Kergessünk őrületbe egy pszichiátert!

Karen Rose – Érints meg

(Könyvkuckó)

Tess Ciccotelli érző szívű, betegivel törődő pszichiáter, aki egy nap ijesztő hívást kap: figyelmeztetik, hogy az egyik páciense öngyilkosságra készül. Mire a helyszínre siet, kiderül, hogy a súlyos mentális gondokkal küzdő nő már végzett magával. Az ügyet Aidan Reagan nyomozó kapja meg, aki igen fagyosan fogadja Tesst, a férfi ugyanis komolyan érintett volt egy ügyben, amikor végül a nő szakértői véleménye alapján mentettek föl egy brutálisan kegyetlen sorozatgyilkost. Így, amikor kiderül, hogy az áldozatot belekényszerítették az öngyilkosságba, és a nyomok Tessre utalnak, könnyű szívvel hiszi azt, hogy tényleg a nő tette. Csakhogy sokan bizonygatják Tess ártatlanságát, nála befolyásosabb emberek is, és ahogy folytatja a nyomozás, már ő sem gondolja, hogy a pszichiáter képes lett volna ilyesmire. Na de akkor ki lehet az a szörnyeteg, aki sorban öli a betegeit? Aki látszólag mindent tud róluk, sőt, a nyomozás állásáról is?

Mielőtt nekiálltam volna olvasni a könyvet, akadt némi aggályom vele kapcsolatban, hátha túlságosan ponyvás vagy erotikus lesz. Azért vettem meg annak idején, mert abban bíztam, sokat foglalkozik majd mentális problémákkal. Aztán amikor belekezdtem, feltűnt, mennyire emlékeztet az alapprobléma a Sárkánykönnyre, ami, bár tetszett, de azért olyan nagyon nem voltam tőle elájulva, mert túl sokat foglalkozott a romantikával, és túl keveset a nyomozással.

Ez a regény azonban jelentősen jobban teljesített, aminek egyik alappillére a kiváló történetvezetés. A középpontban ezúttal nagyjából 80%-ban a tényleges nyomozás áll, sok jelenet játszódik a rendőrök között, az orvosszakértőnél, a technikusnál, stb., ezek pedig nagyon hitelesnek tűntek, és épp emiatt rendkívül érdekesek is voltak. Az izgalmakat támogatja a jó stílus, vannak benne poénok, de azért nincs tele sziporkával, és rendkívül gördülékeny, nagyon könnyű volt olvasni.

Aztán, ami még tetszett, a karakterkidolgozás. Az író E/3-ban, különböző szereplőket követve beszéli el az eseményeket, a legtöbbször persze Aidan vagy Tess az elbeszélőnk. Mindkét karaktert megszerettem, és nagyon reálisnak tartom, mindkettejüknek megvannak a maguk erősségei, de hibái is, ezeket alaposan megismerjük a regény során. A románc működik, mégpedig azért, mert fokozatosan alakul ki, először megismerjük a szereplőket, és csak aztán kezdenek igazán közel kerülni egymáshoz, így aztán az ember szurkol nekik, nem csak néz bambán. A mellékszereplők is igazán jók, karakteresek és kevés kivételtől eltekintve szerethetőek, például Aidan meg Tess családja is nagyon jópofa. A párbeszédek pattognak, sokszor viccesek, máskor elgondolkodtatóak, jó volt őket olvasni.

És végül is igazam volt abban, hogy foglalkozott ez a könyv mentális problémákkal, hogy milyen érzés az, amikor magad sem tudod, mi a valóság, és mi a rémálom, amikor elveszted a talajt a lábad alól. Szól arról is a könyv, hogy mi a különbség aközött, ha valaki a mentális betegsége miatt követ el rossz dolgokat, és tényleg nem lehet hibáztatni érte, meg aközött, ha valaki elvetemült, gonosz ember, akit az igazságszolgáltatásnak ki kell vonnia a forgalomból. Ugyanakkor azt megtudhatjuk, hogy sokféle börtön létezik a világon, és egyesekbe bűntudatból, makacsságból, vagy épp rajtunk kívül eső okokból mi zárjuk magunkat.

De egyik sem vinné el magában a hátán a regényt, ha a krimi szál nem működne... nyilvánvalóan, mivel az a műfaj. Igazából az elején a gyilkosságok nagyon izgalmasak, sőt kifejezetten hátborzongatóak, amikor úgy zajlanak, hogy keres egy mentális beteg embert, elhiteti vele, hogy megőrült, felszínre hozza a legmélyebb félelmeit, egészen addig, amíg nem tudja tovább elviselni, és megöli magát. Tényleg sokkolóan kegyetlen, főleg az áldozatok hátterét megismerve. A leírások is plasztikusak, rendszeresen fröcsög a vér, agy, belső szervek (szó szerint). A kétszázadik oldalnál már szerettem volna saját hatáskörömben igazságot szolgáltatni, de akkor még mindig négyszáz oldal visszavolt a könyvből. Mert sajnos a gyilkos nagyon okos, eleinte szinte semmilyen nyom nincs hozzá, és így különösen izgalmasak az ő szemszögei, amikből persze az olvasó számára sosem derül ki semmi.

Aztán sajnos, ahogy a cselekmény előrehalad, a krimi szál veszít valamelyest a vonzerejéből, ugyanis az elkövető az előre kiagyalt, frappáns gyilkosságok helyett rögtönözni kényszerül, gyorsan eltüntetni a nyomokat maga után, ez pedig már közel sem annyira érdekes. Persze hajt, hogy egyrészt miféle szörnyűségekre képes még (egy szereplő halála miatt konkrétan nagyon dühös vagyok), de már idegesített a macska-egér játék, és szerettem volna, ha bármiféle támpontot kapunk, merre kell keresnünk gyilkost. Szerintem az írónő ott esik hibába, hogy szinte egyáltalán nem mer utalásokat hagyni az olvasónak, így igazából esélyünk sincs a segítsége nélkül kitalálni, ki a gyilkos, de ennek köszönhetően jóval kisebb a katarzis, mint lehetne.

Nem volt tökéletes krimi ez a regény sem, de akadt benne akció elég, és olyan jól szórakoztam, hogy a hossza egyáltalán nem zavart. Karen Rose felkerül azoknak az íróknak a listájára, akiknek a könyveihez merek nyúlni, ha némi kikapcsolódásra vágyom.

A Karen Rose regényei közti összefüggések, külön kiemelve az Érints meget (fent)

Egyébként az írónő eddigi tizenöt angolul megjelent regénye megjelenési sorrendben olvasandó (magyarul persze nem úgy adták ki, mint megtudhattam Shanara blogjából), mivel összefüggések vannak a regények között, aki az egyik könyvben mellékszereplő, a másikban lehet kulcskarakter is (például Aidan és Tess bátyjainak főszereplésével is készült regény), és a cselekményszálaknak is van némi köze egymáshoz. Az írónő oldalán pofás ágrajzban meg is tekinthetők az összefüggések, ami nekem nagyon tetszik, és egészen kedvet kaptam a regényfolyam végigolvasgatására.

Kinek ajánlom? Akik unják már az erotikus katyvaszokat, és szeretnek szórakozni egy jó csavaros krimin.

Kinek nem ajánlom? Aki teljes mértékben elutasítja a romantikus kriminek még a gondolatát is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár a magyar borító nem olyan ízléstelen, mint az eredetié, de abszolút nem értem rajta a zöld nőt. MIÉRT? Meg a címfordítást se értem, semmi köze a könyvhöz. :D

Kedvenc szereplők: (1) Tess (2) Aidan (3) Vito (4) John (5) Spinelli

Kedvenc jelenetek: (1) Aidan elmondja Tessnek, milyen érzés volt megtalálni a halott kislányt (2) Winslownál a helyszínelés (3) Tess szétveri a zaklatóját (4) Vito feltűnése (5) Tess tisztázza a dolgokat a családjával

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: A hangszórók a falban kombinálva a varázsgombával.

Carlos Ruiz Zafón – Angyali játszma

(Könyvkuckó)

Újabb listás könyv. Kezdem feladni a reményt, hogy be tudom fejezni, de ezt jó volt olvasni. :)

Új magyar

David Martín, a feltörekvő fiatal író, már harmincévesen úgy érzi: élete zsákutcába jutott. Miután éveket fecsérelt az újságírásra, majd a ponyva jellegű bűnügyi regényekre, egyszer végre akart alkotni valami igazán értékeset, de a könyve csúfosan elbukott. Ellenben gazdag jótevője és barátja nagy sikert ért el a saját regényével (amit lényegében szintén David írt), ráadásul – és ez mindennél jobban fáj a férfinek – feleségül kérte David ifjúkori nagy szerelmét, Christinát, és a nő, habár nem volt szerelmes belé, igent mondott.

David teljesen el van keseredve, és tökéletesen tehetetlennek érzi magát, amit csak súlyosbít, hogy tisztában van vele: halálos beteg. Ekkor bukkan fel az életében Andreás Corelli, a különös párizsi könyvkiadó, aki nem mindennapi ajánlattal áll elő. Ha David képes neki megírni a könyvet, ami egy új vallás alapkövévé válik, ha új ideológiát képes teremteni az összehullani készülő világ romjain, akkor tőle megkaphat mindent, amire vágyik. Hosszú életet, elképzelhetetlen gazdagságot… és talán Christina szívét is.

De Corelli titkára mások is vágynak. Ahogy David nekiáll a nagy műnek, egyre szaporodnak körülötte a különös események: halálesetek, bizarr, megmagyarázhatatlan dolgok. Ezért aztán nyomozni kezd kiadója és az általa bérelt ház tulajdonosa után… és hamarosan azzal szembesül, hogy már az életéért küzd.

A Sagrada Famili, Gaudí főműve. Ez az épület is szerepel a regényben

Oké, lehet, ez a leírás kissé spoileres lett, de lényegében a fülszöveg is elárul legalább ennyit, mert hát a könyv legeleje tulajdonképpen előzménytörténet, alaposan körbejárhatjuk benne David ifjúságát. Ami nem baj, csak hát az aktuális cselekményhez nem biztos, hogy hiányzott.

Nekem ez már a második könyvem Zafóntól, így nem igazán lep meg, hogy mutat némi hasonlóságot az előzővel. A pasi bolondul a rejtélyekért, a több generáción átívelő konfliktusokért, a kísérteties házakért, a valószínűtlen csavarokért, úgyhogy elég valószínűnek tűnt számomra, hogy ebben a regényben is lesz majd ilyen. Ami viszont meglepőbb, hogy a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére sem sikerült rájönnöm szinte semmire, majdnem minden fordulat meglepetésként ért.

Szóval adott az izgalmas, fordulatokban gazdag cselekmény, amihez a színteret ismét Barcelona gyönyörű városa szolgáltatja, ami szinte együtt él, lélegzik a hőseinkkel. Zafón gyönyörűen ír leírásokat, és nagyon ért hozzá, hogy minden eseményhez megteremtse a megfelelő légkört. Ebben a könyvben különösen nagy szerepet játszanak Gaudí épületei, amit én külön értékeltem, mert nagyon szeretem a munkásságát. Ezúttal a húszas évekbe visz minket, és, bár ebben a regényben kevésbé éreztem jelentősnek a történelmi vonulatot, azért itt is szerepet játszott.

Ami még különösen jó pontja a regénynek, az a karakterizálás. A regény minden szereplője – ha nem is szimpatikus -, de hihető, valós figura. A sziporkázó szópárbajok rendkívül jók benne, lehet kuncogni bőven. A főszereplővel együtt a karakterek nagy része már meglett felnőtt, így többek között azzal is behatóan foglalkozik a könyv, hogy hogyan nő fel az ember, miképp ábrándul ki a világból, és mi történik vele, ha nem sikerül felnőnie a saját elvárásaihoz, ráadásul közben eltékozolja az ifjúságát, és feladja az értékrendjét. Ezért talán nem meglepő, ha kissé nyomasztó a könyv hangulata, de ez jó, mert többé teszi egy átlagos misztikus kriminél.

Borító barcelonai utcaképpel

És hát igen… hogy mennyire misztikus, az is jó kérdés. Az előző kötet, A szél árnyéka is már pengeélen táncolt, de ott végül is mindenre akadt ésszerű magyarázat. Azt vártam, hogy a történet végére ez ebben a könyvben is így lesz, de nem kaptunk mindenre kielégítő magyarázatot, sőt. Még elgondolkodom azon, hogy ezt miképp értékeljem, nem feltétlenül rossz, csak furcsa. Amondó vagyok, hogy a főszereplő megzakkant egy idő után. :D Egyébként is elég sok zavaros ember volt a könyvben, ő is köztük lehetett.

Egyébként, bár ez egy tetralógia második része, nem szigorúan összefüggő a történet A szél árnyékával. Időrendben ez játszódik előbb, mégis érdemes a megírás sorrendjében olvasni, úgy talán szórakoztatóbb. Mondjuk ki lehet találni az összefüggést az első könyvvel, de ez szerintem nem baj, nekem így is tetszett. :)

Aki szerette A szél árnyékát, annak tetszeni fog ez is. :) Aki még nem ismeri Zafónt, azt javaslom, fedezze fel az Elfelejtett Könyvek Temetőjének világát! Szórakoztató, izgalmakban bővelkedő, elgondolkodtató, hangulatos történetet foghatnak a kezükbe.

régi magyar

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Mindkét magyar borító tetszik, bár az első jobban, viszont a külföldiek még szebbek.

Kedvenc szereplők: (1) Isabella (2) David (3) az öreg Sempere (4) Pedro (5) a fiatal Sempere

Kedvenc jelenetek: (1) David megpróbálja összeboronálni Isabellát Semperével (2) a nyomozó holttestének megtalálása (3) Christina halála (olyan jól el tudom képzelni filmben) (4) David álmai (nagyon betegek) (5) az özvegy halála, és ami előtte volt

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: nemtom… az egész?

Jill Hathaway – Slide – Mások szemével

(Könyvkuckó)

Sylvia az iskolájában furcsa, kicsit különc lánynak számít, amióta rózsaszínre festi a haját és kilépett a mazsorettcsapatból. Persze, az sem segít a helyzetén, hogy narkolepsziás. Azt azonban egyedül Vivi (ne kérdezzétek, ki szerint volt jó ötlet ez a becenév) tudja, hogy amikor elveszti az eszméletét, az nem csak szimpla ájulás: olyankor mások testében köt ki. Innen tudja, hogy az iskolaigazgató gyakran a pohár fenekére néz, vagy hogy az iskola legmenőbb lánya talán nem mindig olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Amióta elmondta a történetét az apjának, ő pedig pszichiáterhez küldte, senkinek sem mert beszélni arról, mi történik vele. Így természetesen akkor sem tudja, kihez fordulhatna, amikor szemtanúja lesz a húga legjobb barátnője meggyilkolásának. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, de Vivi a tettes szemén át látta, hogy nem a fiatal lány vágta fel az ereit, és nem ő írta a búcsúlevelet. De vajon ki akarhatta megölni Sophie-t? Sylvia helyzetét az sem könnyíti meg, hogy összekapott a legjobb barátjával, Rollinsnal, akivel kölcsönösen titkolóznak egymás előtt, és ez nem tesz jót a köztük lévő bizalomnak. Ugyanakkor felbukkan egy másik fiú, Zane is, akivel azonnal kész a vonzalom, de vajon Vivi mennyire bízhat meg benne?

Mostanában népszerű műfaj a YA-írók körében a misztikus krimi is. Ugyan ez volt Jill Hathaway első könyve, ráadásul elég fiatal szerzőről van szó, szóval simán beüthetett volna a katasztrófa, ez mégsem történt meg, így végül is egy kellemes, szórakoztató, néha megérintő történetnek örülhetett a magyar közönség.

A fő cselekményszála a történetnek egy krimi lenne, ami nincs különösebben túlbonyolítva, kitalálható (nekem olyan 90%-ban siekrült), de azért kellemes izgalmat tart fent az egész regény során. Sokan kifogásolják, hogy Sylvia nem nyomoz, minden csak az ölébe hullik, de igazából szerintem ez így elég hihető volt, mert valljuk be, furcsa lenne azért, ha egy tizenhét éves lány nagyobb agytröszt lenne, mint az egész rendőrség együttvéve.

Sylvia azt, hogy egyáltalán képes nyomozni, nem hihetelen logikájának, vagy zseniális emberismerő tudományának köszönheti, hanem kizárólag természetfeletti képességének, a csusszanásnak. Oké, ez nem valami eredeti megoldás, de hát ez van. Nekem alapvetően tetszett, ahogy ez az egész csusszanósdi fel volt építve és ki volt találva, egy kicsit azt hiányoltam, hogy Sylvia nem próbálta megérteni a saját képességét, kósza gondolaton kívül mást nem is vesztegelt rá, hogy vajon másoknak is lehet-e ilyen erejük (pl. az anyjának, aki szintén narkolepsziás volt, volt-e?). Ez nem hiányzott annyira égetően a könyvből, de nem lett volna rossz, ha beleírja.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, és ezért kérdőjelezem meg, hogy Hathaway jó műfajt választott-e, az a karakterizálás. Az összes szereplő szuperül ki van dolgozva, még a mellékszereplőknek is van mélysége. Sylvia jó főszereplő, összetett, egyedi jellem, a cselekedetei érthetőek és többé-kevésbé értelmesek, engem egyedül az akasztott ki, amit Rollinsnel művelt (ha tényleg a barátod, akkor odamész hozzá, és megbeszéled vele, nem csak sírsz azon, hogy miért távolodtatok el). Nagyon tetszett az is, hogy az írónő hozzá mert nyúlni komolyabb témákhoz (betegség, öngyilkosság, gyász, megbocsátás), ügyesen bánt velük. Legjobban a családon belüli konfliktusokat ábrázolta, a folyton dolgozó apával, és a csetlő-botló, felnőni próbáló lányaival. Érdemesebb lett volna talán ezt a képességét kidomborítani, és egy inkább realisztikus, érzelmekkel foglalkozó könyvet írnia. A hangulatkeltés is jó, sötét és nyomasztó az egész légkör, ami, valljuk be, kellett a témához.

Persze nem bírtuk ki, ide is be kellett dobni egy szerelmi háromszöget, a legalapabb verzió van a könyvben, a titokzatos menő srác/ legjobb barát dilemma, ami már kezd irritálni, de még elviseltem, mivel mindkét srác szimpatikus volt (és mindkettő potenciális gyilkos).

Az főleg tetszett, hogy sokféle karaktert ábrázolt az írónő, és mivel ugye Vivi nem egy lángész, hagy teret az olvasónak, hogy maga próbálja meg felfedezni az ügyet. Volt az elején egy rész, amikor még jóformán minden karakter gyanúsnak látszott, ezt különösen élveztem, hiszen a valóságban is kábé pont ennyire ismerjük az embereket. Honnan tudhatjuk, hogy egy kedves tanár nem folytat-e viszont a diákjaival? Hogy a suli nagymenője megölne-e egy lányt azért, hogy megkapja az ösztöndíját? Hogy a legjobb haverod vajon pont az rejtegeti-e előled, hogy pszichopata gyilkos? A valóságban nem tehetünk mást, mint hogy bízunk az emberekben, amíg valami nem történik, de Vivinek, legtöbbünkkel ellentétben van lehetősége utánajárni a kétségeinek.

A történet befejezése egyrészt tetszett, másrészt nem. Jó volt benne, hogy a gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom (csak olyan 90%-ban), viszont az indítékait elég gyéren megalapozottnak éreztem. Az viszont tetszett a befejezésben, hogy életszagú volt, Hathaway be merte vállalni ártatlan szereplők halálát is, és végül is ilyen szomorkás, de reménykedő hangulattal zárult a könyv, amit én nagyon szeretek.

Na most mi jön? Hát mi jönne? Igen, bizony, ez is egy sorozat első része. Bár a történet totál befejezett, és nem tudom, hova lehet még ezt fokozni, de Impostor címmel már úton van a folytatás.


Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A magyar nagyon szép, a fények meg ez a lila árnyalat igazán jól sikerültek.
Kedvenc szereplők: (1) Rollins (2) Zane (3) Sylvia (4) Sylvia apja (5) Sophie
Kedvenc jelenetek: (1) betekintés Rollins elméjébe (2) az első csók Zane-nel (3) kezdés (4) befejezés (5) Vivi álmai
Mélypont: amikor Sylvia kitartóan Rollins-t gyanúsította, pedig annyira ordított, hogy nem ő a gyilkos
Kedvenc ötlet: A nagy Gatsby olvasása a fa alatt, éjszaka

Postaládám I.

Ma hazaérve kellemes meglepetésben volt részben: kinyitva a postaládát egy igencsak vaskos borítékot találtam. Nem gyanakodtam én semmire, egészen addig, amíg meg nem láttam a Libri feliratot a sarokban. Mondom, én ugyan nem rendeltem semmit. XD Aztán kinyitva a borítékot, mégiscsak egy könyvet találtam benne.

Neveztem Az Éhezők Viadala film kapcsán szervezett nyereményjátékra, úgyhogy életem első könyvnyereményét tudhatom magaménak. :) Ez a kötet pedig más, mint Tim Davystől A lefejezett keselyű rejtélye. A fülszöveg:

Mollisanváros Tourquai nevű negyedében Véreb Lőrinc főfelügyelő felel az utcák nyugalmáért és a plüssállatok biztonságáért. Ám vannak, akik még nála is nagyobb hatalommal rendelkeznek: ők a gazdagok, akik a törvény fölött élnek – közéjük tartozik Keselyű Oszkár is. Amikor Keselyűt lefejezve találják meg Mollisanváros legexkluzívabb épületében, Véreb Lőrinc azonnal tudja, hogy nyomozását árgus szemek követik. Véreb csapata – két nyomozója, Hiúz Anna és Sas Ézsua, valamint a magándetektív Egér Fülöp – mélyre ás a város sötét bugyraiban, hogy kiderüljön, ki profitált a legtöbbet Keselyű halálából. A madár szexi, latextestű titkárnője, Kobra Eleonóra? Vagy titokzatos szeretője, Mókus Jázmin? Esetleg Panda Igor műkereskedő, akinek a világ pénze sem elég? Véreb eltökéli, hogy kideríti az igazságot, ám előtte még szembe kell néznie saját, rettenetes démonaival.

A rejtőzködő svéd szerző, Tim Davys A Halállista után ismét teljesen egyedi regényt alkotott összetett cselekménnyel, bukott angyalokkal és kegyetlen üzletemberekkel, és tele olyan kérdésekkel, amelyek megválaszolására talán még a mindent látott Véreb Lőrinc sincs felkészülve.

Nagyon szeretem külön-külön a plüssállatokat is meg a krimiket is, kíváncsi vagyok, együtt mit tudnak. :D Az is csigázza az érdeklődésem, hogy A Halállistáról olvastam egyszer egy nagyon jó véleményt egy blogon, és azóta érdekel.

A cikket a http://konyvesblogok.blogspot.com támogatta :)

Köszönöm szépen a könyvet a Librinek és az Agave Kiadónak!