John Green – The Fault In Our Stars (Rossz
csillagzat)
(Könyvkuckó)
„There are infinites bigger than other
infinites.” – Minden végtelennél van nagyobb végtelen.
Hazel
Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták,
ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna
már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a
tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel a történet
idején már tizennyolc éves, angol irodalmat tanul az egyetemen, de a
mindennapjait nagyrészt még mindig a betegség tölti ki, aminek ikonikus
bizonyítéka a gyenge légzését támogató oxigéntartály, ezt mindenhová magával
kell hurcolnia.
A
lány a rákos gyerekek terápiás csoportjában ismerkedik meg Augustus Watersszel.
A tizenhét éves fiú másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében
nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos,
vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány
azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg
hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl
neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek
kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc
regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel
az utolsó oldal után?
“The world is not a wish-granting
factory.” – Az élet nem kívánságműsor.
Oké,
szóval hol is kezdjem... talán ott, hogy nekünk van már John Greennel közös előéletünk,
mindkét magyarul megjelent könyvét olvastam. Az Alaska nyomában nekem
iszonyatosan tetszett, nagyon mélyen megérintett és elgondolkodtatott. A
Katherine a köbönt is élveztem, de az igazából nem volt semmi különös, csak egy
kellemes kis romantikus regény.
De
ez a könyv, ez... ez a könyv az a fajta könyv, amit olvasás közben legalább
háromszor falhoz vágnál szíved szerint, de csak azon kapod magad, hogy
negyedszer is visszamászott a kezedbe, és a végén még te köszönöd meg neki,
hogy érzelmileg megnyomorgatott. Épp ezért akartam várni a bejegyzéssel, hogy
egy kicsit lenyugodjak, de nem vagyok rá képes, úgyhogy inkább gyorsan kiírom
magamból, hátha az segít feldolgozni az élményt.
Sokat
gondolkodtam rajta, miért is volt rám olyan nagy hatással a regény, hogy nem
tudtam tőle aludni, és napokig gyomorgörccsel feküdtem-keltem. Nem csak azért,
mert nekem is volt rákos megbetegedés a családomban, ismerősi körömben,
szerencsére vagy régen volt, vagy nem annyira közeli hozzátartozót érintett.
Inkább arra jutottam, hogy azért, mert amiket a szereplők feszegetnek, azok az
emberi élet általános egzisztenciális kérdései, amik akkor is fel-felmerülnek
bennünk, ha épp nem haldoklunk. Például: mi az élet értelme? Hagyunk-e
valamilyen nyomot magunk után? Ha igen, akkor jó lesz vagy rossz? Mi vár ránk
az élet után? Mennyire kell másokért élnünk, mennyire kényszeríthetünk másokat
arra, hogy értünk éljenek? Miért történnek rossz dolgok az ember életében? És
ehhez hasonlók.
Persze,
szerepet játszott a teljes berántásomban az is, hogy szinte tökéletesen
azonosulni tudtam a főszereplőkkel, hiszen, ha elképzelem, én hogy érezném
magamat a helyzetükben, pontosan ugyanazok a dolgok járnak a fejemben, mint amiket
ők is megfogalmaztak. Ahhoz képest, hogy férfi az író, a női szemszög
egyáltalán nem hat hiteltelennek, bár Hazel nem egészen átlagos csaj, de akkor
sem. Agustus pedig ilyen kis tökéletes (féllábú) álompasinak tűnhet a fülszöveg
alapján, de nem az, inkább sokszor nagyon fura a millió rögeszméjével, de azért
összességében meglehetősen szerethető karakter.
Sokan
kritizálják John Green karaktereit, hogy minden regényében ugyanazokat a
sablonokat rántja elő, de nekem ez egyáltalán nem tűnt fel. Viszont akad valami
a szereplőiben, ami nagyon megfog: az átlag feletti intelligenciájuk. Nagyon
kevés író tud és mer ilyen főszereplő(ke)t választani, anélkül, hogy
szembeállítaná az átlagos emberekkel, mintha csak ez lenne a normális. Ez pedig
nekem nagyon imponáló, és mindig is az lesz.
A
két főszereplő kálváriája (hé, nem számítotok rá, hogy ez egy boldog történet
lesz, ugye?) pedig remekül kiegészül a mellékszereplőkével. Gondolok itt
elsősorban Hazel szüleire, Isaacre, meg Peter van Houtenre. Az egész egyveleg
pedig valahogy annyira reális és személyes lesz, ami tökéletesen ellenpontozza
a cselekmény nagy hátrányát: a kiszámíthatóságát.
Ezt
példázza Hazel és Augustus kedvenc regénye is, ami az An Imperial Affliction
(ezt elég nehéz fordítani, talán Méltóság a szenvedésben) címet viseli, és egy
leukémiás lány utolsó hónapjainak története. Ez a regény teljes mértékben
fiktív... ez először nem egészen nyilvánvaló, mert John Green olyan alaposan
felépítette, hogy akár lehetne is létező irodalmi alkotás, de amikor már ott
tartanak, hogy találkoznak az íróval Amszterdamban, akkor elég valószínű, hogy
nem az. Mégis, a belőle származó idézetek annyira jók és hihetőek, hogy
önmagában is szívesen elolvasnám. A szereplőink számára pedig (szerintem) azért
bír ilyen jelentőséggel, mert azonosulni tudnak a főhőssel, és látni akarják,
hogy igenis lesz élet az ő valószínűsíthető haláluk után is.
