A halál fura dolgokat hoz ki az emberből

Jenny Downham – Amíg élek

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvvel jelentkezem, szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az olvasásba.

Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül végigviszi.

Huh, hát, no. (Értelmes véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként határozottan nem tudtam mit kezdeni.

Nincs hova szépíteni: időnként kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai kiteljesítésének élt.



A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg

És ezek a vágyak voltak azok a dolgok, amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem, én valószínűleg túl jó kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom, akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb, amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal szépen.

És a másik ami zavar, hogy úgy állítják be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény, akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális élményének zavarbaejtő emlékével.

A mellékszereplők talán mentenék a dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi. Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel. Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja. Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.

Szóval lényegében ennyi, egy (számomra) elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek, időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik, és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.

10/7 pont

Csillagainkban a hiba – a film

(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D

És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)

10/10*

Elmúlásról kicsiknek és nagyoknak

(Könyvkuckó)
Patrick Ness - Siobhan Dowd: Szólít a szörny

A mai világban nagyon sokat foglalkozunk azzal, hogy egészségesen éljünk minél hosszabb ideig, és tényleg egyre kevesebb az az ember, aki fiatalon veszti az életét valami miatt. Talán emiatt van az, hogy ha viszont mégis szembe kell néznünk a halállal, akkor nagyon nehezen tudunk vele mit kezdeni, már nem fogadjuk el az élet természetes részének, mint hajdanán. Ezen próbálnak meg talán segíteni azok az írók, akik egyre gyakrabban választják regényeik témájául a halált, gyászt, elengedést. Most egy ilyen témájú könyvvel fogok foglalkozni, méghozzá a Patrick Ness és Siobhan Dowd nevéhez köthető Szólít a szörny című regénnyel.

Már a könyv keletkezése is kissé furcsa, szomorú és sorsszerű egyben. Dowd találta ki ezt a történetet, el is kezdte írni és kidolgozta a karaktereket, de befejezni már nem jutott ideje, ugyanis időközben mellrákban elhunyt. Ezután ajánlották fel Patrick Nessnek, hogy írja meg a regényt, amit először nem akart elfogadni, de aztán beleszeretett az ötletbe, és a saját stílusában és értelmezése szerint megpróbálta világra segíteni Dowd történetét. Végül beszállt még a csapatba Jim Kay, a grafikus, aki fantasztikus illusztrációkkal tette még átélhetőbbé a történetet.

A regény magja egyébként rendkívül egyszerű: Conor egy tizenegy éves fiú, akit súlyos rákbeteg anyja egyedül nevel. Ahogy az állapota rosszabbra fordul, Conorra egyre nagyobb nyomás nehezedik, és ekkor jön el hozzá egyik éjszaka a szörny. Azt állítja, hogy Conor hívta őt, és három történetet ígér neki, de cserébe ő is vár valamit. A harmadik után Conornak el kell mondania a saját történetét. Ki kell mondania az igazságot, amit maga előtt sem mert elismerni még soha.

Ez a könyv nem azért olvasmányos, mert meglepő. Tényleg nem az. Mert én úgy éreztem, tudom, mi lesz a történet vége már az elején, valahol mélyen. Ez mégsem akadályozott meg benne, hogy megállás nélkül olvassam az oldalakat egymás után, még izgultam is. Szerintem ennek az az oka, hogy nagyon könnyen együtt tudtam érezni Conorral. Bár nekem a nagypapám volt a legközelebbi rokon hasonló helyzetben, mégis könnyen meg tudtam érteni, hogy érzi magát, és miért teszi azt, amit épp tesz. Ezért tud olyan hatékonyan játszani a könyv a megfelelő érzelmi húrokon, hogy még sokáig megmarad az ember fejében, miután letette.

Conor az a tipikus gyerek, akinek zsenge kora ellenére már olyan problémákkal kell megbirkóznia, amivel a felnőtteknek sem mindig sikerül. A fiú emiatt nagyon sok frusztrációt temetett el magában, rengeteg dühöt, keserűséget, félelmet, ami mind robbanással fenyeget. Az apja, bár próbál segíteni, nem igazán tud felelősséget vállalni érte, hiszen neki van már egy másik családja is az óceán túloldalán, a nagymamájával pedig nagyon nehezen jönnek ki, annak ellenére, hogy rajta legalább látszik, tényleg Conor érdekeit tartja szem előtt. A fiú az iskolában is elszigetelődik, nagyon távol érzi magát a többi gyerektől, ezért nem tud kapcsolatokat teremteni, sőt, páran még bántják is, amiért a tanárok kivételeznek vele az anyja miatt.

