Rick
Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and
the Olimpians IV.)
(Könyvkuckó)
Figyelem! Mivel ez a kritika egy
sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat
az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse
Percy minden valószínűség ellenére
sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja
pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol
tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul
Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki
télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve
szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja.
Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi
vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban,
ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely,
ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy
találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre
szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy
társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy
a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély
talán nem is mindig kívülről fenyeget.
Hmm... tartozom egy vallomással:
egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta,
lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat
akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon
ott vannak a szeren.
Dolgok, amiket Riordan közel
tökéletesen csinál:
1.
Lebilincselő történetvezetés
Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor
alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a
szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint
ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba
csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.
2.
Egyre nagyobb tétek
Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem
sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események
súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt
párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg
tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként,
amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ
sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont
folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel
tart a káosz felé.
3.
Kiegyenlített jelentőségű karakterek
Percy a főszereplő, mert az ő
szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem
nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított
volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz
legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt
magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz.
Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt
karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy
szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem
kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem
Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más
szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan,
piros pont.
4.
Folyamatos karakterfejlődés
És az hagyján, hogy fontosak és jól
felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek
át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a
sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz
Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen
valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy
találja meg a helyét a világban.
Két szereplő változik különösen sokat
ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála
miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia,
megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter
lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és
elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert
egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi
félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan
és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben
látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és
Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan
szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala
is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni,
hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.
Vannak mindig egy részes
mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most
Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg
és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell
történnie, hogy segítsenek az üzenetben.
5.
Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak
Azon kívül, hogy a kedvenc shipem
megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt
egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy
Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még
majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a
lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett
kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja,
illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a
szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a
kalandon van.
6.
Rétegelt, kidolgozott anti-hősök
A negatív szereplők is jók ezekben a
könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér
Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha
a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek
adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot
választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de
Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok
gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még
menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.
7.
Feszültségoldó humormorzsák
Mindemellett néha még mindig meg tud
nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó
mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek
egyet a saját nyomorúságukon.
 |
| A legújabb borító |
8.
Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom
És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy
még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a
labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a
szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső
ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése
volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a
példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor
az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte
csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen
is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.
Ami még nagyon tetszett, hogy pont
kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet,
ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell
tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ
problémáit. Pontosan, még az istenektől se.
Összességében nagyon tetszett ez a
kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre
egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!
Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10**
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8
(Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Folyamatosan
fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.
Kedvenc
szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson
Kedvenc
jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása
Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja
Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal
Mélypont: -
Kedvenc
ötlet: Rachel, a kék torta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése