Hormontúltengéses angyalok háborúja

Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!

A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?

Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja

Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):

- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.

- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.

- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.

- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?

- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.

- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.

Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/6

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/6

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.

Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava

Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését

Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik

Szerelem és más tengeri herkentyűk

Tera Lynn Childs – Forgive My Fins (Hableányok kíméljenek!)

(Könyvkuckó)

Egy kihívás miatt vettem fel a listámra a regényt, és ha már ott volt, nem akartam levenni róla, bár egyre kevesebb kedvet éreztem hozzá, de végül nem bántam meg, hogy rászántam magam.

Lilynek van egy aprócska titka: félig sellő. Ez megmagyarázza feltűnő érdeklődését a halfajok iránt, és hogy miért használ néha furcsa kifejezéseket, mégsem árulhatja el senkinek a szárazföldi gimnáziumban, ahova már három éve jár. Amióta rájött, hogy az anyja igazából ember volt, furcsa kettős gyökereinek megismerése miatt a nagynénjénél él, de már készül rá, hogy visszatérjen a tengerbe, ahol majd elfoglalja a sellőkirályság, Thalassinia trónját. Egy valamit azonban mindenképp szeretne magával vinni a partról: a helyes úszó srácot, Brodyt, akibe titokban a gimiben töltött első napja óta szerelmes, és úgy érzi, végre kész elmondani neki a titkát... ha elmegy vele a bálba. A kérdéses este azonban nagyon rosszul sül el, és Lily véletlenül megcsókolja a totál kibírhatatlan szomszéd srácot, Quince-t. Egy a bökkenő: a sellőknél a csók mágikus kötődést alakít ki, ami miatt Quince teste azonnal elkezd felkészülni a víz alatti életre. Lilynek vissza kell vele jutnia Thalassiniába, ahol az apja hivatalosan feloldja a kötődést, mielőtt a következő holdciklussal elválaszthatatlanokká válnak. De talán nem minden az, aminek látszik, és a döntés meghozása nehezebb lesz, mint Lily gondolná.

Igazából még mindig értetlenül állok az előtt, hogy egyáltalán mi tetszett nekem ebben a könyvben. Szimpla romantikus kis szerelmi háromszöges sztori, nem kellett volna egyáltalán élveznem, és mégis megfogott. Talán ennek az az oka, hogy bár semmiben nem nyújt kiemelkedően sokat a könyv, de összességében véve nagyon harmonikus az egész.

Mindjárt az elején megragadta a figyelmem Quince karaktere, aki visz egy kis színt a szerelmi háromszög szokott sémájába. Ugyanis ezúttal az a srác, aki után a lány nem érdeklődik, nem a talpnyaló legjobb barát... hanem éppen az ősellenség. Nagyon bírtam, ahogy Lilyt folyton ugratta és kihozta a sodrából, és már azelőtt neki szurkoltam, mielőtt előbújt volna az intelligens és érzékeny énje, egyszerűen azért, mert sokkal izgalmasabb meg mélyebb karakter, mint Brody. Mondjuk nincs nehéz dolga, utóbbi nem igazán kidolgozott, bár nem is az a funkciója, ő képviseli azt az ideált, ami utána néha mind futunk, a Tökéletes Pasit, akibe azt hisszük, hogy szerelmesek vagyunk, közben pedig nem is ismerjük igazán...

Lily pedig a tipikus összezavarodott kamaszlányt hozza, aki az ideálja megszerzéséről fantáziál naphosszat (érdemi tettek nélkül), és akkor sem látná meg azt, ami az orra előtt van, ha kiveri a szemét. Szinte már komikumba hajló, mennyire nyilvánvaló mindenki számára a helyzet rajta kívül. Igen, sajnos az olvasónak is. Viszont a jó hír, hogy Lily nem teljesen sötét, és sok értékelhető tulajdonsága van, például a jó humora, a hűsége a népe és a szerettei iránt, a megfontoltsága veszélyhelyzetben (!), stb. A mellékszereplők is aranyosak az anyja-helyett-anyja Rachel néni, a szárazföldi és a vízi legjobb barátnő, ami pedig ezúttal különösen kiemelendő számomra, az apa karaktere. A sellőkirály nem egy önnön nagyságától elszállt lény, hanem becsületes és jó ember (habfiú?), aki őszintén, mindennél jobban szereti a lányát. Mivel a kamasz könyvek szinte mindig az apával való kapcsolat problémás oldalát mélyítik el, így jól esett végre a lelkemnek egy ilyen pozitív apafiguráról olvasni.

