael, akivel az elmúlt egy évben együtt menekültek, és már előtte is ismerték egymást. Már majdnem elcsattan az első csók, amikor is Calliet kibérelik, és (hip-hip-hurrá) találkozik a dúsgazdag-és-helyes-és-kedves-és-dejópasi Blake-kel, akivel aztán instant egymásba zúgnak, és aztán mennek együtt lovagolni, meg nagymamához, meg bálozni, közben smárolnak párat, és folyik a rózsaszín nyáltenger minden irányba, aminek még Callie sötét titka sem vet gátat. Ezzel csak az a probléma, hogy kit érdekel, hogy ezek itt nyalják-falják egymást, amikor a könyv egyetlen rohadt szereplőjének sincs lelki mélysége? Tényleg, egy darabnak se. Senkit se ismertem meg a könyv végére, még Calliet sem, ami azért durva. Meg hát ha tényleg szerelmes lenne Michaelbe, nem gondolná egyszer csak azt, hogy semmi köze hozzá.

És ez igazából a nagy baja a könyvnek, hogy sok szempontból csak összehányt motívumok halmaza, és végig elkísér az olvasás során a „de minek?”-érzés. Most erről ír Price, de minek? Itt van ez a szerelmi szál, de minek? Olvasom én ezt a könyvet, de minek? :D

Az egyetlen, ami kicsit javít a könyv megítélésén, az a befejezés. Az tényleg már majdnem érdekesre sikerült, és igazából minden szarság ellenére kíváncsi vagyok a folytatásra. Még ez is lehet, hogy a következő kötetig Price megtanul írni.

Néhány dolog, amin röhögtem... nem ez az összes, de hirtelen ennyi jutott eszembe (SPOILER):

1. Callie apja valóban hihetetlen tudományos tehetség lehet, ha képes volt feltalálni a KARLÁMPÁT. XD Nem baj, hogy pl. fejlámpa már a huszadik században is létezett, a gyertya üzemmód bizonyára megváltotta az emberiséget.

2. Callie öt perc alatt tökéletesen megtanul vezetni, holott eddig egyetlenegyszer próbálta, az apjával, egy parkolóban.

3. Michael simán, szemrebbenés nélkül otthagyja Callie öccsét, amikor a lány nem jön vissza? Ennyire hülye lenne, vagy csak nagyon kapzsi?

4. Callie és Blake egy B-kategóriás romantikus film minden kliséjelenetét végigjárják. Gusztustalan.

5. Természetesen a világegyetem legegészségesebb kajája egy édesség. Jó, tele van szintetikus vitaminokkal, de akkor is. :D
6. Callie anyja annyira gyökér volt, hogy az sem tudta, nem szabad addig leállni és örömködni, hogy megmenekültünk, amíg nem vagyunk tényleg biztonságban.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/5

Érzelmek: 10/5

Összesen: 10/6

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Na, ez az egyik jó oldala a könyvnek, hogy szép a borító.

Kedvenc szereplők: (1) Tyler (2) Callie bérlője (3) Michael (4) az ápoló az elsőrendűben (5) a tudós

Kedvenc jelenetek: (1) Callie visszamegy elbúcsúzni Michaelhöz és Tylerhöz (2) a kezdés (3) Callie a főgonosszal beszél (4) az Elsőrendű tönkretételének megszervezése (5) Callie túszul ejti Blake nagyapját

Mélypont: az EGÉSZ

Kedvenc ötlet: maga a testbérlés

Jill Hathaway – Slide – Mások szemével

(Könyvkuckó)

Sylvia az iskolájában furcsa, kicsit különc lánynak számít, amióta rózsaszínre festi a haját és kilépett a mazsorettcsapatból. Persze, az sem segít a helyzetén, hogy narkolepsziás. Azt azonban egyedül Vivi (ne kérdezzétek, ki szerint volt jó ötlet ez a becenév) tudja, hogy amikor elveszti az eszméletét, az nem csak szimpla ájulás: olyankor mások testében köt ki. Innen tudja, hogy az iskolaigazgató gyakran a pohár fenekére néz, vagy hogy az iskola legmenőbb lánya talán nem mindig olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Amióta elmondta a történetét az apjának, ő pedig pszichiáterhez küldte, senkinek sem mert beszélni arról, mi történik vele. Így természetesen akkor sem tudja, kihez fordulhatna, amikor szemtanúja lesz a húga legjobb barátnője meggyilkolásának. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, de Vivi a tettes szemén át látta, hogy nem a fiatal lány vágta fel az ereit, és nem ő írta a búcsúlevelet. De vajon ki akarhatta megölni Sophie-t? Sylvia helyzetét az sem könnyíti meg, hogy összekapott a legjobb barátjával, Rollinsnal, akivel kölcsönösen titkolóznak egymás előtt, és ez nem tesz jót a köztük lévő bizalomnak. Ugyanakkor felbukkan egy másik fiú, Zane is, akivel azonnal kész a vonzalom, de vajon Vivi mennyire bízhat meg benne?

Mostanában népszerű műfaj a YA-írók körében a misztikus krimi is. Ugyan ez volt Jill Hathaway első könyve, ráadásul elég fiatal szerzőről van szó, szóval simán beüthetett volna a katasztrófa, ez mégsem történt meg, így végül is egy kellemes, szórakoztató, néha megérintő történetnek örülhetett a magyar közönség.

A fő cselekményszála a történetnek egy krimi lenne, ami nincs különösebben túlbonyolítva, kitalálható (nekem olyan 90%-ban siekrült), de azért kellemes izgalmat tart fent az egész regény során. Sokan kifogásolják, hogy Sylvia nem nyomoz, minden csak az ölébe hullik, de igazából szerintem ez így elég hihető volt, mert valljuk be, furcsa lenne azért, ha egy tizenhét éves lány nagyobb agytröszt lenne, mint az egész rendőrség együttvéve.

Sylvia azt, hogy egyáltalán képes nyomozni, nem hihetelen logikájának, vagy zseniális emberismerő tudományának köszönheti, hanem kizárólag természetfeletti képességének, a csusszanásnak. Oké, ez nem valami eredeti megoldás, de hát ez van. Nekem alapvetően tetszett, ahogy ez az egész csusszanósdi fel volt építve és ki volt találva, egy kicsit azt hiányoltam, hogy Sylvia nem próbálta megérteni a saját képességét, kósza gondolaton kívül mást nem is vesztegelt rá, hogy vajon másoknak is lehet-e ilyen erejük (pl. az anyjának, aki szintén narkolepsziás volt, volt-e?). Ez nem hiányzott annyira égetően a könyvből, de nem lett volna rossz, ha beleírja.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, és ezért kérdőjelezem meg, hogy Hathaway jó műfajt választott-e, az a karakterizálás. Az összes szereplő szuperül ki van dolgozva, még a mellékszereplőknek is van mélysége. Sylvia jó főszereplő, összetett, egyedi jellem, a cselekedetei érthetőek és többé-kevésbé értelmesek, engem egyedül az akasztott ki, amit Rollinsnel művelt (ha tényleg a barátod, akkor odamész hozzá, és megbeszéled vele, nem csak sírsz azon, hogy miért távolodtatok el). Nagyon tetszett az is, hogy az írónő hozzá mert nyúlni komolyabb témákhoz (betegség, öngyilkosság, gyász, megbocsátás), ügyesen bánt velük. Legjobban a családon belüli konfliktusokat ábrázolta, a folyton dolgozó apával, és a csetlő-botló, felnőni próbáló lányaival. Érdemesebb lett volna talán ezt a képességét kidomborítani, és egy inkább realisztikus, érzelmekkel foglalkozó könyvet írnia. A hangulatkeltés is jó, sötét és nyomasztó az egész légkör, ami, valljuk be, kellett a témához.

Persze nem bírtuk ki, ide is be kellett dobni egy szerelmi háromszöget, a legalapabb verzió van a könyvben, a titokzatos menő srác/ legjobb barát dilemma, ami már kezd irritálni, de még elviseltem, mivel mindkét srác szimpatikus volt (és mindkettő potenciális gyilkos).

Az főleg tetszett, hogy sokféle karaktert ábrázolt az írónő, és mivel ugye Vivi nem egy lángész, hagy teret az olvasónak, hogy maga próbálja meg felfedezni az ügyet. Volt az elején egy rész, amikor még jóformán minden karakter gyanúsnak látszott, ezt különösen élveztem, hiszen a valóságban is kábé pont ennyire ismerjük az embereket. Honnan tudhatjuk, hogy egy kedves tanár nem folytat-e viszont a diákjaival? Hogy a suli nagymenője megölne-e egy lányt azért, hogy megkapja az ösztöndíját? Hogy a legjobb haverod vajon pont az rejtegeti-e előled, hogy pszichopata gyilkos? A valóságban nem tehetünk mást, mint hogy bízunk az emberekben, amíg valami nem történik, de Vivinek, legtöbbünkkel ellentétben van lehetősége utánajárni a kétségeinek.

A történet befejezése egyrészt tetszett, másrészt nem. Jó volt benne, hogy a gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom (csak olyan 90%-ban), viszont az indítékait elég gyéren megalapozottnak éreztem. Az viszont tetszett a befejezésben, hogy életszagú volt, Hathaway be merte vállalni ártatlan szereplők halálát is, és végül is ilyen szomorkás, de reménykedő hangulattal zárult a könyv, amit én nagyon szeretek.

Na most mi jön? Hát mi jönne? Igen, bizony, ez is egy sorozat első része. Bár a történet totál befejezett, és nem tudom, hova lehet még ezt fokozni, de Impostor címmel már úton van a folytatás.


Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A magyar nagyon szép, a fények meg ez a lila árnyalat igazán jól sikerültek.
Kedvenc szereplők: (1) Rollins (2) Zane (3) Sylvia (4) Sylvia apja (5) Sophie
Kedvenc jelenetek: (1) betekintés Rollins elméjébe (2) az első csók Zane-nel (3) kezdés (4) befejezés (5) Vivi álmai
Mélypont: amikor Sylvia kitartóan Rollins-t gyanúsította, pedig annyira ordított, hogy nem ő a gyilkos
Kedvenc ötlet: A nagy Gatsby olvasása a fa alatt, éjszaka

Ally Condie - Matched

(Könyvkuckó)

Ismét egy könyvmolypárbajos olvasmányomról fogok írni, ezúttal az egyik angol nyelvű könyvemről.

Cassia Reyes világa tökéletes: a Társadalomban nincsenek betegségek, se háborúk, mindenki nyugodtan, kiegyensúlyozottan éli pontosan nyolcvan évig tartó életét, egyforma házakban, egyforma ruhákban, minden pontosan irányítva. A lány életének nagy pillanata érkezik el a tizenhatodik születésnapján, a Párosító Bankett estéje, ahol végre megtudja, ki lesz az a fiú, akit az elemzések alapján tökéletesen hozzáillőnek tartanak. A társa, akivel majd randevúzni fog, akivel összeházasodik, akitől gyerekei lesznek… szinte hihetetlen módon Cassia ismeri a párját: Xander az, gyerekkori legjobb barátja, őt pedig bármelyik lány szívesen elfogadná. Csakhogy amikor otthon meg akarja nézni Xander adatlapját, furcsa dolog történik: egy pillanatra egy másik fiú arca jelenik meg a képernyőn, ráadásul Cassia őt is ismeri. Persze gyorsan biztosítják arról, hogy hiba történt, és még mindig Xander a párja, de ő akaratlanul is egyre kíváncsibb lesz a másik fiúra. Ky a családi múltja miatt bent sem lehetett a sorsolásban… de mi van, ha mégis ő lenne az igazi?

Nagyon szeretem a disztópia műfaját, ez a világ pedig az első pillanattól fogva elvarázsolt, mert egy régesrégi nagy kedvencemre, Az emlékek őrére emlékeztetett. Mindkettőnek a lényege, hogy a tökéletes, irányított, mederben tartott élet fenntartásának érdekében elveszik az emberektől a választás lehetőségét, mindazt, ami egyéniséggé teheti őket. A gondtalan jelen képéért pedig teljes mértékben elvetik a küzdelmes múltat. Így Cassia világában csak száz-száz maradhatott fent a művészeti alkotások közül, minden mást megsemmisítettek. Ezen kívül a múltat őrzik még az örökölhető tárgyak, mint például a lány púderesdoboza. (Ezek elvileg nagyon ritkák, de jóformán minden gyereknek van az utcában… sebaj.)

Amióta elolvastam ezt a könyvet, azóta próbálom megmagyarázni magamnak, mégis mi nem tetszett benne, mert annak ellenére, hogy sok potenciál lett volna a történetben, mégsem sikerült nálam átütő sikert elérnie. Talán túl sokat vártam tőle az interneten kialakult hatalmas népszerűsége miatt.

Mert akárhogy erőltetem magam, én nem bírok sokkal többet látni ebben a könyvben, mint egy romantikus sztorit. Tisztességesen meg van írva, az igaz, meg néhol foglalkozik komolyabb témákkal is, de alapvetően mégiscsak az a lényeg, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekavarnia a gonosz Társadalom akarata ellenére is, vagy sem. (És a sikerben nagyjából a huszadik oldal után már egyáltalán nem kételkedtem.) Ennek hatására aztán az eddig egész életében teljesen szolgalelkű Cassia rájön, hogy mégiscsak király dolog az a szabad akarat, és a felismerésnek köszönhetően hibát hibára halmoz. Őszintén szólva nem éreztem elég súlyosnak a vívódását a kötelessége és Ky között, mert szinte azonnal hagyta, hogy legyőzze őt a kísértés, ami elég szánalmas dolog. Mindazonáltal egyszer sem izgultam különösebben a könyv olvasása során, valahogy a veszélyek sem tűntek olyan reálisnak és komolynak. Végig vártam, hogy történik valami nagy volumenű, amitől majd azt mondom, hogy na igen, erre vágytam, de ez valahogy kimaradt a könyvből. Nem mondanám, hogy untam, de néha nem voltam messze tőle.

Önmagában a lassabb sodrású sztorit megmenthetnék a jó karakterek, de nálam Cassiánál elvetélt ez a dolog. A csaj annyira sötét, szánalmas és idegesítő, hogy az már fizikailag fáj, ráadásul még önző is, ha mérlegeli is a döntés közben mások érdekeit, végül mégis úgy cselekszik, hogy az lehetőleg mindenkinek rossz legyen. Persze, megértem én szegény nyomorultat, nem lehet egykettőre lángész lázadó belőle, miután a Társadalom agymosásában engedelmes, mosolyogva bólogató bábuvá nevelték, de azért furcsa, hogy azok a dolgok, amiket én elsőre természetesnek vettem, csak akkor estek le neki, amikor a szájába rágták őket. Ky viszont kellemes karakter, hihetetlen izgalmas a titokzatossága, és nagyon tetszik benne a rejtőzködő, konfliktuskerülő magatartása is, csak azt nem értem, hogy vetkőzhet ki ebből szinte egykettőre Cassia hatására. Fordított helyzetben előnyös a változás: a lány ennek a szerelemnek a hatására sokkal érettebb lesz, és kezdi jobban átlátni a világ dolgait, úgyhogy egyre elviselhetőbb lett a számomra.

Természetesen ebben a könyvben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket (hogy én ezt mennyire kezdem unni!), aminek harmadik tagja ugyebár a feljebb emlegetett Xander, de míg ő a fülszövegben igen fontos szerepet tölt be, a történetben annál kevésbé. Eleve lesír a szegénykémről, hogy vesztésre van ítélve, nyilván nem rúg labdába az ismert, a biztonságos, a kalandos, tiltott szerelemmel szemben. Amit azonban furcsálltam, hogy Cassiának ez alig okozott lelki tusát, meg úgy általában nem nagyon foglalkozott a fiúval, leginkább csak kihasználta, amikor jól jött valamihez a segítsége. Mutatóban azért elszégyellte magát, de szerintem ez aránytalanul kevés volt. Ha ilyenek a barátaink, minek kellenek ellenségek? Ami viszont kellemes meglepetésként ért Xanderrel kapcsolatban, hogy nem kizárólag az eszményített jófiú szerepében tűnt fel, akadtak azért igen sötét foltok az ő múltjában is, talán kiderül még róla pár érdekes dolog a későbbiekben.

Ki kell még emelnem pozitívumként Cassia családját, akik egytől-egyig nagyon jó kis mellékszereplők voltak, főleg a szülők meg a nagypapa, akiken keresztül láthattuk, milyen ebben a társadalomban élni, teljesen alárendelve az egyéniségünket, avagy csöndesen lázadozva. A többi mellékszereplőt nem éreztem igazán kidolgozottnak, sok pluszt nem nyújtottak.

Mindent egybevetve kellemes könyv volt ez, csak semmi különöset nem adott, főleg ahhoz képest, mekkora durranásként harangozták be. Kíváncsi vagyok azért a folytatásra, ha ezt a szintet meg tudja ütni, akkor már jól elleszek vele. (Ja mert amúgy ez is egy trilógia első része, mert azokból sosem elég.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 – Nem emlékszem semmilyen nehézségre a megértésben, egyszer sem éreztem ingert arra, hogy szótárat használjak.

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A könyv legjobb része. Nagyon szép, rendkívül ötletes, és illik a könyvhöz. Tökéletes.

Cím: A magyar fordításnak nem sikerült felérnie az eredetihez, még szerencse, hogy azt is odaírták a borítóra.

Kedvenc szereplők: (1) Ky (2) Xander (3) Cassia apukája (4) Cassia nagypapája (5) Cassia

Kedvenc jelenetek: (1) Ky elhurcolása (2) az erdős jelenetek (3) a nagypapa halála (4) Cassia szortírozó vizsgája (5) a kezdés

Mélypont: amikor Cassia azon szenved, hogy akkor ő most Xandert és az előírt életet választja, majd nagyjából öt oldal után rájön, hogy nem bír ellenállni Kynak (gratulálok, van ám akaratereje)

Kedvenc ötlet: az üzenetek

Suzanne Collins – Az Éhezők Viadala

 (Könyvkuckó)

Mostanság múlt egy éve, hogy megismerkedtem ezzel a különleges történettel, ráadásul a barátnőm, aki szintén a sorozat nagy rajongója, kérte, hogy írjak már egyszer róla egy ajánlót, így most megteszem, amit tudok.

Az egykori USA helyén egy katasztrófákkal sújtott, tönkrement bolygón Panem állama terül el, amit a társadalom felső rétege által kisajátított főváros, a Kapitólium, illetve a szükségleteit ellátó, iszonyú nyomorban és elnyomásban tengődő tizenkét Körzet alkot. Az egyik legrosszabb helyzetű térségben, a Tizenkettedik Körzetben, a szénbányászat központjában él főhősnőnk, Katniss Everdeen, akinek legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy saját helyzetének kilátástalanságán merengjen. Mióta uganyis egy bányarobbanásban elvesztette az édesapját, ő kénytelen eltartani apátiába süllyedt anyját, valamint a kishúgát.

Katniss életét nem csupán a rendszeres éhínségek fenyegetik. Hetvennégy évvel ezelőtt a Tizenkét (akkoriban még Tizenhárom) Körzet fellázadt, és kis híján győztek is, de végül a Kapitólium technikai fölényével legyűrte az ellenállást. Bosszúból a Tizenharmadik Körzetet eltörölték a föld színéről, és létrehozták az Éhezők Viadalát, egy kegyetlen játékot, mely során minden körzetből egy-egy 12-18 év közötti fiút és lányt sorsolnak ki, akiket beterelnek egy zárt arénába, ahonnan addig nem jönnek ki, amíg csak egyetlen marad közülük életben. Ha ez még nem lenne elég, szörnyű végüket a Kapitólium lakói élvezettel, a Körzetekben élők pedig borzadva, de kénytelenek a televíziós közvetítéseken végignézni.

Panem rajongói térképe

Katniss sem kerülheti el a sorsát, kénytelen önkéntesnek jelentkezni a Viadalra, miután húgát kisorsolták. Párja pedig Peeta Mellark, a pék fia, akivel soha nem beszélt, de egy régesrégi napon megmentette a lány életét. Katnissnek mindent meg kell tennie az életben maradásáért, hiszen megígérte a családjának, hogy visszatér, de vajon képes lesz megölni huszonhárom másik kiválasztottat, többek között Peetát is, hogy végül ő legyen a győztes?

Nagyon sokáig tartott nekem, mire rávettem magam erre a könyvre, attól tartottam, hogy értelmetlen vérengzés lesz az egész, megspékelve néhány üres és közhelyes szerelmi szállal. Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be, hosszú idő óta ez a sorozat tudott a legjobban megfogni, visszahozva azt a gyerekes rajongást, amit már annyira hiányoltam az életemből.

Egy másik borító Peeta-rajongóknak :)

Sokan kifogásolják, hogy az ötlet egyáltalán nem eredeti, de én ezzel abszolút nem értek egyet. Eleve, ki mondja meg, mi számít eredetinek? A magam részéről már régóta azt vallom, hogy igazából nincs új a nap alatt, ha valamit valaki úgy tud megfogni, ahogy más még nem, akkor már érdemes elolvasni. Collins pedig határozottan ezt tette. Stílusa egyszerű, letisztult, mentes minden fölösleges sallangtól és cifrázástól, ettől olyan torokszorítóan nyers és erőteljes.

Véresnek ugyan véres a sztori, és elég depresszív is, de tizenhat év felett már simán el lehet olvasni lelki sérülések nélkül. Nem annyira horroros a könyv, mint amennyire annak idején számítottam rá, a belső szervek kifröcsögtetése helyett inkább a főszereplő, Katniss gondolkodásmódjában, lelki világában jelentkező változásokra koncentrál a könyv.

Azzal pedig lehet mit foglalkozni bőven. Katniss gyanakvó, zárkózott, pesszimista lány, nem csoda persze, hogy a nehéz körülmények között ilyenné vált, ennek ellenére engem elég gyakran zavart a negativitása. Peeta pont az ellentéte: humoros, nyitott, érzékeny, kapcsolatokat könnyen teremtő srác, aki rettentő jól bánik az emberekkel. Katniss elég gyorsan kezdené megkedvelni, ami ugye gond, mert talán végeznie kell vele az arénában. Mindeközben meg van győződve arról is, hogy Peeta cselekedetei csupán bonyolult megtévesztő taktikájának részei, hiszen nyilván ő is túl akarja élni ezt a rémálmot. A lány többnyire az otthonáról őrzött emlékek közé menekül, főképp a legjobb barátjával, Gale-lel az erdőben orvvadászattal töltött órák körül forognak a gondolatai. Mindeközben túl is akar élni, de borzasztóan elkeserítőnek és igazságtalannak is érzi a szituációt, meg úgy általában nincs elragadtatva a gondolattól, hogy tetőtől talpig bekamerázva kell elpatkolnia. A fejében sokszor elég nagy a zűrzavar, és ebből mi is kapunk bőven, hiszen az ő szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, méghozzá egyes szám első személyben, jelen időben. Az időkezelés eleinte elég furcsának tűnhet, de hamar bele lehet rázódni, és egy idő után már teljesen természetesnek hat.

Egy ügyes fotómanipuláció, a film alternatív szereposztással 

Igazából az a jó ebben a könyvben, hogy van benne minden: akció, harc, mély gondolatok, társadalomkritika, bonyolult érzelmek, amik közül sokszor igen nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a manipuláció. Szerintem Collins könyve akkor is friss hang az ifjúsági könyvek körében, ha nem is tökéletesen egyedi minden eleme, érdemes megismerkedni vele.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Innentől kezdve az ajánló SPOILEReket tartalmaz:

Az ominózus német borító

Sajnos elolvastam a második könyv fülszövegét, így jóval azelőtt ismert volt számomra kötet végkifejlete, hogy ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Ennek ellenére a kicsit lassú első száz oldal után végigizgultam az egészet, tépkedtem a hajam mindig, amikor le kellett rakni a könyvet, mert jó, hogy mindenki más meghal Katnissen és Peetán kívül, de hogyan fog ez bekövetkezni? Mert az ugye egyáltalán nem mindegy, hogy ki/mi végez velük, és milyen körülmények között. Szegény kis Ruta volt a legrosszabb, az ő halála nagyon megrázott, legalább annyira szíven ütött, mint Katnisst, akiben a kemény külsőt megcáfolandó eléggé érzékeny és törődő lélek lakik, legalábbis a gyerekekkel és az elesettekkel kapcsolatban nagyon erős védelmezési ösztön működik benne.

Amihez viszont abszolút nem ért, az az emberek kezelése. Nem értem, hogy nem vette észre korábban, hogy Peeta nem csak halandzsázik, hanem tényleg szerelmes belé, szerintem ez nagyjából mindenki számára előbb nyilvánvalóvá vált, mint neki. De hát Katniss ilyen. Emlékszem, a könyv végét borzalmasnak találtam, szó szerint sikítottam a folytatásért, annyira tudni akartam, mi lesz a szereplők további sorsa. :)

Már ebben a kötetben megfigyeltem, hogy a fantáziám nagyon sok szempontból úgy működik, mint az írónőé, rengeteg helyen pont ugyanazt írtam volna én is, amit ő, így a cselekmény kissé kiszámítható volt számomra, de ettől még nem unalmas, sőt. Szerettem. Nagyon.

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): Több jó borítót is láttam, bár a német vicces egy kicsit, nagyon hasonlít a Csúfokéra, nem? Mindenesetre az eredeti, amivel magyarul is kiadták szerintem a legjobb, letisztult, de hatásos.

Kedvenc szereplők : (1) Peeta (2) Ruta  (3) Haymitch (4) Effie (5) az Avox lány

Kedvenc jelenetek: (1) Ruta halála (2) amikor Katniss Peetával van a barlangban, azt végig nagyon élveztem, főleg Peeta sztoriját arról, hogy hogy szeretett bele a lányba (3) amikor Katniss fölrobbantja a raktárat (4) Katniss bemutatkozása a Játékvezetők

Mélypont: nem emlékszem, hogy lett volna… erősen kétlem, hogy volt

Kedvenc ötlet: az ókori római párhuzamok, a világ felépítése

Stephenie Meyer: A burok

(Könyvkuckó)

Na igen, abszolút negatív elvárásokkal álltam neki ennek a regénynek, így a hatodik listás könyvem vált a kihívás egyik legnagyobb pozitív csalódásává.

Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni, olyanformán, mint a galandféreg, csakhogy ezek a lények a gazdatest idegrendszerébe rágják be magukat, teljesen átvéve felettük az uralmat. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Az alapvetően jóságos és békeszerető lelkek meggyőződése szerint helyesen cselekedtek, hiszen az emberiség szörnyű faj, él-hal az erőszakért, ráadásul a bolygót is tönkretette, amióta pedig ők itt vannak, minden szép, békés, és barátságos.

Néhány ember azonban nem ért velük egyet: ők a lázadók, akik elhagyott helyeken bujkálnak, abból élnek, amit a lelkektől loptak, és foggal-körömmel harcolnak, mert ha elkapják őket, akkor belőlük is agymosott gazdatesteket csinálnak. Melanie Stryder sincs ezzel másképp, csakhogy neki nem sikerül megmenekülnie: elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák az elméjét, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: Mel öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.

Ha valami igazán nagy erőssége a könyvnek, akkor az az egyedi világfelépítés. Már az első húsz oldal után szerelmes voltam a történet alaphelyzetébe. Itt nagyon jó húzás volt Meyer részéről, hogy nem a harcoló emberiség szemszögéből ábrázolta a gonosz, megszálló űrlényeket, hanem a lelkek szemszögéből az embereket. Ez a nézőpont tette igazán egyedivé a könyvet a számomra. A kedvenc részeim pedig egyértelműen azok voltak, amikor Vándor más bolygókról beszélt, ahol élt korábban.

A cselekmény egyébként nem egy százcsillagos, eget rengetően nem is izgalmas: egy szép felkaptatás után epizódszerűen hol izgalmasabb, hol kicsit megnyugszunk. Nincs nagy világmegváltás, épp csak feloldódnak a legnyilvánvalóbb konfliktusok (és igen, annak ellenére halál rózsaszín a vég, hogy egy ideig minden jel arra mutatott, hogy nem az lesz… bár én láttam előre), aztán amikor már azt hinnénk, hogy vége, az írónő még kétszer visszatapsolja a bagázst. Nem baj, ez megbocsátható a részéről, mert egyébként olvastatja magát, és nekem akkor is nagyon a fejemben volt, amikor épp nem tartottam a kezemben, az meg jó jel.

Szóval akkor miről is szól a könyv? Hát, Meyer nem tudott teljesen kibújni a bőréből, ebben a regényben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket, ami igazából nem is tudjuk, hogy milyen mértani forma, hiszen Mel folyamatos jelenléte is bonyolítja a problémát. Ugyanis Jared és Mel szerelmesek egymásba, következésképp Vanda (Vándor) is beleesik Jaredbe, neki viszont szerelmet vall egy másik férfi, Ian is, akivel kapcsolatban Vanda meg van győződve, hogy igazából csak a testét (azaz Mel testét) szereti, Mel viszont legszívesebben szétverné a fejét, ahányszor csak hozzáér. Hát igen… ezen már bőven lehet 500 oldalon keresztül szenvedni.

A karakterek egyébként jók, amit el is várunk tőlük, hiszen ez a sztori nem annyira az akciókra, inkább a kapcsolatrendszerekre koncentrál. Van pár nagyjából tipikusnak mondható figura, de ők sem fájnak annyira, majdnem mindenki szerethető valamiért, többek jelleme is fejlődik (Ian, Jared, Mel, Kyle). Akiket nagyon nem tudtam megfogni és megérteni, Sharon és Maggie voltak: ők nem változtak, nem fejlődtek, nem voltak se rosszak, se jók, egész végig passzívak maradtak. Ami milliószor idegesítőbb volt Kyle nyílt agressziójánál. Mellesleg nem értettem, hogy hibáztathattak Vandát mindenért…

És ha már itt tartunk: Vanda. A főszereplőt szeretni kell, nem? Hát, eleinte én nagyon odavoltam Vandáért, rettentően élveztem a jellemét. Aztán szép fokozatosan megcsömörlöttem tőle, a végén pedig, amikor végre elhatározta magát a nagy döntés mellett, akkor már visítottam, ahogy Mel visíthatott a kapcsolatuk elején. :D

Ami a fordító meg a szerkesztő sara: volt benne pár nyelvtani hiba, a felkiáltójelek rendszeresen pontok lettek a mondatok végén, központozási hibát is találtam, ráadásul az angol „brother” szó bizonytalan fordítása miatt számomra a könyv végéig nem derült ki, hogy Ian vagy Kyle az idősebb (akadt olyan, hogy Kyle Ian bátyjaként lett megnevezve, de fordítva is).

Összességében véve azért élveztem a könyvet, és ha nem telt volna el 3,5 kötet az ominózus Twilight óta, akkor azt mondanám, hogy megszállta egy ezüstszínű űrlény. :D Így csak azt mondom, hogy fejlődött.

Akartam idézni, de most nincs energiám, úgyhogy talán később.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Szép és igényes, legelőször ez fogott meg, még a könyvesboltban.

Kedvenc szereplők : (1) Jamie (2) Ian (3) Jeb bácsi (4) Doki (5) Vanda

Kedvenc jelenetek: (1) Jamie elsírja magát Vanda előtt (2) kezdés (3) Ian és Kyle húzzák egymást (4) Vanda meglátja a lelkeket az embergyerekükkel (5) családi boldogság Jamie gyógyulása után

Mélypont: Vanda szenvedése a regény kétharmadától (hogy utálom én a mártíromkodást)

Kedvenc ötlet: az Y-alakú elágazás