Robinson, mit keresel a Marson?

Mentőexpedíció – The Martian (2015)

(Filmszemle)

Mivel enyhén ráfüggtem a regényre tavasszal, úgy éreztem mentálisan kielégítőnek, ha a filmmel is teszek egy próbát, be is ültem a nyitóhétvégén a moziba, és nem is bántam megy egy csöppet sem. (Akit érdekel a könyvről a véleményem, videó ITT látható.) Valami számomra is ismeretlen oknál fogva azonban általában ilyen szituációkban szoktam írói válságot kapni, így ezt a filmet is csak sajnos jóval azután bírom véleményezni, hogy leszedték a műsorról.

Mark Watney, botanikus és mérnök, az Ares 3 expedíció keretében érkezik négy társával a Marsra. Harminc napos ott tartózkodásukat azonban váratlanul meg kell szakítaniuk, amikor egy óriási porvihar azzal fenyeget, hogy megsemmisíti a felszállóegységüket. Evakuáció közben a bázis egy elrepülő darabja telibe találja Markot, akit a többiek az életjelenségeit mutató műszer sérülése miatt halottnak hisznek, így ott hagyják. Ő azonban minden valószínűség ellenére túléli a sebesülését, és arra kell eszmélnie, hogy egyedül maradt a vörös bolygón, a segítség minden reménye nélkül.

Gondolom, most már senkinek sem meglepetés, hogy a Mentőexpedíció szerintem is egy jó film lett… nem volt olyan kiemelkedő élmény, mint a regény, de nagyon közel jutott hozzá. Mondjuk a könyvet olvasva mindjárt úgy gondoltam, hogy ha ez egy kicsit is kompetens stáb karmai közé kerül, akkor menthetetlenül az év egyik legjobb mozija lesz belőle. Az eredeti történet ugyanis filmvászon után sikolt, gördülékeny, szórakoztató, izgalmas és megmozgató. És a film is ilyen – persze, még mindig nem szabad őrületes akcióra számítani, de ez a történet sosem arról szólt, szóval aki arra vár, nagyon el van tájolva. A film hátrányban van egy picit, mert nem tudja annyira megjeleníteni azt a mentáltornát, ami a regényben folyamatosan megy Watney túlélése körül, és időszűke miatt nyilván a trial-and-error tanulási lépéseiből sokat, meg egy-két halálközeli életveszélyes helyzetet ki kellett hagyniuk. Kompenzál viszont a mozi a lélegzetelállító látványvilággal, ami nagyon tudatosan tervezett, és ahhoz képest, hogy a Mars jelenlegi tudásunk szerint egy halom vörös kő néhány marék homokkal meghintve, egészen lebilincselő. A zene is nagyon szórakoztató, a letűnt korokat idéző diszkózenéket az illetékesek úgy vágták össze, hogy sikerült azzal egy egészen egyedülálló hangulatot teremteniük a filmnek.

Persze, mondjuk, ez mind nem sokat segítene a helyzeten, ha nem lennének a színészek, de vannak! Te jó ég, mennyire vannak! Bevallom őszintén, én Matt Damonért nem vagyok oda, nem igazán láttam még egy filmet sem, amiben kifejezetten nagyot dobott volna a művön a színészi játéka. Itt azonban rajta állt vagy bukott minden, és nagyon kellemesen csalódtam, szerethetőséggel, szívvel és humorral játszotta a srácot a szomszéd laborból, aki nyakig a szarban találta magát, de nem esik kétségbe (na jó, néha kétségbeesik, indokolt, azt hiszem), és nem adja fel. Mellette pedig minden mellékszereplővel is ki lehettem békülve, jól játszották a maguk kis karaktereit, még azoknak is sikerült életre kelteni a szerepeiket, akikre alig pár mondatot szán a film. Nagy megkönnyebbülésemre látnom kellett, hogy az előzetes pánikolásaimmal ellentétben nem hagyták ki a kínai szálat, és bár a castingos ember fejével azért még szívesen beszélnék, amiért összevissza kutyulta a szereplők etnicitását, azért a film végére már nem voltam kiakadva az indiai nevű néger színészen és a társain, mert amúgy nagyszerűen helytálltak. Különösen tetszett, hogy több fontos nőnemű karakter is volt a filmben, akik mind a saját területükön kompetens, erős, karizmatikus csajok voltak (igen, a műfajban ennek is lehet örülni).

((Ja és Bálna. Meg állítólag Müpa, bár én azt nem ismertem fel.))

Miért nem fetrengek mégsem örömmámorban? Bár nekem nem volt bajom se a cselekmény ritmusával, se a karakterekkel, mással viszont azért akadt. Először is, le kell szögezzem: a magyar szinkron borzalmas. Nem, nem a színészekkel van baj, a hangok jól eltaláltak, de mi volt ez a fordítás, könyörgöm?! A magyar szöveg valahogy nem ugyanazt a lazaságot adja át, amit az eredetinek, vagy a regény fordításának sikerült, hanem helyenként röhejes, és nem a jó értelemben, ez pedig rontotta az atmoszférát. Azon kívül, hogy rossz ötlet volt szinkronnal nézni, a másik hibás döntésemnek az bizonyult, hogy nem 3D-ben ültem be rá, mert bár így is gyönyörű volt a film, azért úgy egy picivel mégis többet adott volna.

Két fő problémám volt azonban a mozival, amiért egyértelműen a filmkészítőket hibáztathatom: az egyik az, hogy ugyan, könyörgöm, miért érezték szükségét, hogy változtassanak a tökéletesen jó alapanyagon, ráadásul egy olyan dologba piszkáljanak bele, ami a regény egyik fő erényét, a tudományos hitelességét vágta tönkre és tette nevetségessé? Valami szakértő biztos vinnyogott a sarokban, hogy ez nem lesz jó, de betömték a száját a rendezői kisszékkel. A másik bajom az volt, hogy közel sem sikerült annyira invesztálnia érzelmileg a filmnek, mint a könyvnek. Bár megszerettem a szereplőket, és azért ott volt az a néhány igen erős jelenet (pl.: amikor Markra rászakad a magányossága, amikor a csapat kapcsolatba tud lépni a hozzátartozókkal, amikor Mark a csapatával kommunikál), mégis, összességében egyiken sem időzött el eléggé a film, hogy igazán súlyossá váljon a mondanivaló. Így a legtöbb ember úgy jött ki a filmről, hogy egy helyenként vicces és akciódús sci-ficske volt ez, és semmi több. Az viszont tetszett, hogy a végén mutattak egy montázst arról, mi lett a karakterekkel az események után, az klassz volt.

A film, bár jól sikerült, számomra hiányzott néhány helyről még az erőfeszítés, hogy kiemelkedő adaptációként emlegethessem. Nem fogok senkit eltántorítani a megnézésétől, mert tényleg kellemes kikapcsolódás egy szombat estére. Én is újra elő fogom még venni, ezúttal angolul (és erősen figyelve a Müpára). De aki csak teheti, olvassa el a regényt, az azért sokkal nagyobb élmény.

10/8 pont