Rapunzel, Rapunzel, engedd le a dokkolókart

 

Marissa Meyer – Cress (Holdbéli Krónikák III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat harmadik részéből készült és szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az első két részre vonatkozóan, melyek ajánlóit itt találjátok: 1. Cinder 2. Scarlet

Eh, tudom, hogy mással vannak elmaradásaim, de úgy döntöttem, inkább erről a nemrég elolvasott regényről írok, hogy megjutalmazzam magam a válságból való kilábalás megkezdéséért.

Cress szereti magát bajba jutott hölgyként elképzelni, aki várja a tornyában, hogy a herceg megmentse. Csakhogy a börtön, amiben gyerekkora óta raboskodik, valójában egy Föld körüli pályán keringő műhold, aminek létezéséről és pontos rendeltetéséről csak fogva tartója tud. Cress a hosszú évek alatt programozói szakértelmével szolgálta a Hold népét, akik halálra ítélték volna, hiszen immúnis a különleges erejükre. A lány, ha titokban is, de lázad a rendszer ellen, ami kis híján kidobta a kukába, segíti Cindernek és társainak a szökését. Amikor végre sikerül velük felvennie a kapcsolatot, természetesen arra kéri őket, mentsék ki szorult helyzetéből. Az akció azonban nem egészen úgy sikerül, ahogy tervezték (mit szépítsük: tragikus fordulatot vesz), és a csapat három részre szakad: Cinder a súlyosan megsebesült Wolffal Afrika felé veszi az irányt, hogy dr. Erland segítségét kérjék, Scarletet túszként a Holdra hurcolják, Cress és Thorne pedig egy rázós landolás után a sivatag közepén találják magukat, minimális felszereléssel, és a segítség minden reménye nélkül.

A Holdbéli Krónikák sorozat nekem könnyű szerrel a kedvenceim közé tartozik. Bár nyilván nem a leginkább mélyenszántó irodalmi mű, amit valaha olvastam, de az izgalmas cselekménye, jól megformált karakterei és az a néhány elgondolkodtató részlet az elő két kötet esetén kiválóan megragadták a figyelmem. Kíváncsi voltam, a harmadik mit tud ezek után nyújtani.

Mint már a címben is utaltam rá elmésen, ez a rész Rapunzel történetét állítja a középpontba. Tavaly valamiért elolvastam ebből az eredeti Grimm-mesét, és rá kellett jönnöm, hogy a feldolgozások, amiket eddig láttam, erősen ki voltak kozmetikázva, a többségük a toronyba zárt hosszú hajú lányt és a gonosz boszorkát tartotta meg a meséből, az eredeti cselekményből, ami elég sötét és összezavaró (igazi jó kis családi történet gyermekrablás csonkítás és szexuális utalások vonalon :D) nagyjából-egészében véve semmit sem őriztek meg. Kíváncsi voltam, Meyer mit vesz át az alapanyagból, és mennyire közelíti a koncepciót inkább a Disney-féle Tangled-höz. Végül is arra jutottam, hogy bár Cress és Thorne karakterei eléggé egyívásúak mint Aranyhaj és az ő nagyon-nem-herceg Eugénje, mégis, a cselekményelemek tekintetében az írónő nem kímélt minket, bőséggel vett át az eredetiből, és ezeket ugyanolyan kreatívan igazította a saját világához, mint ahogy az előző kötetekben is tette.

A történet ezúttal már rendszerint négy szálon fut. Egyértelműen a fő cselekményszál, Cress és Thorne szála volt ebből a legizgalmasabb számomra, Cinder és Scarlet szálán is csordogáltak az események, de sokkal lassabban, és sajnos ez a kötet volt az a pont, ahol, bár továbbra is érdeklődtem helyenként Kai uralkodói nyűglődése iránt, már korántsem kötött le annyira, mint korábban, néha szerettem volna csak átlapozni, hogy történjen már valami. A szálak ütemezése viszont szerintem jobb volt, mint az előző kötetben, pont akkor jöttek a kapcsolódási pontok, események, találkozások, amikor szükség volt rájuk, és úgy általában, rendkívül letehetetlennek találtam a könyvet, a második felét együltő helyemben olvastam végig, pedig talán még vastagabb volt ez a rész, mint az előző. (Jó, az igaz, hogy egész nap autóban ültem aznap, időm az volt bőven, de ki is töltötte a napomat.)

Cress, az új főszereplő, egy hihetetlenül szerethető figura. Jól kihasználta Meyer a
körülményeit, hogy megteremtse ezt az ártatlan, álmodozó, külvilágra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó lánykát, akiben azonban meglepő intelligencia és kurázsi lappang (csak még magának is fel kell fedeznie). Mindazonáltal Cresst lehet tisztelni a bátorságáért is, hiszen azért nem volt kis teljesítmény szembeszállni a királynővel és segíteni annak az embernek a szökését, akit a leginkább elő akar keríteni.  Viccesnek találtam azt a részletet, hogy már a kezdet kezdetétől bele volt esve Thorne-ba, noha eleinte nem is igazán őt szerette, csak azt az idealizált, téves elképzelést, hogy ő aztán tudja, kicsoda valójában, a rosszfiús külső mögött micsoda érző szív lapul. Amiről persze tudjuk, hogy részben igaz, de azért Thorne korántsem olyan makulátlan, mint Cress elképzeli, a sorozat többi figurájához hasonlóan ő is nagyon emberi, egyedi hibákkal és erényekkel.

Thorne is reflektorfénybe került ebben a kötetben, és bár örültem ennek, valahogy csak sikerült még inkább kíváncsivá tennie. Szeretnék róla többet megtudni, hogy milyen volt a háttere, hogyan hagyta ott a sereget, szeretnék jobban belelátni a fejébe, megérteni, mi motiválja bizonyos döntéseiben. Kezd az az érzésem lenni, hogy a stílusával valójában egy mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést kompenzál. Ez nem lenne csoda a jelenlegi közegében, ahol tulajdonképpen ő az egyetlen, aki nem kiemelkedően tehetséges és különleges semmilyen szempontból sem, és a csapat szereti is az orra alá dörgölni, hogy nem nagyon jó semmire (pl.: elvileg ő a „Kapitány”, de Scarlet ezerszer jobb pilóta nála... hogy csak egy dolgot említsek). Persze az is lehet, hogy csak túlmagyarázom a dolgot, és Meyer egyszerűen nem tudta őt 100%-ig karakterhűre írni. Mindenesetre az elméletem megmagyarázná, miért nem tudja elfogadni a pozitív tulajdonságait, miért mondogatja Cressnek egyfolytában, hogy ő mennyire egy rossz ember, aki nem méltó hozzá, holott közben 100%-ig úriemberként viselkedik a lánnyal, és ez nem igazán segíti az állítása alátámasztásában. A romantikus szál közöttük egyelőre még elég halotthalvány, de azért aranyos, bár ők talán a sorozat eddigi legkevésbé összeillő párosa, pont ezért egészítik jól ki egymást. Ráadásul a közös jeleneteik alatt egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni a fejemben az Aladdin nagy romantikus duettjét, tökéletesen illett hozzájuk:

„Téged vár a világ, bársony egeken ringat...”

Különösen kedveltem ezzel a résszel kapcsolatban, hogy kivétel nélkül mindegyik fontosabb szereplőnek  jócskán feszegetnie kellett a határait, olyan szituációba kerültek, ami teljesen idegen és nehezen kezelhető volt számukra. Cress végre kiléphetett a fogságából, de ez egyben azzal is járt, hogy szembe kellett néznie a szép-csúnya és számára jobbára ismeretlen nagyvilággal. Thorne azzal küszködik, hogy egy baleset miatt hirtelen mások segítségére van szorulva, elveszti az önállóságát. Cinder és Kai elég hasonló dolgokon mennek keresztül, mindkettejüket a fiatalon rájuk szakadt felelősség kínozza. Cinder a balul sikerül mentőakcióig nem igazán szembesül vele, hogy a többiek vezetőként tekintenek rá, bűntudat nyomasztja, amiért nem tudta megoldani a helyzetet, sorsára kellett hagynia Thorne-t és Scarletet. Ráadásul szép lassan szembesül vele, milyen is az emberek élete a Holdon, és meg kell emésztenie, hogy egy ország népe számít rá, holott néhány hónappal ezelőtt még csak egy megvetett kiborg volt. Az ő jellemfejlődése amúgy nem egy, hanem két misét is megérne, látszik, hogy azért mégiscsak ő a fő-fő-főszereplő. Kai talán a neveltetése miatt kevésbé esik identitásválságba, de azért neki is van baja bőven, állandóan nyomasztják a különböző irányokból érkező elvárások, miközben ő hajlandó lenne végigvinni az öngyilkos tervét, hogy hozzámegy a gonosz holdi királynőhöz, még akkor is, ha ez a lépése nagy valószínűség szerint nem akadályozza meg a háborút, mert hát mi mást tehetne? Ráadásul még belpolitikai problémák miatt is főhet a feje, rájön, hogy a nagyapja kiborgokkal kapcsolatos jogszabályai erősen túlhaladottak, diszkriminatívak és számtalan visszaélésre adnak lehetőséget, de tényleg ez a legjobb időpont változtatni, amikor az egész Föld egy háború felé sodródik?

Scarlet és Wolf erősen alulreprezentáltak ebben a kötetben, bár a lány érezhetően olyan dolgokat készít elő, amik nagyon fontosak lesznek a továbbiakban, és azért nekik is kijut a jóból bőven. Wolfot még mindig rendszeresen élő fegyvernek használják, és ez azért nem olyasmi, amit könnyű megemészteni, főleg, hogy közben még Scarlet hiányát is túl kell élni valahogy. A lánnyal eközben a Holdon persze mindenféle csúfságok történnek, hiszen teljesen ki van szolgáltatva a holdiak különleges képességének, amivel vissza is élnek.

És végül, de nem utolsó sorban, nem mintha nem lenne még elég főszereplőnk, kapunk egy röpke ízelítőt az utolsó könyv párosából. Jacin Clay, a királyi testőrség köpönyegforgató tagja hosszabban szerepel, mivel kényszerű szövetségre lép a hőseinkkel. Ez nagyjából olyan élmény volt, mintha Draco Malfoy a történet valamelyik pontján átállt volna a jó oldalra. Jacin cinikus, modortalan, az élő fába is beleköt, és soha nem tudhatja az ember, hányadán áll vele, éppen miért is működik vele együtt, mivel csak a saját érdekeit nézi. Mindazonáltal rajta keresztül újabb érdekes rétegét ismerjük meg a holdi társadalomnak: a testőrséget, ahová a besorozás kötelező érvényű (csak a halál mentesít alóla), és a legfontosabb szempontok nagyjából azok, hogy nézzenek ki jól, valamint legyenek olyan könnyen manipulálhatóak, hogy különösebb erőfeszítés nélkül dróton rángatott bábokként funkcionáljanak. Jacin ezt olyan szintre fejlesztette, hogy kívülről látszólag annyi önálló gondolata sincs, mint egy fűszálnak, és ez ad neki némi szabadságot, hogy nem ismerik fel, mit is gondol valójában. Winterből egyelőre sokkal kevesebbet láttunk, de amennyit igen, az alapján könnyen lehet, hogy ő lesz a legkomplexebb főszereplő a történetben.

Francia borító... szerintem kicsit giccses

A történet csavarjai nem kitalálhatatlanok, sőt, az írónő kifejezetten szeret elhagyni utalásokat és sejtetéseket. Számomra maximum azért fordult elő meglepetés, mert már rendkívül régen olvastam az első részt, és ez a kötet sok olyan információra utal vissza, amik ott hangzottak el. Nem is ezzel ragadott meg igazából a cselekmény, hanem a már fent említett jó szálkezeléssel, és hogy az utolsó egyharmadra majdnem mindegyik szál összefut egy nagy fináléba. Rendkívül élvezetes volt számomra olvasni azokat a részeket, ahol a csipet csapat együtt volt, és próbálták bedobni a képességeiket a közösbe. Érezhetően kezd kialakulni köztük valamiféle kötelék, ezt legjobban Cinder és Thorne kapcsolata mutatta, a lány ugyanis elég komolyan gyászolta a kapitányt, amikor egy darabig azt hitte, hogy halott. Persze nem csak komoly pillanatai vannak a történetnek, még mindig fröcsög Cinder és Kai körül mindenből a szarkazmus, szóval nevettem is nagyokat, amikor éppen ráértem az izgalmak és érzelmi hullámvasutak közepette. És igen, a párosokat is imádom még mindig, bár el bírnám viselni, ha lenne egy főszereplő, aki nem találja meg ebben a két hónapban élete szerelmét, de legyen, ezt elnézem tündérmesés elemnek, a kapcsolatok kidolgozása realisztikus annyira, hogy ne zavarjon.

Ráadásul a könyv felvet néhány érdekes, elgondolkodtató kérdést is. Kifejezetten izgalmasnak találtam a kiborgok helyzetét, megítélését ebben a világban, amihez most kaptunk egy kis hátteret is. Az aktuális belpolitikai mizériák miatt a Földön bujkáló holdiak kérdésköre is elgondolkodtató volt számomra. Ezen kívül a holdiak különleges képessége kapcsán foglalkozik azzal a könyv, hogy milyen, amikor valakik ilyen korlátlan hatalmat kapnak mások felett, illetve ha egész társadalmi rétegek élnek megfosztva a személyiségüktől, szabad akaratuktól. Cinder ezen kívül vívódik még néhány kört a nagyobb jóért kérdésén is: mi az az ár, amit még meg lehet fizetni ebben a háborúban? Ő meddig hajlandó elmenni, hogy megvalósítsa a céljait? Ahogy egyre tovább hajlandó elmenni, nem válik-e ő is pont ugyanolyan rosszá, mint a gonosz szipirtyó, akit le akar győzni?

Így utólag visszatekintve annyi aspektusát élveztem ennek a könyvnek, hogy nem is tudom szinte, hogyan fért mindez el egy regényben. Persze volt néhány pillanat, amikor fogtam a fejem, például amikor a szereplők egy-egy beszélgetésben egyre csak kerülgették a forró kását, de ezt leszámítva jóformán tökéletes volt. Nagyon várom a Wintert és vele a nagy finálét. 

 

10/10** pont

 

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti még mindig szerelem, mint a sorozat összes borítója.

Kedvenc szereplők: (1) Cress (2) Thorne (3) Cinder (4) Iko (5) Winter

Kedvenc jelenetek: (1) Cinder elmegy meghívót lopni a nagynénjéhez (2) Cress és Thorne csókja (3) Cinder végre mindent jól elmond Kainak (4) Scarlet megismerkedik Winterrel (5) Jacin és Cinder elmennek gyógyszert venni

Mélypont: Cinder, MONDD MÁR KI!

Kedvenc ötlet: Minden Winter karakterével kapcsolatban, különösen a hallucinációi