Idézet


2013. július 8., hétfő

A haldokló Földön is van még miért háborúzni


Nick James – A gyöngyháború (Éghajó Akadémia I.)

(Könyvkuckó)

Teljesen véletlenül keveredett ez a kötet a kezembe a könyvtárban, és igazából úgy álltam neki, hogy a fülszöveg tartalmán meg néhány blog véleményén kívül mást nem tudtam róla. Nem igazán voltak hát elvárásaim sem, de nagyon meg voltam elégedve azzal, amit kaptam.

A terrorizmus ellen folytatott háború során mindkét fél kissé túlzásba esett, így a végén egy vegyszerektől átitatott, gyorsan felmelegedő bolygót hagytak maguk után. A status quo az USÁban végül két ellentétes tábor között állt be: a Földön kialakított, Bio-Hálókkal védett Kiválasztott Városokat az Egyesült Párt diktatórikus rendszere felügyeli, akiknek pedig ez a politikai állapot nem tetszett, azok megalapították a felső légkörben lebegő Éghajós Közösséget. Akik nem kértek egyik rendszerből sem (vagy nem tudták befizetni magukat), azok a Peremlakók, akik a külvilág mostoha körülményei között próbálnak túlélni. A szembenálló felek csendes hidegháborút folytatnak egymás ellen, de egyvalamiben közös az érdekük: a városok lakhatóságának fenntartásához mindkét oldalnak a gyöngyökre van szüksége, amik az űrből meteorként hulló különös, óriási energiatartalmú rögök.

Jesse Spencer az Éghajó Akadémia, a titkos katonai iskola egyik legkevésbé ígéretes diákja, akinek folyton balszerencséje van, és örökké a piszkálódások kereszttüzében él. Jessenek nem igazán jut sikerélmény a kiképzésen, nem is biztos benne, hogy valaha alkalmas lesz ügynöknek, de mivel az árva fiúnak nagyjából az iskola az otthona, ezért nincs választása. Cassius Stevenson a felszínen nevelkedett, és ő az Egyesült Párt katonai vezetőjének, a titokzatos Madame-nak az egyik kedvenc tanítványa. A két fiú egy gyöngyszerző felszíni küldetés kapcsán találkozik, és amikor egymáshoz érnek, valami nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történik, ami mindkettejük életét felforgatja. Cassius Jesse nyomába ered, aki kénytelen fellelni magában a küzdőszellemet, ha túl akarja élni a kalandot.

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni ezt az olvasmányélményt, akkor az a következő lenne: hát, gyerekek, így kell ifjúsági (posztapokaliptikus) sci-fit írni! Szinte semmibe sem tudok belekötni a könyv kapcsán. Szinte. Mert azért azt meg kell említenem, hogy a stílussal nem mindig voltam megelégedve. Sokszor a narrációban nagyon gyakorivá válik a „hogy” kötőszó, ezen kívül szóismétlés is előfordul pár helyen. És. A. Néhány. Szavas. Tőmondatok. Nem. Drámaiak. Hanem. Idegesítőek! Nem tudom, ez mennyire az eredeti szöveg és mennyire a fordító hibája, de lehetett volna jobb is, az biztos.

Viszont ezen a téren sem minden kizárólag rossz, például én kissé húzogattam a szemöldökömet, amikor kiderült, hogy Jesse E/1-ben elbeszélt fejezeteivel Cassius E/3-ban narrált részei váltakoznak. Általában ez a fajta elbeszélésmód nem nagyon szokott működni, de itt tökéletesen megállja a helyét, Cassius hideg, megfontolt, céltudatos jelleméhez ugyanis tökéletesen illik az E/3-as belső elbeszélő viszonylag nagyobb távolságtartása. Ezen kívül amit még nagyon szerettem a könyvben, az Jesse elbeszélői- és beszédstílusa volt, tényleg olyan fiatalos, humoros és könnyen megszerethető, mint a fiú egész személyisége.

A műfajra jellemző módon nagyon fontos a világkidolgozás, és meg kell, hogy mondjam, Nick James nagyon jól teljesített ezen a téren. Nincsenek következetlenségek, minden úgy esik, ahogy esnie kell, legszívesebben Amy Kathleen Ryan orra alá nyomnám ezt a könyvet, hogy „látod, valaki tudja a fizikát!”. :D Ráadásul most egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy nem kapunk elég információt. A nem megfelelően részletes világkidolgozású könyvek olvasása közben néha az az érzésem támad, mint amikor régi számítógépes játékokban arra akartam menni, amerre nem kellett volna, és láttam ugyan, hogy ott van a folyosó, mert oda volt animálva, de nem tudtam továbbhaladni rajta. Például bármennyire is szeretem Az éhezők viadalát, ilyen szempontból azért hagy kívánnivalót maga után, engem mindig idegesített, hogy még említés szintjén sem léteztek más országok Panemen kívül, mintha a világ összes többi részét elnyelte volna az óceán. Viszont A gyöngyháború világa kellően részletes idő- és tértávlatban egyaránt, hogy a képzeletem ne ütközzön láthatatlan falakba: igen fontos szerepet játszik a történetben a világ összeomlását okozó háború részleteinek feltárása, és van olyan kontinens, hogy Európa, ahol szintén maradtak lakott részek. Ezen kívül járunk éghajós városokban, felszíni városokban, a peremvidéken, szóval igazán sok mindent látunk, amit látni érdemes, és a plasztikus leírásoknak köszönhetően tényleg eléggé meg is ismerjük ezeket a helyeket.

A műfajnak megfelelően ez inkább cselekményközpontú regény, és ilyen vonatkozásban sem lehet okom a panaszra. A könyv végig nagyon pörög, kiváló adrenalinpumpa-élmény a sok menekülést és harcot olvasni. Ezen kívül a történet tartogat bőven csavarokat, amik közül nem mind kitalálhatatlan, de azért van, amire én speciel nem jöttem rá, szóval okozhat meglepetést. :D Kifejezetten filmvászonra kívánkozó történet ez, elképzelve a jeleneteket, igazán látványos mozi kerekedne ki belőle.

De azért szerencsére a karakterek sem maradnak el minőségben, és az író arról sem felejtkezik el, hogy fejlesztenie kéne őket. Jesse, az egyik főszereplőnk, eleinte szerencsétlen, határozatlan srác, tipikusan az a figura, akibe mindenki rúg egyet az osztályban, csak mert miért ne. Ő rákényszerül a könyv során, hogy megtanuljon túlélni és harcolni, hogy kiálljon magáért, és rátaláljon arra az ügyre, amiért érdemes küzdenie. Cassius, mondhatni, ellentétes pályát ír le: ő egy erős, határozott karakterként kezdi, majd egyszer csak kirántanak alóla mindent, amiben ezidáig biztos volt, otthagyják egy támpont nélkül a semmi közepén, és innen kell felküzdenie magát oda, hogy megint sejtse, merre tart és hová tartozik. Ami kettejükben közös, az az árva mivoltukból adódó szeretetéhség és az a vágy, hogy tartozzanak valahová, valamint az alapvető emberi jóság, amit nem sikerült kinevelnie még az igen kemény kiképzésnek sem.

Mellékszereplők terén is egészen jó a felhozatal, bár nem túl sok szereplőt ismerünk meg, de ők nagyon kellemes karakterek. Különösen szerettem a könyv női szereplőit, mivel sok férfi írónál megfigyelhető, hogy nem igazán alkot erős női karaktereket, de itt korántsem ez a helyzet: a „főgonosz” maga is nőnemű, és a két legerősebb mellékszereplő is lány. Én különösen Averyt kedveltem: bátor, erős és határozott csaj, de emellett tényleg nőies is, és az észjárását különösen kedveltem. Bár sokan panaszkodnak a könyvben lévő szerelmi szálra, de nekem személy szerint tetszett, a szereplők kora és helyzete alapján reálisnak találtam, a lassú kifejlődés is rendben volt, ha ennél többet kaptam volna, akkor azt már túl soknak éreztem volna. Ráadásul igen valószínű, hogy a kapcsolat, bármilyen bimbódzó is, fontos szerepe lesz a következő kötetekben.

Végső soron, azért szeretem ezt a könyvet, mert igen fontos és aktuális társadalmi problémákat feszeget. A terrorizmus elleni háború, ami szeptember 11. óta szerepel a háborús okok listáján, még olyan fogalom, amiről nem biztos, hogy látjuk, pontosan hová is vezet. Ugyanakkor a helyzet nem ilyen egyszerű, és ez a könyv erről szól, hogy a helyzet SOHA nem ilyen egyszerű. Hiába tűnik első látásra úgy itt is, hogy az Egyesült Párt az ördögi gonosz, az éghajósok meg a jó fiúk, de őszintén szólva nem gondolom, hogy a döntéshozók jelentős többsége Madame helyében mást tenne, az éghajósok pedig jó céljaik ellenére ugyanúgy függenek a gyöngyenergiától, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. És persze az éghajósok valamilyen szinten azért segítik a Peremlakókat, de annak is jelentős mozgatórugója a gazdasági érdek. Mert azért alapvetően minden embernek a legfőbb törekvése életben maradni, és lehetőleg viszonylag élhető körülmények között lenni, ez a szükség pedig sokszor sok mindent felülírhat. És ez az erkölcsi relativitás meg érdekek bonyolult összefonódása alkotta dzsungel az, amiben a szereplőinknek el kell igazodniuk, ez pedig az én szememben nagyon is felnőtt és komoly problémafelvetés.

Összességében véve egy-két apróságot leszámítva nekem nagyon tetszett a könyv, és kíváncsian várom a következő kötetet, hogy még többet tudhassak meg erről a világról, és lássam, hova fut ki ez az egész. :D Reménykedem, hogy mielőbb érkezik a második kötet.

Kinek ajánlom? Akár sci-fi-rajongóknak is, szerintem tud még újat mutatni.
Kinek nem ajánlom? Magas vérnyomással küszködőknek, egészségügyi okokból. :D

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/7
Szereplők: 10/10­*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem tetszik a magyar borító is, a srác tisztára olyan, mint amilyennek Cassiust képzelem, és a tekintete valami bámulatosan átható, de tény, hogy az eredeti látványosabb. Viszont egyiken se értem a pilótaszemüveget, ilyen jellegűt nagyjából a II. Világháború óta nem hordanak a pilóták.

Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Cassius (3) Avery (4) Eva (5) Alkine

Kedvenc jelenetek: (1) Jesse és Cassius megtalálja a gyöngy-lányt Seattle-ben (2) Cassius felrobbantja a vonatot (3) Jesse kiszabadítja a gyöngyöt Portlandban  (4) a beszélgetés a végén (5) kezdés

Mélypont: az alienek humanoidok, MIÉRT?


Kedvenc ötlet: az egész világkidolgozás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése