Csak élj jól. Csak élj.

Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű

A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.

10/10* pont