Ami még külön nagyon jó pontja a regénynek, az a sellővilág. A leírások egyszerűen gyönyörűek, látom magam előtt a színpompás palotát, Lily kedvenc barlangját, vagy éppen a földi mintára kialakított éttermet a terráriummal. Nagyon kidolgozott Thalassinia mind külsőségeiben, mind a társadalmi rendjében, szokásaiban, ételeiben ruháiban, ami hihetővé, beleélhetővé teszi ezt a világot. Ennek egy érdekes megnyilvánulása Lily elbeszélői- és beszédstílusa: gyakran vonatkoznak halakra a szólásai, vagy más tengeri élőlényekre, amik a mi ember fülünknek nagyon viccesek.

Aztán itt vannak azért kérem szépen komoly dolgok is, például az, hogy milyen gyötrő tud lenni a viszonzatlan szerelem, vagy a Lily édesanyja iránt érzett gyásza. Na meg persze az is, hogy egy kapcsolatban mennyit lehet feladni magadból a másik kedvéért, ezzel kapcsolatban azért hőseink nehéz döntéseknek néznek elébe.

Összességében ez egy teljesen jól kidolgozott, arányos regény, ami annyira tisztában van a saját korlátaival, hogy nem is idegesített egy percig sem, milyen kiszámítható vagy sablonos (pedig néha az). Egyszerűen csak egy jól megírt nyári történet néhány megható pillanattal, eltalált karakterekkel, és egy érdekes világgal. Ez pedig pillanatnyilag épp elég, hogy érdekeljen a folytatás.

Kinek ajánlom? Aki ki szeretne kapcsolódni egy kellemes paranormális románc mellett.

Kinek nem ajánlom? Aki bármi többet szeretne ettől a könyvtől, mint amiket fent elsoroltam.

Cselekmény, történetvezetés: 10/7

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Nem igazán igényel magas szókincset, de szleng azért van benne.)

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szépek és illenek a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Quince (2) a király (3) Shannen (4) Lily (5) Doe

Kedvenc jelenetek: (1) Quince képen törli Brodyt (2) a halászok elcsalása a szigettől (3) a második teszt (4) Lily és Quince felbukkanása a bálon (5) a befejezés

Mélypont: Lily érzelmi vaksága

Kedvenc ötlet: A sellővilág minden velejárójával.

Szabadítsuk ki Annát!

 Kendare Blake – A rémálmok lánya

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez egy sorozat második részének kritikája, ezért szükségszerűen SPOILERES az első részre, amiről a blogbejegyzést ITT találjátok.

Már fél év telt el azóta, hogy Anna megmentette Cas életét, amikor magával rántotta az obijét a túlvilágra, a fiú azonban nem tud felejteni. Barátai bíztatják, szerintük ideje már túltenni magát a halott lányon, de ő képtelen rá. Érzi, hogy valami nincs rendben, hogy Anna nem érdemelte meg, amit kapott. Ez az érzése egyre erősebbé válik, amikor a halott szerelme elkezd neki megjelenni. Őt látja, őt hallja mindenhol, és a lány szemmel láthatóan szenved. Vajon ezek csak hallucinációk, vagy Anna így próbál meg segítséget kérni tőle?

Az előző részről szárnyalóan lelkes kritikát írtam, valamikor azonban a két kötet megjelenése között leszálltam a földre, ezért sajnos már jobban látom a sorozat hibáit. Egy barátnőm felhívta a figyelmemet rá, hogy a szerelem Anna és Cas között bizony eléggé instant alakult az előző kötetben, és sajnos igazat is kellett adnom neki. Ez, meg a többi gubancocska, amikre később térek ki, pedig rányomta a bélyegét az élményre.

Azért nézhettem be elsőre ezt a szerelmi szál dolgot, mert viszont az is igaz, hogy amiben Kendare Blake jó, abban nagyon jó. A stílusa iszonyú olvasmányos, ez a kötet is ugyanúgy beránt egy másodperc alatt, mint az előző, mivel pedig a cselekmény izgalmas és jól felépített, ezért nem is ereszt nagyjából az utolsó oldalig. Amivel még szerintem nagyon jól bánik, az a háttérmitológia kreálása a történeteihez, konkrétan a lappföldi sámándoboktól (aminél teljesen végem volt) ősi druida testvériségekig minden van a könyvben, mégis egységes és értelmes világ, amit keresztül-kasul átjár a varázslat. Iszonyú jó ötletei vannak, és ezeket nagyjából meg is tudja valósítani.

Mindezt kiválóan párosítja azzal  a jó tulajdonságával, hogy nagyon tud hangulatot teremteni. Jó, nem kifejezetten horror ez a könyv se, de azért egy késő estig olvasás után én aludtam el úgy, hogy úgy éreztem, mindjárt ott fog állni egy szellem az ágyam fölött.

Cas még mindig szuper főszereplő, a tépődése az Anna iránt érzett szerelme meg a józan ész által szabott határok között megindító. Különösen az elején tetszett a vívódása, nagyon jól meg volt írva, ahogy maga is azt hiszi, csak hallucinálja az egészet, mert persze mindenki más ebben erősíti meg. Viszont a szimpátiám végig kitartott, hiszen akármi történt is, nem mártírkodott, nem siránkozott, csak tette, amiről úgy gondolta, hogy helyes.

Az előző kötetből megismert mellékszereplők jelleme kibontakozik, egyre szimpatikusabbá válnak, de nagyon reálisan ábrázolja őket az írónő, nem szépít semmit. Anna sajnos keveset szerepel a könyvben, ami nem tett jót neki kifejezetten, de Thomas és Carmel brillíroznak, nekik köszönhetjük a poénok java részét is, amik kellettek, hogy oldják a konstans gyomorgörcs felé tendáló hangulatot. A felnőtt mellékszereplők is jók voltak, főleg Cas anyukája. Annyira tetszett, hogy nem tudta nyugodt szívvel azt mondani a fiának, hogy menjen csak és ölesse meg magát, de azt is megértette, miért érzi úgy Cas, hogy harcolnia kell.

A történet határozottan izgalmasabb, drámaibb és monumentálisabb az első kötetnél, én pedig nagyon élveztem az olvasását. A befejezés pedig Anna és Cas sorsát illetően pont olyan, amilyennek lennie kell, nagyon meghatónak találtam a végkifejletet. Ennek ellenére nem állítanám, hogy a könyvnek nincsenek hibái. Még mennyire, hogy vannak!

Először is, ami nem az írónő sara: a magyar kiadás jó pár helyen hibás. Az elején több párbeszéd is rosszul van központozva, párszor azt sem lehet tudni, tulajdonképpen ki is beszél. Emellé jön még pár elgépelés, én meg csak néztem, hogy vajon az előző kötetben is ennyi gubanc volt-e, mert már nem emlékszem.

Ami viszont Kendare Blake-re tartozik, az a könyv többi része. Igazából minden gondnak a fő forrását abban látom, hogy mindkét kötet RÖVID ahhoz képest, amennyit el akar mesélni. Ez elég furcsa, mert általában inkább arról kell beszélnem, hogy a regények erősen túl vannak írva, sok bennük az unalmas rész. Talán ezt akarta elkerülni Blake, amikor olyan rövidre írta a könyveit, amennyire csak lehetett, de ez több helyen is visszaütött.

Amit Blake háttérbe szorít a sztori kedvéért, az többek között a karakterkidolgozás. Még Cas elmegy, mert állandóan az ő szemszögéből követjük a világot, de a mellékszereplők többségére úgy jutott csak elég idő, ha mindkét kötetben szerepeltek. Az első részben a legszembetűnőbben kimaradt dolog a szerelmi szál megalapozása, ami miatt aztán kicsit megbicsaklik a második rész érzelmi alapja is. A rémálmok lányában a legidegesítőbb szerintem Jestine karaktere, aki csak ott van, és inkább irritáló, mint szimpatikus, a könyv végére pedig nagyjából semmit sem tudunk meg róla. Könyörgöm, ha tudod, hogy az összesen 600 oldalas sorozatodból egy szereplő az 500. oldalon fog felbukkanni, akkor nem érsz rá, hogy az a karakter titokzatos legyen!

A történet, bármennyire is jó alapvetően, azért emiatt a rövidség miatt szintén küzd néhány problémával. Nincs tér nagy csavarok beiktatására, ezért aztán számomra elég kiszámítható volt a történet. A blablabla rendje (ezen mindig röhögtem) történetszála pedig olyan szinten lóg a levegőbe, hogy az hihetetlen, valószínűleg azért, mert nekik kevesebb, mint száz oldaluk volt kibontakozni.

Összességében azért mégsem mondanám, hogy rossz volt a könyv, mert nagyon élveztem, és szívesen újra is olvasnám. Remélem, Kendare Blake új sorozata is mihamarabb kijön magyarul, mert szívesen olvasnék még általa megteremtett sztorikat. Bár elvileg ezzel a résszel az Anna sorozat lezárult, én örülnék még Cas főszereplésével más könyveknek, talán azokban Jestine (egyébként őt Gideon tényleg becézi Jessynek, vagy az is csak elírás volt?) és a Rend is nagyobb szerepet kapna.

Köszönöm a kötetet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Aki szerette az első részt, mindenképp olvassa el, enélkül nem lezárt a történet.

Kinek nem ajánlom? Aki nagyon horrort vagy nagyon romantikusat akar olvasni, mert ez igazából egyik sem, illetve akit idegesített az előző könyvben, hogy Cas meg Anna túl hamar beleestek egymásba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti borítóval lett kiadva, ami szerintem fantasztikusan szép és érzelemgazdag, igazi gyöngyszem!

Kedvenc szereplők: (1) Cas (2) Thomas (3) Cas anyukája (4) Carmel (5) Morfran

Kedvenc jelenetek: (1) a látogatás Riikánál (2) Cas elbúcsúzik Annától (3) Anna megjelenik Cas hálószobájában (4) Carmel visszatér (5) Cas anyja elbúcsúzik a fiútól, mielőtt Londonba megy

Mélypont: Cas még mindig nem tudja, pontosan mit is szeret Annában X(

Kedvenc ötlet: az öngyilkosok erdeje, a túlvilággal kapcsolatos dolgok

Jill Hathaway – Slide – Mások szemével

(Könyvkuckó)

Sylvia az iskolájában furcsa, kicsit különc lánynak számít, amióta rózsaszínre festi a haját és kilépett a mazsorettcsapatból. Persze, az sem segít a helyzetén, hogy narkolepsziás. Azt azonban egyedül Vivi (ne kérdezzétek, ki szerint volt jó ötlet ez a becenév) tudja, hogy amikor elveszti az eszméletét, az nem csak szimpla ájulás: olyankor mások testében köt ki. Innen tudja, hogy az iskolaigazgató gyakran a pohár fenekére néz, vagy hogy az iskola legmenőbb lánya talán nem mindig olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Amióta elmondta a történetét az apjának, ő pedig pszichiáterhez küldte, senkinek sem mert beszélni arról, mi történik vele. Így természetesen akkor sem tudja, kihez fordulhatna, amikor szemtanúja lesz a húga legjobb barátnője meggyilkolásának. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, de Vivi a tettes szemén át látta, hogy nem a fiatal lány vágta fel az ereit, és nem ő írta a búcsúlevelet. De vajon ki akarhatta megölni Sophie-t? Sylvia helyzetét az sem könnyíti meg, hogy összekapott a legjobb barátjával, Rollinsnal, akivel kölcsönösen titkolóznak egymás előtt, és ez nem tesz jót a köztük lévő bizalomnak. Ugyanakkor felbukkan egy másik fiú, Zane is, akivel azonnal kész a vonzalom, de vajon Vivi mennyire bízhat meg benne?

Mostanában népszerű műfaj a YA-írók körében a misztikus krimi is. Ugyan ez volt Jill Hathaway első könyve, ráadásul elég fiatal szerzőről van szó, szóval simán beüthetett volna a katasztrófa, ez mégsem történt meg, így végül is egy kellemes, szórakoztató, néha megérintő történetnek örülhetett a magyar közönség.

A fő cselekményszála a történetnek egy krimi lenne, ami nincs különösebben túlbonyolítva, kitalálható (nekem olyan 90%-ban siekrült), de azért kellemes izgalmat tart fent az egész regény során. Sokan kifogásolják, hogy Sylvia nem nyomoz, minden csak az ölébe hullik, de igazából szerintem ez így elég hihető volt, mert valljuk be, furcsa lenne azért, ha egy tizenhét éves lány nagyobb agytröszt lenne, mint az egész rendőrség együttvéve.

Sylvia azt, hogy egyáltalán képes nyomozni, nem hihetelen logikájának, vagy zseniális emberismerő tudományának köszönheti, hanem kizárólag természetfeletti képességének, a csusszanásnak. Oké, ez nem valami eredeti megoldás, de hát ez van. Nekem alapvetően tetszett, ahogy ez az egész csusszanósdi fel volt építve és ki volt találva, egy kicsit azt hiányoltam, hogy Sylvia nem próbálta megérteni a saját képességét, kósza gondolaton kívül mást nem is vesztegelt rá, hogy vajon másoknak is lehet-e ilyen erejük (pl. az anyjának, aki szintén narkolepsziás volt, volt-e?). Ez nem hiányzott annyira égetően a könyvből, de nem lett volna rossz, ha beleírja.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, és ezért kérdőjelezem meg, hogy Hathaway jó műfajt választott-e, az a karakterizálás. Az összes szereplő szuperül ki van dolgozva, még a mellékszereplőknek is van mélysége. Sylvia jó főszereplő, összetett, egyedi jellem, a cselekedetei érthetőek és többé-kevésbé értelmesek, engem egyedül az akasztott ki, amit Rollinsnel művelt (ha tényleg a barátod, akkor odamész hozzá, és megbeszéled vele, nem csak sírsz azon, hogy miért távolodtatok el). Nagyon tetszett az is, hogy az írónő hozzá mert nyúlni komolyabb témákhoz (betegség, öngyilkosság, gyász, megbocsátás), ügyesen bánt velük. Legjobban a családon belüli konfliktusokat ábrázolta, a folyton dolgozó apával, és a csetlő-botló, felnőni próbáló lányaival. Érdemesebb lett volna talán ezt a képességét kidomborítani, és egy inkább realisztikus, érzelmekkel foglalkozó könyvet írnia. A hangulatkeltés is jó, sötét és nyomasztó az egész légkör, ami, valljuk be, kellett a témához.

Persze nem bírtuk ki, ide is be kellett dobni egy szerelmi háromszöget, a legalapabb verzió van a könyvben, a titokzatos menő srác/ legjobb barát dilemma, ami már kezd irritálni, de még elviseltem, mivel mindkét srác szimpatikus volt (és mindkettő potenciális gyilkos).

Az főleg tetszett, hogy sokféle karaktert ábrázolt az írónő, és mivel ugye Vivi nem egy lángész, hagy teret az olvasónak, hogy maga próbálja meg felfedezni az ügyet. Volt az elején egy rész, amikor még jóformán minden karakter gyanúsnak látszott, ezt különösen élveztem, hiszen a valóságban is kábé pont ennyire ismerjük az embereket. Honnan tudhatjuk, hogy egy kedves tanár nem folytat-e viszont a diákjaival? Hogy a suli nagymenője megölne-e egy lányt azért, hogy megkapja az ösztöndíját? Hogy a legjobb haverod vajon pont az rejtegeti-e előled, hogy pszichopata gyilkos? A valóságban nem tehetünk mást, mint hogy bízunk az emberekben, amíg valami nem történik, de Vivinek, legtöbbünkkel ellentétben van lehetősége utánajárni a kétségeinek.

A történet befejezése egyrészt tetszett, másrészt nem. Jó volt benne, hogy a gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom (csak olyan 90%-ban), viszont az indítékait elég gyéren megalapozottnak éreztem. Az viszont tetszett a befejezésben, hogy életszagú volt, Hathaway be merte vállalni ártatlan szereplők halálát is, és végül is ilyen szomorkás, de reménykedő hangulattal zárult a könyv, amit én nagyon szeretek.

Na most mi jön? Hát mi jönne? Igen, bizony, ez is egy sorozat első része. Bár a történet totál befejezett, és nem tudom, hova lehet még ezt fokozni, de Impostor címmel már úton van a folytatás.


Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A magyar nagyon szép, a fények meg ez a lila árnyalat igazán jól sikerültek.
Kedvenc szereplők: (1) Rollins (2) Zane (3) Sylvia (4) Sylvia apja (5) Sophie
Kedvenc jelenetek: (1) betekintés Rollins elméjébe (2) az első csók Zane-nel (3) kezdés (4) befejezés (5) Vivi álmai
Mélypont: amikor Sylvia kitartóan Rollins-t gyanúsította, pedig annyira ordított, hogy nem ő a gyilkos
Kedvenc ötlet: A nagy Gatsby olvasása a fa alatt, éjszaka