Courtney
Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.
(Könyvkuckó)
FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.
Megvan az az érzés, amikor elolvasol
egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a
folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is
igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény
volt ez a könyv.
Ellie magányosabbnak érzi magát, mint
valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel
arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály
arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan
összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi
időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja
el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják
meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek
őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint
haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy
egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.
Na jó... ez a könyv egy szóban
összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a
főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy,
hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat
sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa...
nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a
partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az
embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit
érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy
ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját
már az előző rész közepén kitaláltam.
Úgy érzem, az a könyv legnagyobb
problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő
nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie
jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam
lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait,
a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban.
Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e
az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél.
Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a
világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam
megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem
meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után
otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!
 |
| A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet? |
Az az egy mákom, hogy nem csak
Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will
még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya
definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más
szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív
mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten
szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket,
amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava
amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy
meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell
mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk
olvasni.
Az első kötet elolvasása után az írónő
oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a
főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben
kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az
írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy
alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez
a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé
játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége
is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud
a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még
jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az
egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit
kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög?
Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal
kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És
én ezt nem értékelem.)
 |
| Ava, a könyv egyik fénypontja |
Azért nem tudom teljes mellszélességgel
utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó
dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi
jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is
elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a
cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor
kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a
másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon
gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék
igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még
nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek.
Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja,
minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az
írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.
Igazából mondjuk a műfajtól nem kell
feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik
a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind
akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az
egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az
öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem,
hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk,
hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen
dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség
hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.
Mivel úgy normálisan meg is van írva a
regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna
bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb
bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam,
hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv
legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még
egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.
Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):
- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy
ötvenszer, hogy veszélyt jelent a körülötte
élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a
szüleit. Pfff.
- Van két angyal haverunk, de ne kérjük
meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a
démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az
szörnyű lenne.
- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik
villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor
esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.
- Miért nem nyomozott senki a gonosz
terve után? Hmm?
- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel
démonokkal. Mindig bejön.
- És még a szalagavató bálunkat se
hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...
Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos
teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.
Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek
is.
Cselekmény, történetvezetés: 10/5
Stílus: 10/5
Szereplők: 10/6
Érzelmek: 10/7
Összesen: 10/6
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6
(Semmi különös.)
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Legalább
ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.
Kedvenc
szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava
Kedvenc
jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze
magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait
(3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie
kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését
Mélypont: a
megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele,
amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will
ezt nem érti meg és menjen a fenébe
Kedvenc
ötlet: az ereklyék és az őrzőik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése