A novelláskötetek állatorvosi lova

Kelemen Zoltán – Első 21 novella

(Könyvkuckó)

Gondolom, mindenki volt már úgy, hogy nagyon akart szeretni egy könyvet. Hát én ezt nagyon akartam szeretni. Mert maga a szerző keresett meg, hogy írjak róla recenziót, aki egy rendes, keresztény, határon túli magyar fiatalember, szóval gondoltam, miért ne, támogassuk! Aztán ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre jobban megbántam az altruizmusomat. Eleinte csak szenvedtem, de a végére már annyira fájt, hogy kénytelen voltam viccnek tekinteni az egészet és inkább röhögni rajta, különben agylobot kaptam volna ettől a rengeteg bosszantó részlettől, ami a könyvben van.

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok jót írni a könyvről, mert bűn rossz. Ha valaki nem érti, mi a problémája oly’ sokaknak a magánkiadásokkal, ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. Sajnos süt róla, hogy ez szerkesztőt még véletlenül se látott, de az az egy ember se nagyon végezte a dolgát, aki fel volt kérve lektorálni. Olyan szempontból is tanulságos a kötet, hogy felfedezhető benne számtalan hiba, amit kezdő és félig-kezdő novellaírók elkövetnek, így kiváló lehetőség az olvasása annak tanulmányozására, hogy milyen problémákat kerülj el lehetőség szerint. Én ezekből gyűjtöttem ki most a legfontosabbakat:

0. Ismétlődő hülye szavak és kifejezések

Nem tudom, lehet, hogy csak én nem vagyok hozzáedződve a székelyföldi kifejezésmódhoz, de szerintem ez a kötet tele volt olyan mondatokkal, amik összefüggéstelenek voltak, és legfeljebb félig értelmezhetőek. Ezen kívül Zoltán nyilvánvalóan szerelmes bizonyos kifejezésekbe. Ez alapvetően nem baj, minden írónak van pár ilyen heppje, de a kulcs az, hogy a fejlődés során ezt megtanulják kontrollálni: vagy figyelnek, hogy ne használják ezeket túl gyakran, vagy tudatos eszközzé változtatják. Zoltán erre a szintre nyilván még nem jutott el.

Számomra két igazán zavaró ismétlődés volt: az egyik az „attól eltekintve” szerkezet. Ezt Zoltán előszeretettel használja bármilyen kötőszó helyett, gyakran akkor is, amikor semmi értelme. Javasolható alternatívák: de, mégis, viszont, annak ellenére. Ezen kívül a másik különösen idegesítő a „szellemi lény” kifejezés használata. A novellák gyakran vesznek fantasy-jellegű fordulatot, és ezekben szerepelnek többnyire angyalok is. Az egyetlen problémám ezzel, hogy a halálra rémült falunyi vasvillás paraszt sosem fogalmazná meg magában ilyen szofisztikáltan, hogy ez egy „szellemi lény”. Ha meg a mesélőre hagyatkozunk, ő pontosan tudja, mivel is állunk szemben, nyugodtan elmondhatná mindjárt, nem kell húzni az időt.

1. Ritmustalan, unalmas, vontatott leírások

Az első dolog, ami mellbe vágott, amikor elkezdtem olvasni a novellákat az volt, hogy Zoltán nem igazán tud leírást írni (ugyanis a legelső novella elég sokáig pusztán leírás). Annak ellenére, hogy a kötet rövid, az elbeszélések szintúgy, gyakran még így is sok leíró részt lassúnak és érdektelennek éreztem. Például az első novellában a cirkuszi előadás részletes leírása egyáltalán nem tűnik fontosnak, mivel utána a novella egyetlen szereplő, a cirkuszi kutya történetét emeli ki. Ritmustalanok is a novellák, abban az értelemben, hogy a mondatok hossza nem funkcionál stíluseszközként (mint ahogy amúgy az), a hosszú körmondatok és nyúlfarknyi tőmondatok véletlenszerűen váltogatják egymást.

2. Élettelen párbeszédek

Vártam a párbeszédeket, hogy azok majd visznek némi színt a papírízű, semmilyen leírásokkal megtöltött bekezdéseknek. A helyzet nem javult azonban akkor sem, amikor nagy ritkásan két karakter beszédbe elegyedett: nem csak az a baj, hogy nincs a szereplőknek igazán nyelvi egyénítése, mert az nehéz és kezdő írótól nem is feltétlen várom el, hogy menjen. Az azonban túlzás, hogy az alapszintű elvárást se teljesítik a párbeszédek: a mondatok nem hangzanak úgy, mintha tényleg ki is mondanák őket, nem tűnnek valóságosnak. Ez pedig hosszútávon nagyon zavaró.

3. Személyiség nélküli karakterek

Mondjuk nem várhatom a beszélgetésektől, hogy sokat tudjak meg a karakterekről, mert nincs is személyiségük. Zoltán minden novella elején kötelező jelleggel felsorolja a főszereplő legfontosabb paramétereit: neve, kora, foglalkozása, szem- és hajszíne, szerelme neve. És ezzel kész is vagyunk, a cselekmény során semmi más nem derül ki róluk. Akár érzéketlen robotok is lehetnének a főszereplők, a történések semmilyen befolyással nincsenek rájuk és az ő személyiségük se zavar bele a cselekmény menetébe. Az események tőlük függetlenül, nem velük, csak rájuk irányulva történnek meg.

Az írás egyik arany alapszabálya: „Ne mondjad, mutassad!”. Ez azonban nem működik akkor, ha a szereplőinknek nincsenek érzéseik. Az olvasó nem fog együtt érezni valakivel, akiről csak a szemszínét és a foglalkozását tudja. És nem fogja igazán beleélni magát a történetbe, ha egy icipicit sem ismeri meg a szereplőket.

4. Mi a rosseb van a történettel?

Na de még csak nem is a nemlétező (mert ezeket két dimenziósnak se tudom nevezni) szereplőknek köszönhető, hogy a történetek élvezhetetlenek. Ó, nem. Az annak az aprócska bökkenőnek köszönhető, hogy logikátlanok. És nem olyan értelemben, hogy rejtélyesek vagy varázslatosak, egyszerűen csak annyi értelmük sincs, mint a lódítós székely népmeséknek. Mert míg ott legalább tisztában voltam vele, hogy azért történik baromság baromság hátán, mert ez tudatos, ezeknél a novelláknál inkább bénázásnak tűnik. Többek között, amikor az egyik novellában valamelyik szereplő kijelentette, hogy Britanniából két hét alatt oda-vissza megjárja Alexandriát (az ókorban, lóval és hajóval!), akkor az első inger után, hogy a fejemet a falba csapjam, legszívesebben leteremtettem volna az írót, hogy miért nem végezte a házi feladatát. És sorozatban vannak ilyenek, egész tömegeket lemészároló három fős hadsereg (amiből kettő még lány is), két perc alatt repülőgép-vezetéshez szoktatható technokrata ókori harcosok, és még sorolhatnám, de nincs értelme. Így is értitek, mennyire dühítően ügyetlen az egész.

5. Ja, és még értelme sincs

De a legdühítőbb a legtöbb novellában a vége. Zoltánnak az az elképzelése a csattanóról, hogy lezárja véletlenszerű helyen a novellát, amivel lehetőleg semmit se magyarázzon meg, hogy mi miért történt. Igen, a csattanónak váratlannak kell lennie, de csak akkor élvezi az egyszeri olvasó, ha legalább köze van az addig történtekhez. Itt azonban erről gyakran szó sincs. A legpocsékabb befejezése szerintem annak a novellának volt, ami egy örökség utáni hajszáról szólt, amikor már a végén fegyveresek üldözték a hősünket. A legvége az volt, hogy történt egy robbanás, amit a főhős egy angyalnak hála túlélt... miközben nem derült ki, hogy mi volt az öröksége, vagy miért üldözték őt, vagy miért nézett ki az egyik fegyveres úgy, mint ő. Ezeket nekem magamtól kellett volna kitalálnom? Tudom, hogy Zoltán serkenteni akarja az olvasók fantáziáját, de nekem ez csak a vérnyomásomat tornázta feljebb. Mindössze két-három olyan novella volt az egész kötetben, aminek a végén tényleg kiderültek a dolgok, és nem csak azzal zárta le, hogy jött egy „szellemi lény” és vége lett.

6. Összevissza mitológia

Ezek az írások szinte mind fantasyk/sci-fik, akkor is, ha nem annak indulnak. Ez rendben is van. A gond ott kezdődik, hogy néha semmi értelme nincsen, hogy azok. Nem lesz minden történet jobb attól, ha odavágunk a közepébe egy természetfeletti lényt/ űrlényt/ bárakármit. Attól az önmagában még nem feltétlenül egy jó ötlet.

7. Túlzsúfoltság

Viszont azt Zoltán javára kell írnom, hogy időnként tényleg vannak jó ötletei. Egyet kifejezetten érdekesnek találtam, azt a novellát, amiben egy felbomló vallási közösség tagjairól határozzák el a sátán csatlósai, hogy tévútra vezetik őket. Ebből egy teljes regényt lehetne írni tele izgalommal, drámával és érdekes történetekkel...

... de Zoltán egy öt oldalas novellát írt belőle, és az pont arra nem elég, amiről szólnia kéne a törtnetnek. Másutt meg elkezd kibontani egy bonyolult rendszerű, többfajos űrlény társadalmat, és ezt sincs lehetőségünk megérteni, mert egy oldal után ugrunk is tovább a harcra. A novellái majdnem minden esetben túl rövidek ahhoz, hogy kibontsák a felvetett problémákat, némelyiket még szinopszisnak is keveslem. Talán érdemesebb lenne Zoltánnak egy regénybe belevágni, mert egyrészt azzal sokkal jobban lehet érvényesülni a könyvpiacon (Magyarországon senki sem vesz novelláskötetet ismeretlen szerzőtől), másrészt azon szerintem jobban is lehet tanulni, mint a novellákon, utóbbi nehezebb műfaj, a rövidsége miatt megköveteli a tudatosságot.

Ezt a kötetet egyelőre senkinek sem ajánlom, egy nagyon kezdő író esetlen szárnypróbálgatása, de ha szeretnétek őt támogatni, akkor nem állok az utatokba.

Az író oldala: https://www.facebook.com/akepzeletvalosaga.kz

Összesen: 10/2