„You don't get to choose if you get
hurt in this world...but you do have some say in who hurts you.” – Nem
választhatsz, hogy megsérülsz-e valaha ebben az életben, de arról dönthetsz,
kinek hagyod, hogy megsebezzen.
Ja
igen és Amszterdam, Amszterdam, ó, Amszterdam! Nem tudom, mondtam-e már,
mennyire pozitív pont nálam, ha olyan külföldi helyszínen játszódik a könyv,
ahol jártam, Amszterdam pedig történetesen az egyik legkedvesebb városom. A
regény tökéletesen elkapja a hangulatát, teljesen oda tudtam képzelni magam a
helyszínekre, ebben persze az is segített, hogy Green két hónapig a városban
dolgozott a könyvén, a mázlista.
Szóval
ez egy viszonylag egyszerű cselekményű regény, ami sok teret hagy a szereplők
gondolatainak, és ez pont jó így. Felmerül például, hogy lehet-e egyáltalán
védekezni az elmúlás ellen, és az ember rávágná, hogy persze, ha valaki híres,
akkor nem fogják elfelejteni, de a regény után az az érzésem, hogy csak annyi a
különbség az én holnapután esetleg bekövetkező halálom meg a pár napja elhunyt
Bud Spencer halála között, hogy az ő üzenőfalára ezerszer, tízezerszer annyian
írnak semmitmondó üzeneteket, mint tennék az enyémre. De valójában úgyis az az
öt-tíz ember számít igazán, akiknek annyira fáj az elvesztésünk, hogy a
közhelyek nem tudják kifejezni. Akik a temetésünkön sem fognak őszinte
gyászbeszédet tartani, mert az az élőknek van, nem a holtaknak.
És
persze előjött bennem a kérdés, hogy mennyi értelme van hiányolnom a rákban
meghalt hölgyet a szomszéd utcából, akit alig ismertem, és épp ezért senkinek
sem mondtam még el, hogy minden egyes alkalommal, amikor ránézek a házukra,
eszembe jut, hogy a világ egy kis részlete valahogy mérhetetlenül félresiklott
a halálától, és érzem a hiányát, bár tényleg szinte csak néhányszor
találkoztunk?
„Az írás
nem támaszt fel. Az írás csak temet.”
Akkora
rakás gondolat van a könyvben életről, halálról, szerelemről, szülő-gyerek
kapcsolatról, hogy az az érzésem, csak átrobogtam rajta, és a felét sem fogtam
fel a mondanivalójának (ami egy fiataloknak szánt regény esetében iszonyú nagy
dolog ám!). Persze sokszor nem mond egyértelműen semmit, inkább kérdéseket tesz
fel, ami pont jó így. Mert igen, én is hiszek a Valami létezésében (szigorúan
nagy V-vel), de ettől még nem lenne tisztem egy regényben úgy kardoskodni
mellette, hogy ez az egyetlen létező értékrend és igazság.
Mindazonáltal
nem ugranék fejest azonnal az újraolvasásba, mert ez a könyv érzelmileg
határozottam megterhelő élmény volt. Igen, úgy is, hogy fel voltam készülve rá,
milyen szomorú regény is lesz ez tulajdonképpen, és én bírom, sőt szeretem is
az ilyesmit. De már az idézetektől (amikből még rengeteg jót tudnék találni)
visszajön az a sok érzés, ami kavargott bennem olvasás közben, és el kell
halványodnia ennek az élménynek, hogy tiszta fejjel át tudjam gondolni ezt még
egyszer.
Mégis
az a véleményem, hogy Green maradjon ezeknél az alapvetően komoly könyveknél,
kevés humorral megtűzdelve (amiből itt is akadt bőséggel, bár néha eléggé
morbid volt, de ez kellett), ne menjen át teljesen súlytalan romantikába, mert
az nem áll jól neki. Remélem, mihamarabb megjelenik ez a regénye is magyarul,
meg a Paper Towns is, amit még nem sikerült felkajtatnom.
“But it is the nature of stars to
cross, and never was Shakespeare more wrong than when he has Cassius note, ‘The
fault, dear Brutus, is not in our stars / But in ourselves.” – De a
csillagoknak szokásuk rosszul találkozni, és Shakespeare még sosem tévedett
akkorát, mint amikor Cassius szájába adta: „Nem csillagainkban, Brutus, a hiba,
/Hanem magunkban, kik megbókolunk.
Kinek ajánlom? Aki szereti az elgondolkodtató, szomorú realista
regényeket.
Kinek nem ajánlom? Tizenhat éven alattiak, és személyes érintettségűek lehet,
túlságosan megrázónak vagy visszataszítónak fogják találni bizonyos részeit.
Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy utóbbiak esetleg felháborodnak azon, amikor
a szereplők a saját nyomorúságukon viccelődnek.
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Én ezt most nem bírom végiggondolni,
sajnálom... csak annyit mondanék, hogy a borító szörnyű, ez alapján nem nagy
gusztusom támadna elolvasni, remélem, kiadják valami normálisabbal is, mint ez
az óvodásrajz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése