Peter
Heller – Kutya csillagkép
(Könyvkuckó)
Kilenc évvel a történet kezdete előtt
egy szuperinfluenza-járvány söpört végig a világon, kiirtva az emberiség nagy
részét. Hig a túlélők közé tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy túlságosan
szerencsésnek érzi magát, hiszen mindenki meghalt, akit valaha szeretett, csak
a kutyája maradt neki. Vele és a mogorva, kiismerhetetlen, fegyvermániás Bagley-vel
élnek hármasban egy reptéren, amit Bangley kivételes fegyverarzenáljával és
lankadatlan éberséggel eddig sikerült megvédeniük az erőszakos betolakodóktól.
Hig azonban többre vágyik, úgy érzi, ez nem igazi élet, így amikor egy újabb
veszteség kizökkenti az elmúlt évek katatóniájából, eszébe jut egy rádióüzenet,
amit pár évvel ezelőtt fogott, és ami azt sejteti, hogy kisrepülőgépével
elérhető távolságban még élhetnek civilizált emberek. Ezért Hig úgy dönt, hogy
hátrahagyja az „otthonát” és elindul arra a vidékre, ahonnan már nem tud egy
tank üzemanyaggal visszatérni, hátha az ismerősen ismeretlen tájakban
megtalálja az élete értelmét.
Nem titkolom, hogy nagyon kedvelem a
posztapokaliptikus műfajt, ezért is kaptam rajta, amikor lehetőségem adódott
elolvasni ezt a könyvet. Viszont mielőtt rátérnék az elemzésre, van egy
általános eszmefuttatásom, amit megosztanék veletek. Szoktam nézni egy időben a
TV-ben ezeket a világvége-várós műsorokat, amikor is érdekesnek megfigyeléseket
tettem. A történet főhősei, a világvége-várók mind ugyanazzal a jól körülhatárolható
pszichológiai profillal rendelkeznek:
1. Általában középosztálybeliek,
tisztességes, de nem túl kiemelkedő fizetéssel. Gyakran olyan a munkájuk,
amiben katasztrófákkal kell szembenézniük – például rendőrök, katonák,
tűzoltók, vagy kórházi dolgozók.
2. A világvége-függőségük gyökere abban
keresendő, hogy átéltek valamilyen csapást, amitől megrendült a hitük az állam
mindenhatóságában és gondoskodási képességében (ez a leggyakrabban a gazdasági
világválság miatti elszegényedést jelent).
3. Többnyire nem magányos remeték, a
legtöbbjük családos ember. Ha a többieket is sikerül bevonni a felkészülésbe,
az klassz, de ha úgy gondolják, hogy hülyeség a kevés kis pénzüket
bunkerépítésre fecsérelni a gyerek egyetemi költségei helyett, magányos hősünk
akkor is egész hétvégén a bunker falába fog fémlapokat kalapálni.
4. Szinte kivétel nélkül igaz rájuk,
hogy nem általánosan „a világvégétől” félnek. Ó nem, nekik konkrét elképzelésük
van arról, mi fog történni, és erre az egy kimenetelre készülnek fel.
Forgatókönyvük általában összefüggésben áll a végzettségükkel,
élettapasztalataikkal, például az egészségügyi dolgozók szinte kivétel nélkül a
világjárvány kitörésétől félnek, ezért sterilizálhatóvá teszik a házat, míg a
katonák a zombi apokalipszisre készülve tökéletesen védhető bunkereket építenek
maguknak. :D
Az utolsó pont alapján nekem úgy tűnik,
hogy mindenki a feje mélyén ott szunnyad egy világvége-vízió, ami nagyrészt
abból táplálkozik, amire vonatkozóan ismereteink vannak. Mert az ismeretlentől
úgy általánosságban nagyon lehet félni, de konkrétan, tervezhetően és
leírhatóan csak az tud halálra rémíteni, amit ismersz. És szerintem ez
nagyjából-egészében véve az írókkal is így van.
Azt hiszem, ilyen logika mentén értem
azt is, miért pont olyan Peter Heller apokalipszise, amilyen. Bár csak a belső
borítón szereplő életrajzát olvastam, de ebben szerepel, hogy horgászatról és
természetjárásról ír szakcikkeket olyan kis újságoknak, mint a National
Geographic. Ezek alapján Hellernek az eszményi világvégéje pont olyan, amit
leírt: vibráló, eleven természet, nagyon halott emberiséggel. Mellesleg ez a
kimenetel egyáltalán nem földtől elrugaszkodott, az egész könyv nagyon
reálisnak és átgondoltnak hat, látszik az írón, hogy tényleg van némi fogalma azokról
a dolgokról, amikről beszél.
Aki izgalomra és vérre számít, annak
némiképp csalódást okozhat a könyv, mert bár az utolsóból akad elég, hála az
időnként előforduló gyilkosságoknak, de a hangsúly nem a cselekményen, hanem a
főszereplőn és az ő kis lelki világán van. A történet elbeszélője Hig, az ő
egyes szám első személyű szemszögéből ismerjük meg az eseményeket, ez azonban
igazából nem pontos megfogalmazás. A könyv elbeszélői stílusa nagyon érdekes, a
párbeszédek nincsenek gondolatjelezve, vagy élesen elválasztva a narrációtól.
Azt olvastam, hogy Cormac McCarthy Az út című könyve is ilyen, de mivel ezt nem
olvastam, csak a filmet láttam, így engem ez a Vakságra emlékeztet, amit
ugyanígy írt meg a szerző, csak ott külső volt az elbeszélő. Itt ez a
fogalmazásmód azt éri el, hogy teljesen olyan érzés, mintha Hig fejébe bújva
élvezhetném a történetet, aki hol narrál, hol beszél, hol gondolkodik. Néha
elveszik a részletekben, amikor éppen nagyon koncentrál, például a horgászatra,
és ez tovább erősíti az érzést, hogy a fejében vagyok. És erre az érzésre még
rádob a szerző egy elejtett utalással: Hig tizenöt évesen az első randevúját az
Avatar című filmen követte el. Hig ugyanabban az évben született, mint én (illetve majdnem). Akár
én is lehetnék. Bezony.
Pluszbónusz, hogy Heller úgy tűnik, az
az író, akinek leesett, mire való a tőmondat egy szépirodalmi műben, nem csak
azért használja, mert béna. Olyankor szaporodnak meg, amikor Hig stressz alatt
áll, feszült, vagy érzelmileg szétesik, ilyenkor pedig az emberek
köztudomásúlag kevésbé fogalmaznak szofisztikáltan.
Higben mint főszereplőben az is jó még,
hogy nagyon átlagember. Van néhány olyan szaktudása, ami segíti a túlélésben
(értsd a repülőgépekhez való hozzáértése, a vadászati és horgászati tudása), de
nem katona, nem bűnöző, gyilkológép vagy mániákus őrült, mint a többi életben
maradtak közül sokan. Ebben a környezetben kifejezetten szépléleknek mondanám,
mert igen, öl, ha kell, de először inkább mindig megpróbálna tárgyalni, a
fertőzésveszély ellenére kijár egy közeli farmra a vérbajos családoknak
segíteni az életben maradásban, és megvan még benne az igény arra, hogy
érzelmileg kötődjön másokhoz, amit jobb híján a beteg, öreg kutyáján él ki.
Bangley némiképp Hig ellenpontja a
regényben: durva, néha kifejezetten közönséges, szeret gyilkolni, kőkemény
túlélőgép. Hig vele szemben táplált érzései fokozatosan, a szemünk előtt
változnak, és egy idő után én is azt vettem észre magamon, hogy ugyanez
történik velem. Főszereplőnk ugyanis eleinte megveti, sőt, gyűlöli Bangley-t,
csak azért nem küldi el a búsba, mert életben akar maradni. Az évek során aztán
lassan hozzászokik a jelenlétéhez, és elkezd kötődni hozzá. Aztán amikor elég
erősen figyeli hosszú-hosszú ideig, majd tiszta fejjel átgondolja Bangley
minden cselekedetét, rájön, hogy ez a látszólag érzéketlen férfi hihetetlen
önzetlenséggel és önfeláldozással védelmezi őt. Mert a maga módján szereti.
„Nem
vagyok képes rá. Mégis megteszem.”
Ez a regény számomra egy gyönyörű vallomás
a túlélésről. Megmutatja, hogy szükséghelyzetben az ember kivetkőzhet
önmagából, és olyan dolgokat is megtesz, amit amúgy sosem tartott
elképzelhetőnek. Akkor is, ha már tulajdonképpen nincs is miért élni, mert
akkor is munkál az emberben az életösztön. Hogy van egy pici rész mindenkiben,
ami ennek ellenére elpusztíthatatlan,
egy remény, ami él akkor is, ha tízből kilenc ember kérdés nélkül lőne szíven,
amint meglát, mégis, a tízediknek megadná az esélyt. Ami keresi a szeretetet és
az összetartozást egy olyan világban, ahol nincs kivel összetartozni. Megmutatja
a könyv, hogy akármilyen gonosznak is tűnhet valaki, ő is képes lehet nagyon
mély pozitív érzelmeket táplálni. Megmutatja, hogy lehetnek dolgok, amiken
sosem lépsz túl igazán, de ettől még holnap felkelsz és megpróbálod átvészelni
valahogy. És építesz házat, erődöt, otthont, családot, abból, ami éppen van.
Naivnak mondanám a könyvet, ha ez a
csodás gondolatvilág nem lenne megmártogatva egy vödör kegyetlenségben. Így
összességében inkább azt gondolom, hogy próbál őszinte és reális, mégis
reményteljes képet festeni az apokalipszisről, és hogy milyen életkörülményekre
és lelki tusákra számíthatnak a túlélők. Én pedig ezt nagyon értékelem benne.
Azért nem tökéletes a könyv, számomra
az érzelmi katarzis a közepén következett be, és ezután a regény második fele
egy picit leült. Ettől függetlenül nagyon jó regénynek tartom, Heller felkerült
a figyelmemre méltó írók listájára.
Amikor a regény végét olvastam a
buszon, ez a szám következett a lejátszási listámon, és szerintem nagyon is
illik hozzá, úgyhogy beteszem ide:
Kinek ajánlom? Aki akar egy lassú folyású, érzelmes, őszinte, de reményt keltő
könyvet olvasni a világvégéről.
Kinek nem ajánlom? Aki zombikat, akciót, vérengzést vár.
Köszönöm a könyvet a Maxim Kiadónak!
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Az
eredetivel jelent meg, nagyon letisztult, az aranyfólia kifejezetten érdekessé
teszi.
Kedvenc
szereplők: (1) Hig (2) Pops (3) Bangley (4) Cima (5) a vérbajos
kislány
Kedvenc
jelenetek: (1) Hig zokogni kezd a vérbajos családok előtt (2) Hig
rájön, milyen is Bangley igazából (3) Cima a középiskolai éveiről mesél Hignek (4)
Jasper halála (5) Hig és Bangley kiirtja a Higet követőket
Mélypont: -
Kedvenc
ötlet: a vérbajos családok