Ne packázz víz alatti szellemlányokkal

Nova Ren Suma – Imaginary Girls (Elképzelt lányok)

(Könyvkuckó)

Chloe és a nővére, Ruby, a nagy korkülönbség ellenére mindig is elválaszthatatlanok voltak, hiszen gyakorlatilag az idősebbik lány gondoskodott róluk alkoholista anyjuk helyett. Ruby a kisvárosuk lüktető szíve, egyszerűen mindenki a kegyét keresi, ez a kis darabnyi föld biztosan körülötte forog. Chloe élvezi a nővére dicsfényét egészen egy végzetes nyári éjszakáig, amikor egy buli közben az egyik iskolatársukat halva találják a víztározóban. Kitör a botrány, Chloét pedig magához veszi a messzi városban élő apjuk. Két évig nem is beszél Rubyval, amikor az egy nap váratlanul beállít, és közli, hogy márpedig a nyárra visszaköltözik hozzá. Chloe amellett, hogy nagyon várja a nyarat, kicsit fél is, az elválásuk körülményei miatt ez nem is csoda. Amikor azonban megérkezik a kisvárosba, legnagyobb megdöbbenésére a halott lányt, aki miatt az egész mizéria elkezdődött, élve, jó egészségben találja.

Jaj, ez a könyv. Azért került a párbajos listámra, mert évekig kerülgettem, mint macska a forró kását, és valahogy közben, azt hiszem, sikerült túlzott elvárásokat nevelnem iránta. Eleinte úgy is tűnt, hogy ezeknek meg tud felelni, de aztán valahol a felénél-kétharmadánál nagyon pofára esett nekem a regény, és a végéig nem is tudta már ezt helyrehozni.

Kezdjük a pozitívumokkal: nagyon szépen van megírva. Eleinte az is bőven elég élvezetet nyújtott, hogy ízlelgettem Suma különleges mondatait, a szép leírásokat, amikből amúgy van bőven. Ennek köszönhetően a hangulat is elég erősre sikerült, valahogy bekúszik az ember bőre alá ez a kisváros, a láthatáron elnyújtózó víztározó, meg Ruby történetei, amikről eleinte, a főhőshöz hasonlóan mi se nagyon tudjuk, higgyük-e vagy sem.

Csak aztán egy idő után ez már kicsit kevés, és elkezdtem valami kevésbé felületes érték, urambocsá’ cselekmény után kotorászni a könyvben... de nem nagyon találtam semmit. A regény cselekményileg eléggé úgy épül fel, mint a horrorok többsége: nem sok történés, viszont annál több rejtély és feszültségkeltés vezet el a nagy fináléig. És persze ezzel igazából nem is lenne semmi baj, ha Chloe azt csinálná, amit előzetesen vártam tőle, és egy kicsit nyomozgatna. De ő csak tipródik egy helyben, ha fel is teszi a megfelelő kérdést, ahhoz már mintha egyáltalán nem fűlne a foga, hogy meg is válaszolja őket. Egy jellegzetes példa: a pasi, akibe bele van zúgva, úgy tűnik, az egyetlen hím a városkában, aki nincs hasra esve Rubytól. Mégis, amikor kettesben maradnak egy szó sem esik Rubyról, Chloe nem tesz fel egyet sem a nagyon is releváns kérdései közül, beszélgetés helyett egészen mással voltak elfoglalva (és nem társasjátékoztak, maradjunk annyiban). El nem mondhatom, mennyire csalódott voltam annál a résznél.

De ami számomra igazán perdöntően rosszá tette a könyvet, az Ruby személyisége és viselkedése volt. Egyszerűen csak egy elképesztően önző és gyerekes ember, akinek megvolt a hatalma ahhoz, hogy a maga képére alakítsa a világot, így nem kellett megváltoznia, hogy akár a legkisebb mértékben is normális legyen. Nem érdekel, mennyire szereti a testvérét, nem érdekel, milyen vad és szabad és menő, egyszerűen undorító, ahogy használja és kihasználja az embereket maga körül, számomra ezt semmivel sem tudja jóvátenni. Leginkább attól a különös kegyetlenségtől állt fel a szőr a hátamon, amivel a reménybeli pasikat kezelte. Persze valahol érthető, hogy nem bízik a férfiakban, miután az apja lelépett, de azért ez a szisztematikus bosszúhadjárat egy kicsit túlzás, mint ahogy annak a folyamatos fennen hirdetése is, hogy egyedül csak a húga számít. Nos, azért van még pár milliárd ember az univerzumban, persze nem lehet mindenkit egyformán szeretni, de azért egy kicsit többet is próbálkozhatna az irányukban. Vagy legalább akkor a húgát megpróbálhatná tényleg felelősségteljesen szeretni.

És tulajdonképpen azt még el tudnám fogadni, hogy Ruby ilyen, mert érdekes felállás, de azt már nem tudom lenyelni, ahogy a húga viszonyul hozzá. Azt szerettem volna látni Chloétól, hogy megkérdőjelezi azokat a dolgokat, amiket a nővére képvisel, és a könyv elején meg is teszi ezt, mert úgy érzi, hogy Ruby őt is kihasználja, de aztán valahogy elfeledkezik erről az érzéséről, és ahogy egyre nagyobb a zűrzavar körülöttük, úgy egyre inkább elmerül a Ruby iránt érzett csodálatában, egyre inkább olyanná válik, mint ő. Valahol persze értem, hogy a feltétel nélküli testvéri szeretetről akarna ez egy szép példa lenni, csak nekem nem működik. Attól, hogy szeretsz valakit, még nem nézed el neki a hibáit, és nem támogatod az olyan viselkedésben, ami árt neki és másoknak is.

Persze ez nagyon szubjektív vélemény, és igazából, ha valaki meg tud békülni Rubyval, és értékelni tudja a két lány között lévő kapcsolatot, akkor még élvezheti is ezt a regényt. Nekem azonban a cselekménytelenségével és azzal a ténnyel együtt, hogy a víz alatti városról a történet végéig bezárólag nem tudunk meg szinte semmit (mert hogy a légkörhöz hozzátartozik  titokztoság,azt meg csak így lehet fenntartani), túl sok volt. Megváltásként ért a könyv vége, mert alig bírtam átszenvedni magam rajta, és bevallom, kárörvendő örömujjongással fogadtam, hogy a végén azért a csajok nem jöttek ki büntetlenül abból a sok szarságból, amit Ruby másokkal elkövetett.

 

10/6 pont

Hormontúltengéses angyalok háborúja

Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!

A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?

Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja

Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):

- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.

- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.

- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.

- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?

- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.

- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.

Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/6

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/6

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.

Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava

Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését

Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik