(Filmszemle)
Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a
filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol
történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a
blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is
túl vagyok, jöhet az alkotás. :)
Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen
pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és
amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy
gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és
megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját
betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik,
és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik
először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért
összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus
jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés
kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen
valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú
olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának
járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol
találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi
történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?
Először azokhoz szólnék, akik valamilyen
rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:
Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy
szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok
rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de
korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy
meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban.
Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és
a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás
világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról,
emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a
problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig
értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű
tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit,
ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket
megmozgató filmeket, ugye...
És innentől SPOILER-tartalmú
mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:
A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel
teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni
valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják
meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy
pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a
kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel
mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell
megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.
Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a
Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt
tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a
törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi
a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit
valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se
bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van
így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek
ugyanolyan gördülékenyek.
A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek
üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden
idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a
karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű
letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen
középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak
nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag
lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és
Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé
lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző
barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film
felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a
vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13,
12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút,
hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte
ilyen szempontból.
Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt,
ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn.
Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt
illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és
hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel
Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan
győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy
érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól
teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a
karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a
szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha
akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként
nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a
lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor,
de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan
átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy
szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.
A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt
elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem
lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például
az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig,
mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya
elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe
Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört,
alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon
mélyen is.
És a színészi játéknak meg a történetnek együtt
sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film
első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól
vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit
lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre
több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások
hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet,
hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen
szempontból is teljesültek az elvárásaink.
Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv
mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam
ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és
depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik
szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista
és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és
vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is
számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az
örökkévalóság.
A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de
korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült
közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a
beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk
helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó
szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus
kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó
volt, hogy ez megjelent a filmben.
A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá
vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett
volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy
lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is
korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét,
mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet,
hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így
kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.
A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.
A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D |
És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre
bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek
például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba
járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített
megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak
apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V,
mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése),
ezeket is érdemes figyelni.
Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet
láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb
rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek
át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb
tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is
megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)
10/10*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése