Kergessünk őrületbe egy pszichiátert!

Karen Rose – Érints meg

(Könyvkuckó)

Tess Ciccotelli érző szívű, betegivel törődő pszichiáter, aki egy nap ijesztő hívást kap: figyelmeztetik, hogy az egyik páciense öngyilkosságra készül. Mire a helyszínre siet, kiderül, hogy a súlyos mentális gondokkal küzdő nő már végzett magával. Az ügyet Aidan Reagan nyomozó kapja meg, aki igen fagyosan fogadja Tesst, a férfi ugyanis komolyan érintett volt egy ügyben, amikor végül a nő szakértői véleménye alapján mentettek föl egy brutálisan kegyetlen sorozatgyilkost. Így, amikor kiderül, hogy az áldozatot belekényszerítették az öngyilkosságba, és a nyomok Tessre utalnak, könnyű szívvel hiszi azt, hogy tényleg a nő tette. Csakhogy sokan bizonygatják Tess ártatlanságát, nála befolyásosabb emberek is, és ahogy folytatja a nyomozás, már ő sem gondolja, hogy a pszichiáter képes lett volna ilyesmire. Na de akkor ki lehet az a szörnyeteg, aki sorban öli a betegeit? Aki látszólag mindent tud róluk, sőt, a nyomozás állásáról is?

Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, akadt némi aggályom vele kapcsolatban, hátha túlságosan ponyvás vagy erotikus lesz. Azért vettem meg annak idején, mert abban bíztam, sokat foglalkozik majd mentális problémákkal. Aztán amikor belekezdtem, feltűnt, mennyire emlékeztet az alapprobléma a Sárkánykönnyre, ami, bár tetszett, de azért olyan nagyon nem voltam tőle elájulva, mert túl sokat foglalkozott a romantikával, és túl keveset a nyomozással.

Ez a regény azonban jelentősen jobban teljesített, aminek egyik alappillére a kiváló történetvezetés. A középpontban ezúttal nagyjából 80%-ban a tényleges nyomozás áll, sok jelenet játszódik a rendőrök között, az orvosszakértőnél, a technikusnál, stb., ezek pedig nagyon hitelesnek tűntek, és épp emiatt rendkívül érdekesek is voltak. Az izgalmakat támogatja a jó stílus, vannak benne poénok, de azért nincs tele sziporkával, és rendkívül gördülékeny, nagyon könnyű volt olvasni.

Aztán, ami még tetszett, a karakterkidolgozás. Az író E/3-ban, különböző szereplőket követve beszéli el az eseményeket, a legtöbbször persze Aidan vagy Tess az elbeszélőnk. Mindkét karaktert megszerettem, és nagyon reálisnak tartom, mindkettejüknek megvannak a maguk erősségei, de hibái is, ezeket alaposan megismerjük a regény során. A románc működik, mégpedig azért, mert fokozatosan alakul ki, először megismerjük a szereplőket, és csak aztán kezdenek igazán közel kerülni egymáshoz, így aztán az ember szurkol nekik, nem csak néz bambán. A mellékszereplők is igazán jók, karakteresek és kevés kivételtől eltekintve szerethetőek, például Aidan meg Tess családja is nagyon jópofa. A párbeszédek pattognak, sokszor viccesek, máskor elgondolkodtatóak, jó volt őket olvasni.

És végül is igazam volt abban, hogy foglalkozott ez a könyv mentális problémákkal, hogy milyen érzés az, amikor magad sem tudod, mi a valóság, és mi a rémálom, amikor elveszted a talajt a lábad alól. Szól arról is a könyv, hogy mi a különbség aközött, ha valaki a mentális betegsége miatt követ el rossz dolgokat, és tényleg nem lehet hibáztatni érte, meg aközött, ha valaki elvetemült, gonosz ember, akit az igazságszolgáltatásnak ki kell vonnia a forgalomból. Ugyanakkor azt megtudhatjuk, hogy sokféle börtön létezik a világon, és egyesekbe bűntudatból, makacsságból, vagy épp rajtunk kívül eső okokból mi zárjuk magunkat.

De egyik sem vinné el magában a hátán a regényt, ha a krimi szál nem működne... nyilvánvalóan, mivel az a műfaj. Igazából az elején a gyilkosságok nagyon izgalmasak, sőt kifejezetten hátborzongatóak, amikor úgy zajlanak, hogy keres egy mentális beteg embert, elhiteti vele, hogy megőrült, felszínre hozza a legmélyebb félelmeit, egészen addig, amíg nem tudja tovább elviselni, és megöli magát. Tényleg sokkolóan kegyetlen, főleg az áldozatok hátterét megismerve. A leírások is plasztikusak, rendszeresen fröcsög a vér, agy, belső szervek (szó szerint). A kétszázadik oldalnál már szerettem volna saját hatáskörömben igazságot szolgáltatni, de akkor még mindig négyszáz oldal visszavolt a könyvből. Mert sajnos a gyilkos nagyon okos, eleinte szinte semmilyen nyom nincs hozzá, és így különösen izgalmasak az ő szemszögei, amikből persze az olvasó számára sosem derül ki semmi.

Aztán sajnos, ahogy a cselekmény előrehalad, a krimi szál veszít valamelyest a vonzerejéből, ugyanis az elkövető az előre kiagyalt, frappáns gyilkosságok helyett rögtönözni kényszerül, gyorsan eltüntetni a nyomokat maga után, ez pedig már közel sem annyira érdekes. Persze hajt, hogy egyrészt miféle szörnyűségekre képes még (egy szereplő halála miatt konkrétan nagyon dühös vagyok), de már idegesített a macska-egér játék, és szerettem volna, ha bármiféle támpontot kapunk, merre kell keresnünk gyilkost. Szerintem az írónő ott esik hibába, hogy szinte egyáltalán nem mer utalásokat hagyni az olvasónak, így igazából esélyünk sincs a segítsége nélkül kitalálni, ki a gyilkos, de ennek köszönhetően jóval kisebb a katarzis, mint lehetne.

Nem volt tökéletes krimi ez a regény sem, de akadt benne akció elég, és olyan jól szórakoztam, hogy a hossza egyáltalán nem zavart. Karen Rose felkerül azoknak az íróknak a listájára, akiknek a könyveihez merek nyúlni, ha némi kikapcsolódásra vágyom.

A Karen Rose regényei közti összefüggések, külön kiemelve az Érints meget (fent)

Egyébként az írónő eddigi tizenöt angolul megjelent regénye megjelenési sorrendben olvasandó (magyarul persze nem úgy adták ki, mint megtudhattam Shanara blogjából), mivel összefüggések vannak a regények között, aki az egyik könyvben mellékszereplő, a másikban lehet kulcskarakter is (például Aidan és Tess bátyjainak főszereplésével is készült regény), és a cselekményszálaknak is van némi köze egymáshoz. Az írónő oldalán pofás ágrajzban meg is tekinthetők az összefüggések, ami nekem nagyon tetszik, és egészen kedvet kaptam a regényfolyam végigolvasgatására.

Kinek ajánlom? Akik unják már az erotikus katyvaszokat, és szeretnek szórakozni egy jó csavaros krimin.

Kinek nem ajánlom? Aki teljes mértékben elutasítja a romantikus kriminek még a gondolatát is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár a magyar borító nem olyan ízléstelen, mint az eredetié, de abszolút nem értem rajta a zöld nőt. MIÉRT? Meg a címfordítást se értem, semmi köze a könyvhöz. :D

Kedvenc szereplők: (1) Tess (2) Aidan (3) Vito (4) John (5) Spinelli

Kedvenc jelenetek: (1) Aidan elmondja Tessnek, milyen érzés volt megtalálni a halott kislányt (2) Winslownál a helyszínelés (3) Tess szétveri a zaklatóját (4) Vito feltűnése (5) Tess tisztázza a dolgokat a családjával

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: A hangszórók a falban kombinálva a varázsgombával.

Senki sem elveszett ember

E. M. Nathanson – A piszkos tizenkettő

(Könyvkuckó)

Azért vettem le a polcról annak idején ezt a könyvet, mert hallottam a belőle készült nagyon népszerű filmről. Aztán elkezdtem beszélgetni a szüleim korosztályával, és kiderült, hogy szinte mindenki látta a mozit, és alig néhányan olvasták az alapjául szolgáló regényt, ami azért már felkeltette a kíváncsiságomat. Végül az olvasás mellett döntöttem, és egyáltalán nem bántam meg.

John Reismann százados hivatásszerűen űzi a háborúzást már évek óta. Eleinte az se nagyon érdekelte, melyik oldalon harcol és miért, de a nácikat már határozottan utálja (lévén félig zsidó a drága), így a második világháborúban már meggyőződésből kockáztatja az életét az amerikaiak oldalán, ahol felsőbb körökben már kezd terjedni a hír: hamarosan megtörténik a partraszállás. Azonban John sosem számított arra, milyen feladatra választják ki őt a fejesek: ő lesz az Amnesztia-akció vezetője, a kísérletben pedig tizenkét elítélt bűnözőt választanak ki arra, hogy újra katonákká váljanak, és még az első roham előtt elvégezzenek egy veszélyes hírszerzési feladatot. De vajon képesek lesznek még valaha ezek az emberek katonákként gondolkodni? És ha igen, milyen feladatot szán nekik a hadsereg?

Igazából eléggé meglepett a könyv, nem számítottam a megközelítésre, amit alkalmaz. A regény túlnyomó többsége a hátországban zajlik, nem is igazán látjuk magát a háborút, így a hangsúly nem a harcon, öldöklésen, akción van. A hatszáz oldalas könyv legnagyobb részében a katonák kiképzésével foglalkozik, és eközben inkább mélylélektani kérdéseket boncolgat.

A regény idegtépően lassan indul, ami a felkészületlenebb olvasónak könnyen kedvét szegheti, mivel ez az első szakasz inkább az alapszituáció felvázolására és a legfontosabb karakterek háttértörténetére koncentrál. Bár ez is magával ragadja az embert egy idő után, azért mindig csak vártam, hogy mikor keverednek már össze ezek a szereplők, és mihez kezdenek egymással.

Viszont olyan szempontból szükséges ez a megalapozás, hogy itt azért mégiscsak gyilkosokról, tolvajokról, erőszaktevőkről beszélünk, és szükséges volt ez az idő, amíg legalábbis a minimális szimpátiát ki tudtam növeszteni az irányukban. Mert bár a háborúban elkerülhetetlen a vérontás, és a hadigépezet meg a harctéri borzalmak hatására könnyebben törnek meg az emberek, de azért mégis más a rád lövő ellenséget megölni, és más meggyilkolni egy fegyvertelen civilt például. Így hát felmenteni nem tudjuk őket, és a jó hír, hogy többnyire a mi kis bűnözőink sem mentik fel magukat, de azért fontos látni a motivációt a tetteik mögött.

Csakúgy, mint a társaság, az indítékok és a történetek is sokszínűek: akad itt a fehér ember világába beilleszkedni képtelen indián, kivételesen intelligens és művelt, mégis lenézett néger, rasszista, déli tahó, vakbuzgó vallásos, aki azonban képtelen az elveinek megfelelően élni, illetve gyermekkorában bántalmazott, és ezt feldolgozni képtelen fiatal férfi is. Ami azonban nagy részükben közös, az az önbecsülés elvesztésének érzése, hogy a börtönben gyakorlatilag semmivé, harctéri hulladékká silányultak, és mint ilyenek, teljes mértékben eldobhatók.

Azonban itt van nekünk a főszereplőnk (mondjuk jó kérdés, mennyire főszereplő Reisman, amikor az egység más tagjaival is foglalkozunk legalább annyit, mint vele), akinek a múltjában szintén akad pár kevésbé dicsőséges folt. Ez alapján pontosan tudja, milyen kevésen múlott, hogy ő maga nem egy cella hűvösében, hanem a katonai vezérkarban végezte, és épp ezért kiválasztja magának a tizenkét legreménytelibb börtöntölteléket, majd úgy dönt, nem lesz hajlandó lemondani róluk semmilyen körülmények között. A kiképzés kemény, embert próbáló, a fegyelemtől és engedelmességtől teljesen elszokott rabokat kell újra katonává nevelnie, közben pedig folyamatosan meg kell tartania előttük a tekintélyét. A közben támadó konfliktusok mind nagyon izgalmasak voltak, és akadt pár jó poén is persze.

Jelenet az 1967-es filmből

És miközben Reisman edzi őket, és tanítgatja a fortélyokra, szép lassan visszatér az önbecsülésük. A fickó igazán jó vezető, tudja, mivel kell hatni a csoportra és az egyes egyénekre egyaránt, nagyon könnyen átlátja, kinek mi az erőssége, és ezek alapján kiemelve őket egy-egy szituációban szép lassan bebizonyítja mindenkinek, hogy igenis értékes ember ő még. Végül pedig a kezükbe adja reményt: ha katonákként helytállnak, és végrehajtják a nekik szánt szupertitkos küldetést, azzal esélyt kapnak ország-világnak megmutatni, mennyit is érnek, és talán sikerül némiképp jóvátenniük a bűneiket is.

Amire azonban Reisman és a kollégái nem számítanak, az az, hogy megismerve ezeket az embereket, elkezdenek érzelmileg kötődni hozzájuk. Amikor pedig egyre nagyobb szolidaritást vállalnak a lassan jó útra térő bűnözőinkkel, egyáltalán nem tetszik nekik a sors, amit a vezérkar szánt nekik. Ez nem is lepett meg, az viszont már annál inkább, hogy az ő érzelmi változásuk pontról pontra bennem is lezajlott: a regény elején általam megvetett bűnösök a végére a barátaimmá váltak, aggódtam a sorsukért.

Persze, nem ilyen rózsaszín és cukorhabos az összkép, megmutatja azért a könyv azt is, hogy vannak szimplán gerinctelen és gonosz emberek, akiken néhány hónapos személyiségformáló kiképzés nem segít, akkor is tolvajok és gyilkosok maradnak. Ugyanakkor a katonák sincsenek szenteknek beállítva: a becsületes és bátor Reismanon és Bowrenen kívül azért mutatnak olyan tiszteket, akik bőven elég kicsinyesek és hatalommániásak, semmivel sem szimpatikusabbak a raboknál.

A regény keretes szerkezetű, nagyon stílusosan egy katonai jelentéssel kezd, azzal is zárul, ami egyrészt jó ötlet volt, másrészt viszont a vége így nagyon nyitott és sejtelmes lett, valamint szerintem kicsit kevés hely jutott a küldetésről szóló részre (ötven oldallal a vége előtt csak pislogtam, miért nem harcolnak már). Nem igazán tetszik, hogy a szereplők jó részének nem derült ki a végleges sorsa, ez sajnos inkább bosszantó, mintsem továbbgondolásra ösztönző.

Összességében véve meglepetést okozott a regény, kevésbé volt harcolós-vérengzős, és sokkal elgondolkodtatóbb, mint számítottam rá, nagyon tetszett.

Kinek ajánlom? Nosztalgiára vágyó felnőtteknek, jó háborús regényt kereső fiataloknak. Elsősorban férfiaknak való regény, de nem tartom kizártnak, hogy nőknek is tetsszen.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bírja a vulgaritást, vért, elmebajt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár jó régi, de a központi minta érdekes, az új, 2007-es borító viszont nagyon tetszetős.

Kedvenc szereplők: (1) Reismann (2) Napoleon (3) Samson (4) Myron (5) Bowren

Kedvenc jelenetek: (1) a szabad esték jelenetei (2) Samson ellopja a német tiszt képét a kastélyból (3) Reisman beszélgetései Kinderrel (4) a falmászási gyakorlat (5) Napoelon és Samson háttértörténete

Mélypont: az eleje lassan indult

Kedvenc ötlet: -