Minden karakter nagyon reális és emberi, és úgy általában szemlélve ez a könyv, bár fantasynak sorolják sok helyen, sokkal többet elmond a valóságról, mint a mesevilágról. A szörny történetei is olyan furcsa, életszerű mesék, amikben a gonosz királynénál a jó herceg sokkal nagyobb gazságokat követ el, és egy különleges fát megvédeni nem jócselekedet, hanem önzés. Végső soron azonban mindegyik arra szolgál, hogy Conort kimozdítsa abból a nézőpontból, ahol kényelmesen érzi magát, és elérje, hogy végre megnyíljon.

Mert igazából ez a könyv arról szól, mit tehet az ember, ha szembesül egy szerette elvesztésével. Hogy az ember nem tehet az érzéseiről, még akkor sem, ha ezek szörnyűnek tűnnek, akkor is a legtöbbet azzal teheti, ha szembenéz velük, kimondja őket, és feldolgozza valamiképp. Hogy vannak olyan igazságok, amikkel az ember a szíve mélyén tökéletesen tisztában van, mégsem meri tudatosan is vállalni őket, mert túl borzalmasak. Hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a halál gondolatával, ezért kizárják azt, akinek segítségre lenne szüksége.  A szörny igazából maga is abszolút szimbolikus, egy tiszafa alakját veszi fel, ami régi időktől fogva tisztelt növény, gyógyhatása van, napjainkban pedig kemoterápiás hatóanyagot vonnak ki belőle. Így tudja képviselni egyszerre a régmúlt időket, az ember ösztönös érzelmi mivoltát, de még a csodás gyógyulás reményét is. (Nagyon okos. Nagyon, nagyon okos.)

Ráadásul ez a könyv még fizikailag is gyönyörű, nem csak érzelmileg, hiszen csodálatos fekte-fehér grafikákat találhatunk a kötetben. Ami engem leginkább meglepett ezekben a rajzokban, és a művész fantasztikus tehetségét dicsérik, hogy a képek többnyire nem érnek véget egy, sőt, két oldalon sem: tovább hömpölyögnek, belefolynak a szövegbe, a következő képbe, és ettől kicsit olyan érzése támad az embernek, mintha maga is járná ezt a hátborzongató, szürreálisan reális mesevilágot, ami Conor fejében él.

A regény ideális olvasmány vizsgaidőszak-közeli időhiányban, ugyanis nekem az egész kétszáz oldalas könyv elolvasásához kicsit több, mint négy órára volt szükségem. Bátran tudom ajánlani megvásárlásra is, ugyanis a könyvespolc egyik gyöngyszeme lesz. 

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2014/05/01/elmulasrol_kicsiknek_es_nagyoknak

Igen, tudom, hogy elírtam Dowd nevét, de nincs sajnos admin jogosultságom, úgyhogy már így marad.)

Az örökkévalóság rövidsége

 John Green – The Fault In Our Stars (Rossz csillagzat)

(Könyvkuckó)

„There are infinites bigger than other infinites.” – Minden végtelennél van nagyobb végtelen.

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel a történet idején már tizennyolc éves, angol irodalmat tanul az egyetemen, de a mindennapjait nagyrészt még mindig a betegség tölti ki, aminek ikonikus bizonyítéka a gyenge légzését támogató oxigéntartály, ezt mindenhová magával kell hurcolnia.

A lány a rákos gyerekek terápiás csoportjában ismerkedik meg Augustus Watersszel. A tizenhét éves fiú másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

“The world is not a wish-granting factory.” – Az élet nem kívánságműsor.

Oké, szóval hol is kezdjem... talán ott, hogy nekünk van már John Greennel közös előéletünk, mindkét magyarul megjelent könyvét olvastam. Az Alaska nyomában nekem iszonyatosan tetszett, nagyon mélyen megérintett és elgondolkodtatott. A Katherine a köbönt is élveztem, de az igazából nem volt semmi különös, csak egy kellemes kis romantikus regény.

De ez a könyv, ez... ez a könyv az a fajta könyv, amit olvasás közben legalább háromszor falhoz vágnál szíved szerint, de csak azon kapod magad, hogy negyedszer is visszamászott a kezedbe, és a végén még te köszönöd meg neki, hogy érzelmileg megnyomorgatott. Épp ezért akartam várni a bejegyzéssel, hogy egy kicsit lenyugodjak, de nem vagyok rá képes, úgyhogy inkább gyorsan kiírom magamból, hátha az segít feldolgozni az élményt.

Sokat gondolkodtam rajta, miért is volt rám olyan nagy hatással a regény, hogy nem tudtam tőle aludni, és napokig gyomorgörccsel feküdtem-keltem. Nem csak azért, mert nekem is volt rákos megbetegedés a családomban, ismerősi körömben, szerencsére vagy régen volt, vagy nem annyira közeli hozzátartozót érintett. Inkább arra jutottam, hogy azért, mert amiket a szereplők feszegetnek, azok az emberi élet általános egzisztenciális kérdései, amik akkor is fel-felmerülnek bennünk, ha épp nem haldoklunk. Például: mi az élet értelme? Hagyunk-e valamilyen nyomot magunk után? Ha igen, akkor jó lesz vagy rossz? Mi vár ránk az élet után? Mennyire kell másokért élnünk, mennyire kényszeríthetünk másokat arra, hogy értünk éljenek? Miért történnek rossz dolgok az ember életében? És ehhez hasonlók.

Persze, szerepet játszott a teljes berántásomban az is, hogy szinte tökéletesen azonosulni tudtam a főszereplőkkel, hiszen, ha elképzelem, én hogy érezném magamat a helyzetükben, pontosan ugyanazok a dolgok járnak a fejemben, mint amiket ők is megfogalmaztak. Ahhoz képest, hogy férfi az író, a női szemszög egyáltalán nem hat hiteltelennek, bár Hazel nem egészen átlagos csaj, de akkor sem. Agustus pedig ilyen kis tökéletes (féllábú) álompasinak tűnhet a fülszöveg alapján, de nem az, inkább sokszor nagyon fura a millió rögeszméjével, de azért összességében meglehetősen szerethető karakter.

Sokan kritizálják John Green karaktereit, hogy minden regényében ugyanazokat a sablonokat rántja elő, de nekem ez egyáltalán nem tűnt fel. Viszont akad valami a szereplőiben, ami nagyon megfog: az átlag feletti intelligenciájuk. Nagyon kevés író tud és mer ilyen főszereplő(ke)t választani, anélkül, hogy szembeállítaná az átlagos emberekkel, mintha csak ez lenne a normális. Ez pedig nekem nagyon imponáló, és mindig is az lesz.

A két főszereplő kálváriája (hé, nem számítotok rá, hogy ez egy boldog történet lesz, ugye?) pedig remekül kiegészül a mellékszereplőkével. Gondolok itt elsősorban Hazel szüleire, Isaacre, meg Peter van Houtenre. Az egész egyveleg pedig valahogy annyira reális és személyes lesz, ami tökéletesen ellenpontozza a cselekmény nagy hátrányát: a kiszámíthatóságát.

Ezt példázza Hazel és Augustus kedvenc regénye is, ami az An Imperial Affliction (ezt elég nehéz fordítani, talán Méltóság a szenvedésben) címet viseli, és egy leukémiás lány utolsó hónapjainak története. Ez a regény teljes mértékben fiktív... ez először nem egészen nyilvánvaló, mert John Green olyan alaposan felépítette, hogy akár lehetne is létező irodalmi alkotás, de amikor már ott tartanak, hogy találkoznak az íróval Amszterdamban, akkor elég valószínű, hogy nem az. Mégis, a belőle származó idézetek annyira jók és hihetőek, hogy önmagában is szívesen elolvasnám. A szereplőink számára pedig (szerintem) azért bír ilyen jelentőséggel, mert azonosulni tudnak a főhőssel, és látni akarják, hogy igenis lesz élet az ő valószínűsíthető haláluk után is.

„You don't get to choose if you get hurt in this world...but you do have some say in who hurts you.” – Nem választhatsz, hogy megsérülsz-e valaha ebben az életben, de arról dönthetsz, kinek hagyod, hogy megsebezzen.

Ja igen és Amszterdam, Amszterdam, ó, Amszterdam! Nem tudom, mondtam-e már, mennyire pozitív pont nálam, ha olyan külföldi helyszínen játszódik a könyv, ahol jártam, Amszterdam pedig történetesen az egyik legkedvesebb városom. A regény tökéletesen elkapja a hangulatát, teljesen oda tudtam képzelni magam a helyszínekre, ebben persze az is segített, hogy Green két hónapig a városban dolgozott a könyvén, a mázlista.

Szóval ez egy viszonylag egyszerű cselekményű regény, ami sok teret hagy a szereplők gondolatainak, és ez pont jó így. Felmerül például, hogy lehet-e egyáltalán védekezni az elmúlás ellen, és az ember rávágná, hogy persze, ha valaki híres, akkor nem fogják elfelejteni, de a regény után az az érzésem, hogy csak annyi a különbség az én holnapután esetleg bekövetkező halálom meg a pár napja elhunyt Bud Spencer halála között, hogy az ő üzenőfalára ezerszer, tízezerszer annyian írnak semmitmondó üzeneteket, mint tennék az enyémre. De valójában úgyis az az öt-tíz ember számít igazán, akiknek annyira fáj az elvesztésünk, hogy a közhelyek nem tudják kifejezni. Akik a temetésünkön sem fognak őszinte gyászbeszédet tartani, mert az az élőknek van, nem a holtaknak.

És persze előjött bennem a kérdés, hogy mennyi értelme van hiányolnom a rákban meghalt hölgyet a szomszéd utcából, akit alig ismertem, és épp ezért senkinek sem mondtam még el, hogy minden egyes alkalommal, amikor ránézek a házukra, eszembe jut, hogy a világ egy kis részlete valahogy mérhetetlenül félresiklott a halálától, és érzem a hiányát, bár tényleg szinte csak néhányszor találkoztunk?

„Az írás nem támaszt fel. Az írás csak temet.”

Akkora rakás gondolat van a könyvben életről, halálról, szerelemről, szülő-gyerek kapcsolatról, hogy az az érzésem, csak átrobogtam rajta, és a felét sem fogtam fel a mondanivalójának (ami egy fiataloknak szánt regény esetében iszonyú nagy dolog ám!). Persze sokszor nem mond egyértelműen semmit, inkább kérdéseket tesz fel, ami pont jó így. Mert igen, én is hiszek a Valami létezésében (szigorúan nagy V-vel), de ettől még nem lenne tisztem egy regényben úgy kardoskodni mellette, hogy ez az egyetlen létező értékrend és igazság.

Mindazonáltal nem ugranék fejest azonnal az újraolvasásba, mert ez a könyv érzelmileg határozottam megterhelő élmény volt. Igen, úgy is, hogy fel voltam készülve rá, milyen szomorú regény is lesz ez tulajdonképpen, és én bírom, sőt szeretem is az ilyesmit. De már az idézetektől (amikből még rengeteg jót tudnék találni) visszajön az a sok érzés, ami kavargott bennem olvasás közben, és el kell halványodnia ennek az élménynek, hogy tiszta fejjel át tudjam gondolni ezt még egyszer.

Mégis az a véleményem, hogy Green maradjon ezeknél az alapvetően komoly könyveknél, kevés humorral megtűzdelve (amiből itt is akadt bőséggel, bár néha eléggé morbid volt, de ez kellett), ne menjen át teljesen súlytalan romantikába, mert az nem áll jól neki. Remélem, mihamarabb megjelenik ez a regénye is magyarul, meg a Paper Towns is, amit még nem sikerült felkajtatnom.

“But it is the nature of stars to cross, and never was Shakespeare more wrong than when he has Cassius note, ‘The fault, dear Brutus, is not in our stars / But in ourselves.” – De a csillagoknak szokásuk rosszul találkozni, és Shakespeare még sosem tévedett akkorát, mint amikor Cassius szájába adta: „Nem csillagainkban, Brutus, a hiba, /Hanem magunkban, kik megbókolunk.

Kinek ajánlom? Aki szereti az elgondolkodtató, szomorú realista regényeket.

Kinek nem ajánlom? Tizenhat éven alattiak, és személyes érintettségűek lehet, túlságosan megrázónak vagy visszataszítónak fogják találni bizonyos részeit. Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy utóbbiak esetleg felháborodnak azon, amikor a szereplők a saját nyomorúságukon viccelődnek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Én ezt most nem bírom végiggondolni, sajnálom... csak annyit mondanék, hogy a borító szörnyű, ez alapján nem nagy gusztusom támadna elolvasni, remélem, kiadják valami normálisabbal is, mint ez az óvodásrajz.

Jodi Picoult – A nővérem húga

(Könyvkuckó)

Hosszú idő után sikerült ismét listás könyvet olvasnom, úgyhogy jöjjön az ajánló, mert most már igazán bele kell húznom, hogy a végére érjek időre. :D

Anna Fitzgerald okkal és céllal jött a világra: fogantatása azért történt, hogy genetikailag tökéletes donorja legyen a leukémia egyik súlyos fajtájában szenvedő nővérének, Kate-nek. Anna az évek során jó néhányszor adományozott őssejtet, vért, csontvelőt a nemes cél érdekében, jóformán a beleegyezése nélkül. Így csodával határos módon Kate tizenhárom évvel a diagnózis után még mindig életben van, ez úttal a veséi adják fel a harcot, és egyedül Anna lehet számára megfelelő donor. Ő azonban úgy gondolja, hogy tizenhárom évesen erről már az ő véleményét is illene megkérdezni, ezért a híres ügyvédhez, Campbell Alexanderhez fordul segítségért, hogy perben kérjenek számára orvosi ügyekben önrendelkezési jogot a szüleivel szemben. Ez a lépése óriási port kavar, romba dönti az amúgy is gyenge lábakon álló család életét, és nehéz dilemma elé állítja a jó szándékú bírót: vajon tényleg az szolgálja Anna érdekeit, hogy maga döntsön a sorsáról? És vajon képes lesz meghozni a jó döntést?

A történet szerkesztése igen érdekes: mindjárt hét szemszögfőszereplőt kapunk (Anna, Kate, Jesse, a bátyjuk, a szüleik, Campbell, Julia, a kijelölt jogi gyám), kvázi kapunk hét történetet, amik kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódnak egymáshoz. Ami jó ebben, hogy a szituációban lévő minden szereplőt igen mélyen megismerhetünk, megérthetjük a motivációikat. Ami itt igen fontos, hiszen a könyv egyik nagy tanulsága, hogy igazából minden relatív, és az igazság (és igazságosság) sokszor nem olyan egyértelmű, mint amilyennek kívülről gondoljuk.

A filmváltozat plakátja

Mert tulajdonképpen ezekről az erkölcsi kérdésekről szól a könyv, hogy meddig mehetsz el, amikor meg akarod menteni a gyereked életét? Hogy megéri-e feláldoznod a családodat az egyik gyerekedért? Végül van-e jogod kiszállni egy ilyen helyzetből? És amíg az ember nem gondol bele, tényleg nagyon könnyű azt mondani, hogy mindenkinek az lett volna a legjobb, ha a szülők hagyják még kisgyerekként meghalni Kate-et, csak aztán elolvasod a könyvet, és rájössz: ez tényleg nem ilyen egyszerű. Nagyon jó benne, hogy ennyire elgondolkodtat.

Ez a fő problémakör, de ott vannak még a mellékszereplők történetei: nekem a kedvencem speciel Jesse lett, aki anno nem volt megfelelő donor, így a család perifériájára szorult, és ezért önpusztító magatartásba kezdett. Jó még nagyon a Campbell- Julia szál is, ami egy félresiklott kamasz szerelem felnőttkori újraértelmezéséről szól, és igazán ez a legjelentősebb szerelmi szál a könyvben.

Ami érdekes még a felépítésben, az az, hogy mivel minden szemszög E/1-es, ezért eléggé a szereplők gondolatait látjuk, ami teret nyit a szabad asszociációknak. Nekem kifejezetten tetszett, hogy elindultak például egy anekdotából, aminek látszólag semmi köze sem volt a sztorihoz, aztán kiderült, hogy mégis…
Tényleg jól bemutatta a karakterek lelki világát, ráadásul megcsillogtatta az írónő tájékozottságát is. Tetszettek még a visszaemlékezések is, jól megvilágították a család küzdelmét a kórral, vagy épp Campbell és Julia viszonyát.

Amivel nem voltam teljes mértékben megelégedve, az a befejezés volt. Egyrészről a végkifejlet meglepett, én biztos nem így zártam volna le a történetet, másrészről meg annyira valószínűtlen, hogy teljesen tönkrevágta az addig teljesen jó, hihető kis történetet.

A másik problémám, hogy annyira sok dologgal foglalkozott ez a könyv, hogy nagyjából öt regényre való töltényt lőtt el az írónő egy kötetben. A többi regény molyos értékelései alapján nem nagyon maradt lendület a többi regényére. :S De hát ez még a jövő zenéje számomra.

Összességében tudom ajánlani a könyvet mindazoknak, akiket érdekelnek a nem mindennapi emberi problémák történetei, és szeretnek alaposan beleáskálni egy-egy szereplő lelki világába. Tényleg érdemes elolvasni.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Tetszett a magyar, de a külföldiek is.
Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Campbell (3) Julia (4) Anna (5) Taylor
Kedvenc jelenetek: (1) az ítélet (2) Taylor és Kate a bálon (3) Campbell és Julia jelenetei (4) Campbell rohama a tárgyaláson (5) Jesse lebukik az apja előtt
Mélypont: Taylor halála (bár láttam előre), a végkifejlet
Kedvenc ötlet: -