Nova Ren Suma – Imaginary Girls (Elképzelt lányok)
(Könyvkuckó)
Chloe és a nővére, Ruby, a nagy
korkülönbség ellenére mindig is elválaszthatatlanok voltak, hiszen
gyakorlatilag az idősebbik lány gondoskodott róluk alkoholista anyjuk helyett.
Ruby a kisvárosuk lüktető szíve, egyszerűen mindenki a kegyét keresi, ez a kis
darabnyi föld biztosan körülötte forog. Chloe élvezi a nővére dicsfényét
egészen egy végzetes nyári éjszakáig, amikor egy buli közben az egyik
iskolatársukat halva találják a víztározóban. Kitör a botrány, Chloét pedig
magához veszi a messzi városban élő apjuk. Két évig nem is beszél Rubyval,
amikor az egy nap váratlanul beállít, és közli, hogy márpedig a nyárra
visszaköltözik hozzá. Chloe amellett, hogy nagyon várja a nyarat, kicsit fél
is, az elválásuk körülményei miatt ez nem is csoda. Amikor azonban megérkezik a
kisvárosba, legnagyobb megdöbbenésére a halott lányt, aki miatt az egész
mizéria elkezdődött, élve, jó egészségben találja.
Jaj, ez a könyv. Azért került a
párbajos listámra, mert évekig kerülgettem, mint macska a forró kását, és
valahogy közben, azt hiszem, sikerült túlzott elvárásokat nevelnem iránta.
Eleinte úgy is tűnt, hogy ezeknek meg tud felelni, de aztán valahol a
felénél-kétharmadánál nagyon pofára esett nekem a regény, és a végéig nem is
tudta már ezt helyrehozni.
Kezdjük a pozitívumokkal: nagyon szépen
van megírva. Eleinte az is bőven elég élvezetet nyújtott, hogy ízlelgettem Suma
különleges mondatait, a szép leírásokat, amikből amúgy van bőven. Ennek
köszönhetően a hangulat is elég erősre sikerült, valahogy bekúszik az ember
bőre alá ez a kisváros, a láthatáron elnyújtózó víztározó, meg Ruby történetei,
amikről eleinte, a főhőshöz hasonlóan mi se nagyon tudjuk, higgyük-e vagy sem.
Csak aztán egy idő után ez már kicsit
kevés, és elkezdtem valami kevésbé felületes érték, urambocsá’ cselekmény után
kotorászni a könyvben... de nem nagyon találtam semmit. A regény cselekményileg
eléggé úgy épül fel, mint a horrorok többsége: nem sok történés, viszont annál
több rejtély és feszültségkeltés vezet el a nagy fináléig. És persze ezzel
igazából nem is lenne semmi baj, ha Chloe azt csinálná, amit előzetesen vártam
tőle, és egy kicsit nyomozgatna. De ő csak tipródik egy helyben, ha fel is
teszi a megfelelő kérdést, ahhoz már mintha egyáltalán nem fűlne a foga, hogy
meg is válaszolja őket. Egy jellegzetes példa: a pasi, akibe bele van zúgva,
úgy tűnik, az egyetlen hím a városkában, aki nincs hasra esve Rubytól. Mégis,
amikor kettesben maradnak egy szó sem esik Rubyról, Chloe nem tesz fel egyet
sem a nagyon is releváns kérdései közül, beszélgetés helyett egészen mással
voltak elfoglalva (és nem társasjátékoztak, maradjunk annyiban). El nem
mondhatom, mennyire csalódott voltam annál a résznél.
De ami számomra igazán perdöntően
rosszá tette a könyvet, az Ruby személyisége és viselkedése volt. Egyszerűen
csak egy elképesztően önző és gyerekes ember, akinek megvolt a hatalma ahhoz,
hogy a maga képére alakítsa a világot, így nem kellett megváltoznia, hogy akár
a legkisebb mértékben is normális legyen. Nem érdekel, mennyire szereti a
testvérét, nem érdekel, milyen vad és szabad és menő, egyszerűen undorító, ahogy
használja és kihasználja az embereket maga körül, számomra ezt semmivel sem
tudja jóvátenni. Leginkább attól a különös kegyetlenségtől állt fel a szőr a
hátamon, amivel a reménybeli pasikat kezelte. Persze valahol érthető, hogy nem
bízik a férfiakban, miután az apja lelépett, de azért ez a szisztematikus
bosszúhadjárat egy kicsit túlzás, mint ahogy annak a folyamatos fennen
hirdetése is, hogy egyedül csak a húga számít. Nos, azért van még pár milliárd
ember az univerzumban, persze nem lehet mindenkit egyformán szeretni, de azért
egy kicsit többet is próbálkozhatna az irányukban. Vagy legalább akkor a húgát
megpróbálhatná tényleg felelősségteljesen szeretni.
És tulajdonképpen azt még el tudnám
fogadni, hogy Ruby ilyen, mert érdekes felállás, de azt már nem tudom lenyelni,
ahogy a húga viszonyul hozzá. Azt szerettem volna látni Chloétól, hogy
megkérdőjelezi azokat a dolgokat, amiket a nővére képvisel, és a könyv elején
meg is teszi ezt, mert úgy érzi, hogy Ruby őt is kihasználja, de aztán valahogy
elfeledkezik erről az érzéséről, és ahogy egyre nagyobb a zűrzavar körülöttük,
úgy egyre inkább elmerül a Ruby iránt érzett csodálatában, egyre inkább olyanná
válik, mint ő. Valahol persze értem, hogy a feltétel nélküli testvéri
szeretetről akarna ez egy szép példa lenni, csak nekem nem működik. Attól, hogy
szeretsz valakit, még nem nézed el neki a hibáit, és nem támogatod az olyan
viselkedésben, ami árt neki és másoknak is.
Persze ez nagyon szubjektív vélemény,
és igazából, ha valaki meg tud békülni Rubyval, és értékelni tudja a két lány
között lévő kapcsolatot, akkor még élvezheti is ezt a regényt. Nekem azonban a
cselekménytelenségével és azzal a ténnyel együtt, hogy a víz alatti városról a
történet végéig bezárólag nem tudunk meg szinte semmit (mert hogy a légkörhöz hozzátartozik titokztoság,azt meg csak így lehet fenntartani), túl sok volt.
Megváltásként ért a könyv vége, mert alig bírtam átszenvedni magam rajta, és
bevallom, kárörvendő örömujjongással fogadtam, hogy a végén azért a csajok nem
jöttek ki büntetlenül abból a sok szarságból, amit Ruby másokkal elkövetett.
10/6
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése