Minden jó, ha a folytatás jó

Marissa Meyer – Scarlet (The Lunar Chronicles II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló egy könyvsorozat második kötetéről készül, szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző rész végkifejletére vonatkozóan, amiről ajánlót ITT találtok.

A Cinder számomra egy nagyon kellemes és érdekes mesefeldolgozás volt. Sokan kritizálták sok dolog miatt, de engem így is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a két rendkívül szerethető főszereplőnek, a fantasztikus világfelépítésének, a szarkasztikus humorának, meg a tündérmesék rendkívül egyedi újraértelmezésének. Vártam a folytatást, de egy kicsit féltem is tőle, hátha nem hozza ugyanazt a színvonalat, mint az első rész. Azonban Meyer nem hiába írt a blogján egy remek cikket arról, milyen a jó folytatás, tudja, miről beszél. A Scarlet megőrzi az előző kötet minden szerethető tulajdonságát, de közben ki is javítja azokat a hibákat, amikért a Cindert bírálat érte, és ezáltal körülbelül tízszer annyira élvezetes olvasmányélmény lett számomra.

Scarlet Benoit egy álmos francia kisváros, Rieux mellett nő fel egy tanyán, kettesben a nagymamájával. Egy napon azonban a lány élete fenekestül felfordul, az idős hölgy ugyanis eltűnik otthonról, és hetekig nem kerül elő. Mivel a rendőrség nem hajlandó segíteni, Scarlet kész lenne a saját kezébe venni a nyomozás alakulását. Időközben találkozik egy meglehetősen titokzatos meg furcsa sráccal, Wolffal, aki utcai harcokból él, és aki úgy tűnik, nyomra vezetheti őt a nagymamájával kapcsolatban.

Eközben Cinder úgy dönt, hogy nem várja ki a kivégzését, inkább megszökik a börtönből. Egyenesen egy disszidált amerikai légierős katona, Carswell Thorne cellájába fúrja át magát, aki közös szökés esetén fel tudja ajánlani meneküléshez a lopott űrsiklóját. Azonban az, hogy a páratlan páros kereket old, nehéz helyzet elé állítja az újdonsült Kaito császárt, hiszen a béke országa és a Hold hataloméhes királynője között már eddig is egy hajszálon függött. Levana királynő ultimátumot ad: ha nem keríti elő a lányt, akkor kénytelen lesz a békeszerződést érvénytelennek tekinteni, és csapást mérni a Földre.

Az egyik fő terület, ahol a Cindert kritizálták, az a történet volt. Azt mondták, az első kötet nem volt annyira cselekményes és időnként nagyon is kiszámíthatóvá vált. Bár némiképp igazat tudok adni, a Scarlettel kapcsolatban azonban már egyik állítás sem helytálló. Kapunk a kötetben három új elbeszélőt, és immár a cselekmény is három szálon fut, amik közül mindegyik egyformán izgalmas volt számomra. Akciójelentekben, üldözésekben, harcokban nincs hiány Cinder és Thorne, illetve Scarlet és Wolf szálán, Kai szálán pedig a diplomáciai huzavona megy. Azt hinnéd, hogy az ő szála nem érdekes, mivel végig csak az irodájában ül és tárgyal, de ebbe a szálba csempészett be az írónő elég sok világismerettel kapcsolatos információt, és ez tökéletesen lekötött. (Lásd a tanácskozáson a különböző államokat és a vezetőik neveit. :D)

A kiszámíthatósággal kapcsolatban is sokkal kevesebb gond volt, mint az előző kötetben, ahol a kitalálható csavar a könyv végi nagy csattanóként volt időzítve. Ebben a kötetben több csavar van, és az információk elosztása is kellemesebb. Az, hogy ugyan miért rabolták el Scarlet nagymamáját, viszonylag kitalálható (teljesen az, ha emlékszel a részletekre az előző kötetből), de szerencsére ezzel az írónő is tisztában van, és ezzel kapcsolatban felvilágosít minket a könyv felénél. Ezután foglalkozhattunk az igazán izgalmas kérdésekkel, például azzal, hogy de vajon kik rabolták el pontosan a jó öreg nagyit.

A sorozat legfontosabb karakterei

Ráadásul kapunk három új szemszögszereplőt, és ebben főképp az volt a jó, hogy mindegyiket nagyon megszerettem. Scarletről az jutott eszembe, hogy ő kicsit az a „sztereotip francia”: lobbanékony, önfejű, érzelmes. Rendkívül családcentrikus a lány, és mivel a szülei otthagyták, ezért a nagymamája jelentette számára az egész világot, nem csoda hát, hogy foggal-körömmel küzd a megmentéséért. Számomra imponáló volt, hogy milyen rettenthetetlen, mekkora küzdőszellem munkál benne. Ráadásul vele aztán nem érdemes lacafacázni: ha meglát a telkén, a kredenc alól a puskát kapja elő. És hidd el, ha sokáig okvetlenkedsz, még meg is húzza a ravaszt!

 Wolf olyasmi karakter, mint Kale a Touchedból: sötét múltú fiatal férfi, aki nem maga választotta azt, hogy rossz dolgokat tegyen, aki kénytelen volt erőszakkal érvényesülni, de ettől megcsömörlött és próbálna valahogy kitörni, aki vajmi keveset tud a valódi világról, és így sok dologra gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá. Azonban sokkal zárkózottabb és sötétebb lelkű karakter, mint a fent említett kolléga, és ezért számomra komolyabban vehető volt, jobban fogta meg Meyer ugyanazt a problémát. Scarlet és Wolf között az első jelenettől intenzív és rendkívül szórakoztató kémia érezhető, ami szerintem abból táplálkozik, hogy bár szinte tökéletesen ellentétes személyiségek, igazából ugyanazt szeretnék elérni az életben: arra vágynak, hogy legyen egy békés hely, amit otthonnak nevezhetnek és ahol nyugodt, egyszerű életet élhetnek. És bár nincs olyan fergeteg nagy mindent elsöprő szerelmük mindjárt az első laptól, ez pont jól is van így, a kapcsolatuk még fejlődhet, hiszen most kezdik csak megismerni egymást.

Carswell Thorne személyében pedig megkapta a sorozat a saját Captain Hookját... mármint olyan Once Upon a Time-értelemben. Nem kell kétségbe esni, koppintásról szó sincs, valószínűleg Thorne karaktere ilyen formában előbb létezett, mint Hooké, egyszerűen csak nagyon hasonló típusú személyiségek, és én ezt nagyon élveztem. Thorne az a tipikus pasi, aki tudja magáról, hogy jóképű, és nem átallja ezt folyton a világ orra alá dörgölni. Első ránézésre felszínesnek tűnhet, de valójában nem az, remek barát tud lenni, mert a végsőkig lojális, de kész felvállalni a konfliktusokat is. Jó humora is színesíti a regényt, és az a tulajdonsága, hogy szembemenjen az írott törvényekkel, kifejezetten hasznosnak bizonyul a kalandban. Igazi tiszta szívű kalóz ő, és nagyon tetszett, hogy Cinderrel kapcsolatban nem a romantikus érdeklődés definiálta a viszonyát, tényleg csak egy nagyon erős barátság van köztük kialakulóban, amit hasonlóan Scarlet és Wolf kapcsolatához, az ellentétes személyiségük tesz igazán élvezhetővé. A zárkózott, komoly és önmarcangoló Cinder mellé jól jött Thorne laza, nyitott és barátságos mivolta, ami amellett, hogy állandó humorforrás volt, Cinder jellemfejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Mert hogy Meyer az új karakterektől függetlenül nem felejti el a régieket sem. Cinder karakterével sokan nem voltak kibékülve az első részben, azt mondták sokan, hogy egy igazi kemény, badass-csajra vágytak. A mi kedves főszereplőnknek ebben a kötetben meg kell csillogtatnia ezeket a képességeit is. Kiborg- és holdbéli-adottságainak legjavát kell használnia, hogy elszökhessen az üldözői elől, és szép lassan arra is ráébred, hogy az élete most már mindig ebből fog állni, mert harcolnia kell, ha vissza akarja hódítani elbitorolt országát, fel akarja szabadítani a népét. Érdekes folyamat, ahogy fokozatosan elengedi az ábrándjait arról, hogy nem akarja manipulálni az embereket, ahogy szép lassan, fokról fokra elhatározza, mit is kell tennie. És igen, ehhez volt szükség Thorne-ra, mert meg kellett nyugtatnia Cinder lelkiismeretét, szükséges volt a lánynak hallani, hogy egy elkeserítő helyzetben radikálisabb megoldásokra is szükség van. Lehet, valaki szerint gyenge karakterré teszi, hogy nem ugrik mindjárt a harc sűrűjébe, hanem ilyen sokat rágódik, de szerintem csak emberivé válik ettől. Eközben Kai is hasonló átalakuláson megy át. Továbbra is szeretem, ahogy kiáll Levana ellen, ugyanakkor nagyon tiszteletre méltónak tartom, hogy a saját érdekeit teljesen alá tudja rendelni másokénak, kész áldozatokat hozni ártatlan életek megmentéséért. Szerintem ez teszi született vezetővé, akkor is, ha nem érzi magát feltétlenül annak.

És a humor! Hát hogy én mennyit nevettem ezen a könyvön, el sem hiszem. Cinder és Kai hozzák a szokott szarkazmusokat, Scarlet és Wolf között is pattogtak a csípős párbeszédek, és, mint már említettem, Cinder és Thorne karaktereinek dinamikájából is akadnak vidám percek. És Iko is visszatér, egészen megváltozott külalakkal, ami szintén rendkívül humoros mozzanatokat tartogat. Csak azért furcsa ez, mert amúgy összességében a kötet komorabb, sötétebb és véresebb az előző résznél, de a feszültségoldó percek talán ezért is hatásosabbak.

Mindenesetre komoly pillanatokból sincs hiány. A fő cselekményszálak elsősorban az önfeláldozás kérdése körül forognak, hiszen Cindernek és Kainak is fel kell adnia magából valamit, hogy azokká az emberekké váljanak, akinek az adott helyzetben lenniük kell. A határok feszegetéséről is szól ez a könyv, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Scarlet történetében nagyon fontos a családi kötelék: a diszfunkcionális szülői kapcsolatai miatt a nagymamájával se alakultak mindig felhőtlenül a dolgok, de végül köztük igazi szeretetkapcsolat alakult ki, ami ellentétben áll azzal, amit az apja iránt érez, meg Wolf beteges viszonyával is a testvérével szemben. Wolf történetében meg tényleg az az érdekes, ahogy próbál kiszakadni a közegből, amiben nem tud önmaga lenni, no meg a vadállati ösztönök és az emberi ész és értelem szembeállítása.

Nagyon érdekes volt még a tündérmese beledolgozása a szövegbe, kezdve a vörös köpeny átalakulásával, az erdőn keresztüli utazáson át, egészen a csúcspontig, a zsenialitást súroló „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?”-jelenetért, ami teljesen készületlenül ért és elég morbid volt, hatásosra sikeredett. Azt is értékeltem, hogy a történet közvetlenül az első rész vége után veszi fel a fonalat és a szálak között azonnal vannak apró kapcsolódások. Valamint örültem a ténynek, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi háromszög, talán a tündérmesés vonalnak hála.

Örültem nagyon ennek a folytatásnak, mert kiválóan sikerült, simán kenterbe veri a sorozat első részét. Nagyon tetszett a lezárás is, szurkolok a csapatnak, akik összeszövetkeztek a világ megmentésére, kíváncsian várom a kalandjaikat a sorozat harmadik részében, ami Rapunzel történetének újraértelmezése.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szerették az első részt, és azoknak is, akik kicsit csalódtak, de a világ érdekli őket. Ne hagyjátok abba a sorozatot, amíg nem olvastátok ezt a részt!

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/7 (Nem volt különösebben nehéz, de könnyű sem.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerelmes vagyok a sorozat eredeti borítóiba, és ez sem kivétel. :D Bár külföldön születtek azért életképes alternatívák.

Kedvenc szereplők: (1) Thorn (2) Cinder (3) Scarlet (4) Wolf (5) Kai

Kedvenc jelenetek: (1) Iko új életet kap űrsiklóként (2) Scarlet és Wolf az erdőben arról beszélgetnek, hogy Wolf szükség esetén hány milyen állattal tudna megverekedni (3) a befejezés (mert epic volt és kész) (4) Scarlet és Wolf a vonaton beszélgetnek (5) Cinder megtalálja a helyet, ahol kiborggá operálták

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a holdiak tudatmanipulációs képességének kihasználása ebben a kötetben egyszerűen zseniális

És, csak hogy lássátok, hogy behülyített ez a könyv, megmutatom az én álmaim castingját ahhoz, hogy ebből film készüljön. (Cindert én sosem képzeltem ázsiainak... tudom, hogy mások igen, de én nem látom logikusnak.)

Cinder

Kai

Scarlet

Wolf

Thorne