Idézet


2012. augusztus 24., péntek

Postaládám V.-VI.




Egyben a júliusi és az augusztusi termés, mert nem sok időm van mostanában blogolni. :((
Júliusi beszerzéseim közül két könyvet már olvastunk vásárlás előtt, csak akartuk a családi könyvtárba. Ezek:









Carlos Ruiz Zafón – A szél árnyéka

„Barcelona csendes óvárosának szívében hatalmas épület áll. A kivénhedt palota falai különös labirintust rejtenek: ez az Elfeledett Könyvek Temetője. 1945 egyik ködös júniusi hajnalán egy megözvegyült könyvkereskedő kézen fogja kisfiát, és miután megesketi, hogy mindarról, amit látni fognak, soha senkinek nem beszél, magával viszi a titokzatos épületbe. Azt azonban egyikük sem sejti, hogy a látogatás az akkor tízéves Daniel Sempere egész életét gyökeresen megváltoztatja majd.
Carlos Ruiz Zafón a világ egyik legismertebb írója. A szél árnyéka hatalmas nemzetközi sikert aratott, több mint negyven nyelven jelent meg. Az író páratlan hangulatú, szépséges, érzelmes és filmszerű regényével olvasók millióit hódította meg világszerte. Regényei valóságos labirintusok, tele titkokkal, szenvedéllyel, és a könyvek iránti sosem múló szerelemmel.”

Másfél éve olvastam ezt a regényt, és nagyon a szívembe zárta magát a történet meg a szereplők. Az külön pluszpont, hogy Barcelonában játszódik, ami szerintem a világ egyik legszebb városa.

George R. R. Martin – Kardok vihara

„Tolkien óta alig született történet, amely annyira rabul ejtené egy egész nemzedék képzeletét, mint A tűz és jég dala, George R. R. Martin hatalmas fantasyeposza. Az első részben, a Trónok harcában megismertük Westeros ősi királyságát, amelyet a könyörtelen hatalomvágy taszított hanyatlásba. A Királyok csatájában kiéhezett ragadozóként söpört végig az uralkodóját vesztett birodalmon a háború, a mágia és az őrület. A Kardok vihara képes még tovább fokozni a feszültséget és még sokkolóbbá tenni Westeros történetét: most közeledik tetőpontjához a hatalomért folytatott embertelen küzdelem. A megosztott, megtépázott királyság eddigi legszörnyűbb ellenségével kénytelen szembenézni, amely a síron túlról érkezik... Martin a fantasy mestere. Kimeríthetetlen képzelőerővel megírt históriái középkori mintákból merítenek ihletet, és a láthatóság határát súroló érzékletességgel jelenítik meg fiktív világukat. A sodró, szofisztikáit történetvezetés, az árnyalt karakterábrázolás és a szexualitásnak a fantasy műfajában szokatlanul nyílt kezelése is fontos szerepet játszik abban, hogy Martin sikert sikerre halmozó újítóként vonulhat be a műfaj történetébe. A tűz és jég dala az elmúlt évtized egyik legjelentősebb fantasysorozata - minden kötete letehetetlen olvasmány.”

Ez a harmadik kötet a Jég és Tűz dala sorozatban, amit apukám olvas. Ő már túlvan ezen a köteten, de azért megvettük, legyen teljes a sorozat.



Két új könyvvel is bővült a házikönyvtárunk :



Lionel Shriver – Beszélnünk kell  Kevinről

„Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával. A regény egy magával ragadó, érdekfeszítő és visszhangokat keltő történetet mesél el, amely robbanásszerű, kísérteties végkifejletbe torkollik.”

Mindig is vonzottak az ilyesfajta bűncselekmények, és különösen érdekel a nézőpont, amit Shriver választott, kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle.




George R. R. Martin – Sárkányok tánca

„Közeleg a tél. A hideg szelek feltámadtak a sokat szenvedett Hét Királyságban, ahol az Öt Király háborúja után a túlélőknek most az éhínséggel kell szembenézniük. Az emberek birodalmát védelmező Fal ifjú parancsnoka, Havas Jon a Mások elleni reménytelen küzdelemre próbálja felkészíteni a szétzüllött Éjjeli Őrséget, ám rá kell döbbennie, hogy ellenségei jóval közelebb vannak hozzá, mint gondolná. Stannis Baratheon Észak uralmáért vív elkeseredett harcot a Boltonokkal, miközben Királyvárban a Lannister-ház próbálja megerősíteni Tommen, a gyermekkirály törékeny uralmát a kivérzett Hét Királyság fölött. A Keskeny-tenger másik oldalán Tyrion Lannister, a megvetett és üldözött rokongyilkos sárkányvadászatra indul, ám útja veszélyekkel és váratlan kitérőkkel teli. A világ eközben az ősi városra, Meereenre figyel, ahol Viharbanszületett Daeneryst, Westeros jog szerinti uralkodóját minden oldalról szorongatják ellenségei. Hogy arathat diadalt a Sárkányok Anyja, ha három gyermekére sem számíthat? A végkifejlet csak tűz és vér lehet, ám ki éli túl a sárkányok táncát?”
Amikor apu befejezte a negyedik kötetet, rögtön rohant hozzám, és közölte, hogy amint tudunk, megyünk megvenni az ötödiket. Így is tettünk, nehogy elvonása legyen. :D



Augusztusban van a születésnapom, így, bár ugye rendesen kisöpörtük a boltot júliusban is, azért visszatértem két áhított könyvért.




James Dashner – Az útvesztő

„Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
„Üdv a Tisztáson!””
Olvasóklubos könyv, disztópia, ráadásul érdekesnek tűnik a téma. :D

Darren Shan – A holtak vonulása

„A Kardinális a Város szülötte. A Város a Kardinális teremtménye. Egy a lelkük, és sosem alszanak. A Kardinális mindent lát, ami az utcákon vagy a zárt ajtók mögött történik. Ő a mindenható. Capac Raimi a Városba érkezik, hogy szerencsét próbáljon kisstílű gengszter nagybátyja mellett. Hamarosan azonban arra eszmél, hogy már a Város teljhatalmú urának, a Kardinálisnak dolgozik. Az öntelt fiatalember habzsolja új életét, amit csak néhány kellemetlenség zavar meg. Capac életének sorsfordító eseményeinél furcsa módon a semmiből vak szerzetesek bukkannak fel. És miközben a jelenben él, rádöbben, hogy semmire sem emlékszik, ami azelőtt történt vele, hogy a Városba érkezett... Capac egy álmot és az inka neve által számára kijelölt sorsát követve belép a természetfeletti birodalmába. Miközben igyekszik beteljesíteni a küldetését, furcsa és izgalmas kutatásba kezd, hogy a nyomára akadjon eltűnt barátainak és saját, elveszített múltjának. A HOLTAK VONULÁSA a világsikerű Vámpír Könyvek és a Démonvilág szerzőjének első felnőttek számára készült regénye, a Város-trilógia első része. Egy utópisztikus thriller és egy vérfagyasztó horror elsőrangú keveréke, olyan hátborzongató olvasmány, amely még az erős idegzetűeket is próbára teszi.”


Alapvetően szerettem én már Shan ifjúsági könyveit is, kíváncsi vagyok, a felnőtteknek mit tud nyújtani. Egy izgalmakban bővelkedő, gördülékeny disztópiára számítok.


2012. augusztus 16., csütörtök

Jill Hathaway – Slide – Mások szemével



(Könyvkuckó)

Sylvia az iskolájában furcsa, kicsit különc lánynak számít, amióta rózsaszínre festi a haját és kilépett a mazsorettcsapatból. Persze, az sem segít a helyzetén, hogy narkolepsziás. Azt azonban egyedül Vivi (ne kérdezzétek, ki szerint volt jó ötlet ez a becenév) tudja, hogy amikor elveszti az eszméletét, az nem csak szimpla ájulás: olyankor mások testében köt ki. Innen tudja, hogy az iskolaigazgató gyakran a pohár fenekére néz, vagy hogy az iskola legmenőbb lánya talán nem mindig olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát. Amióta elmondta a történetét az apjának, ő pedig pszichiáterhez küldte, senkinek sem mert beszélni arról, mi történik vele. Így természetesen akkor sem tudja, kihez fordulhatna, amikor szemtanúja lesz a húga legjobb barátnője meggyilkolásának. Mindenki azt hiszi, hogy Sophie öngyilkos lett, de Vivi a tettes szemén át látta, hogy nem a fiatal lány vágta fel az ereit, és nem ő írta a búcsúlevelet. De vajon ki akarhatta megölni Sophie-t? Sylvia helyzetét az sem könnyíti meg, hogy összekapott a legjobb barátjával, Rollinsnal, akivel kölcsönösen titkolóznak egymás előtt, és ez nem tesz jót a köztük lévő bizalomnak. Ugyanakkor felbukkan egy másik fiú, Zane is, akivel azonnal kész a vonzalom, de vajon Vivi mennyire bízhat meg benne?

Mostanában népszerű műfaj a YA-írók körében a misztikus krimi is. Ugyan ez volt Jill Hathaway első könyve, ráadásul elég fiatal szerzőről van szó, szóval simán beüthetett volna a katasztrófa, ez mégsem történt meg, így végül is egy kellemes, szórakoztató, néha megérintő történetnek örülhetett a magyar közönség.

A fő cselekményszála a történetnek egy krimi lenne, ami nincs különösebben túlbonyolítva, kitalálható (nekem olyan 90%-ban siekrült), de azért kellemes izgalmat tart fent az egész regény során. Sokan kifogásolják, hogy Sylvia nem nyomoz, minden csak az ölébe hullik, de igazából szerintem ez így elég hihető volt, mert valljuk be, furcsa lenne azért, ha egy tizenhét éves lány nagyobb agytröszt lenne, mint az egész rendőrség együttvéve.

Sylvia azt, hogy egyáltalán képes nyomozni, nem hihetelen logikájának, vagy zseniális emberismerő tudományának köszönheti, hanem kizárólag természetfeletti képességének, a csusszanásnak. Oké, ez nem valami eredeti megoldás, de hát ez van. Nekem alapvetően tetszett, ahogy ez az egész csusszanósdi fel volt építve és ki volt találva, egy kicsit azt hiányoltam, hogy Sylvia nem próbálta megérteni a saját képességét, kósza gondolaton kívül mást nem is vesztegelt rá, hogy vajon másoknak is lehet-e ilyen erejük (pl. az anyjának, aki szintén narkolepsziás volt, volt-e?). Ez nem hiányzott annyira égetően a könyvből, de nem lett volna rossz, ha beleírja.

Ami viszont nagyon-nagyon jó, és ezért kérdőjelezem meg, hogy Hathaway jó műfajt választott-e, az a karakterizálás. Az összes szereplő szuperül ki van dolgozva, még a mellékszereplőknek is van mélysége. Sylvia jó főszereplő, összetett, egyedi jellem, a cselekedetei érthetőek és többé-kevésbé értelmesek, engem egyedül az akasztott ki, amit Rollinsnel művelt (ha tényleg a barátod, akkor odamész hozzá, és megbeszéled vele, nem csak sírsz azon, hogy miért távolodtatok el). Nagyon tetszett az is, hogy az írónő hozzá mert nyúlni komolyabb témákhoz (betegség, öngyilkosság, gyász, megbocsátás), ügyesen bánt velük. Legjobban a családon belüli konfliktusokat ábrázolta, a folyton dolgozó apával, és a csetlő-botló, felnőni próbáló lányaival. Érdemesebb lett volna talán ezt a képességét kidomborítani, és egy inkább realisztikus, érzelmekkel foglalkozó könyvet írnia. A hangulatkeltés is jó, sötét és nyomasztó az egész légkör, ami, valljuk be, kellett a témához.

Persze nem bírtuk ki, ide is be kellett dobni egy szerelmi háromszöget, a legalapabb verzió van a könyvben, a titokzatos menő srác/ legjobb barát dilemma, ami már kezd irritálni, de még elviseltem, mivel mindkét srác szimpatikus volt (és mindkettő potenciális gyilkos).

Az főleg tetszett, hogy sokféle karaktert ábrázolt az írónő, és mivel ugye Vivi nem egy lángész, hagy teret az olvasónak, hogy maga próbálja meg felfedezni az ügyet. Volt az elején egy rész, amikor még jóformán minden karakter gyanúsnak látszott, ezt különösen élveztem, hiszen a valóságban is kábé pont ennyire ismerjük az embereket. Honnan tudhatjuk, hogy egy kedves tanár nem folytat-e viszont a diákjaival? Hogy a suli nagymenője megölne-e egy lányt azért, hogy megkapja az ösztöndíját? Hogy a legjobb haverod vajon pont az rejtegeti-e előled, hogy pszichopata gyilkos? A valóságban nem tehetünk mást, mint hogy bízunk az emberekben, amíg valami nem történik, de Vivinek, legtöbbünkkel ellentétben van lehetősége utánajárni a kétségeinek.

A történet befejezése egyrészt tetszett, másrészt nem. Jó volt benne, hogy a gyilkos személyét nem sikerült kitalálnom (csak olyan 90%-ban), viszont az indítékait elég gyéren megalapozottnak éreztem. Az viszont tetszett a befejezésben, hogy életszagú volt, Hathaway be merte vállalni ártatlan szereplők halálát is, és végül is ilyen szomorkás, de reménykedő hangulattal zárult a könyv, amit én nagyon szeretek.

Na most mi jön? Hát mi jönne? Igen, bizony, ez is egy sorozat első része. Bár a történet totál befejezett, és nem tudom, hova lehet még ezt fokozni, de Impostor címmel már úton van a folytatás.


Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/9
Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):
Borító(k): A magyar nagyon szép, a fények meg ez a lila árnyalat igazán jól sikerültek.
Kedvenc szereplők: (1) Rollins (2) Zane (3) Sylvia (4) Sylvia apja (5) Sophie
Kedvenc jelenetek: (1) betekintés Rollins elméjébe (2) az első csók Zane-nel (3) kezdés (4) befejezés (5) Vivi álmai
Mélypont: amikor Sylvia kitartóan Rollins-t gyanúsította, pedig annyira ordított, hogy nem ő a gyilkos
Kedvenc ötlet: A nagy Gatsby olvasása a fa alatt, éjszaka

2012. augusztus 11., szombat

Courtney Summers – This Is Not a Test



(Könyvkuckó)

Sloane Price fél évvel nővére szökése után úgy érzi: nem bírja tovább egy fedél alatt őt bántalmazó apjával. Más kiutat nem látván épp az öngyilkosságot tervezi, amikor kitör a világvége. Mindent elözönlenek a zombik, Sloane pedig megszökik otthonról, hogy aztán egy hét múlva öt diáktársával elbarikádozzák magukat hajdani középiskolájukban. Nincs áram, se folyóvíz, se térerő, és a rádió is ugyanazt a figyelmeztető üzenetet ismétli újra meg újra, miközben az ajtókon dörömbölnek a zombik. A kis csapat tinédzser tartós maradásra rendezkedik be az épületben, élelmet és vizet halmoznak fel, őrködnek az ajtóknál. Miközben mindenki a túlélésért küzd, Sloane-nek még mindig csak az jár a fejében, hogyan hagyhatná itt ezt a világot. De vajon lesz-e lehetősége végezni magával anélkül, hogy halálos veszélybe sodorná a többieket?

A könyv rövid volt, de nagyon velős, ezért olvastam olyan sokáig. Meglehetősen nyomasztó hangulatú regény (annyira, hogy a háromnegyedénél le kellett raknom, mert nem bírtam tovább, pedig én szeretem az érzelmi nyomorgatást), mint azt a borítóból meg a fülszövegből is ki lehet találni, ami nem baj, sőt, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Summers ilyenre írja meg a könyvet, amilyen. Mert ez ugyan YA, és még posztapokaliptikus is, de ez nem jelenti azt, hogy elsikkadna a karakterizálás, vagy a komoly témák, sőt.

A regény cselekménye durván másfél hónapot követ végig, a világvége kezdetétől indulva, de ez nem folyamatos, akadnak kihagyások. Sloane- akinek E/1-es szemszögű leírásából ismerjük meg a történéseket – valahol rá is mutat arra, hogy a túlélésnek az is a része, hogy néha nagyon lassan múlik az idő, és egyáltalán semmi sem történik. Ezek a részek általában azért kimaradnak a könyvből, mi leginkább azt látjuk, amikor történik valami.

Az első körben Summers ügyesen mindjárt kivágja azt a cselekményből, hogy hogyan kerül a csipet csapat a gimnáziumba, ezt a szereplők későbbi beszélgetéseiből tudjuk meg. Ezáltal elveszítjük a lehetőséget, hogy Sloane-en kívül bármelyik karaktert is megismerjük, az információk fokozatosan csepegnek, ahogy haladunk előre a történetben, és egyre több szituációban láthatjuk őket.  Azért is fontos ez a kihagyás, mert a zombikkal folytatott első harcaik is kimaradnak, így még drámaibb, amikor újra összeütközésre kerül a sor (és lesz ilyen, azt gondolom, mindenki érzi).

Ezután szép fokozatosan megismerjük a szereplőket. Persze Sloane érdemli a legtöbb szót, aki egy nem mindennapi főszereplő, sőt, igazából mindent regényírási szakirodalom elvárásait felrúgja az öngyilkossági hajlamával és a mérhetetlen pesszimizmusával. Persze, őt is meg lehet érteni. Bántalmazó apja az utolsó csepp életet is kisajtolta belőle, nővére, Lily pedig rávette, hogy az otthonukon kívül se keressen menedéket, nehogy elkotyogja valakinek a titkukat. Együtt tervezték a szökést, Lily végül mégis magában ment el. Sloane úgy érezte, cserbenhagyta őt, hogy számára semmi remény sem maradt. Csapdába került, függőségi viszonya Lilyvel megakadályozta, hogy meneküljön az apja hatásköréből, és ez a helyzet érzelmileg nem szűnt meg akkor sem, amikor a zombiknak köszönhetően végre megszabadult otthonról. Sloane rettenetesen zavarodott, összetört lélek, nem mindig esik jól olvasni a gondolatait, de épp ez teszi a regény hangvételét olyan különlegessé. Az ő vívódása élet és halál között igazából a könyv fő vonulata, hiszen mindennél jobban vágyik a halálra, ugyanakkor ő nem önző, mint Lily, ezért csak akkor hajlandó végre megölni magát, ha a többieket ez nem sodorja veszélybe.

Az épületbe zárt másik öt tinédzser is kiforrott, egyedi karakter. Cary a csoport önjelölt vezére, aki annak idején az iskolában renitens tanuló volt, azonban a túléléshez nagyon ért, képes villámgyorsan döntéseket hozni, és ezek általában működnek. Sloane-t azonban leginkább az a gondolat rökönyíti meg vele kapcsolatban, hogy a srác saját bevallása szerint többször is lefeküdt Lilyvel. Rhys egyenes, közvetlen jellemű, barátságos srác, nagyon fejlett erkölcsi érzékkel és jó megérzésekkel, általában ő a békéltető a konfliktusokban. Trace és Grace az ikerpár, akik útközben vesztették el a szüleiket, ezért pedig Caryt okolják, ami állandó konfliktusforrás, különösen az agresszívabb jellemű Trace-szel. Sloane korábban barátkozni próbált Grace-szel, ekkor ismerte meg a családjukat, így akárhányszor rájuk néz, az a szeretetteljes kötődés jut eszébe, amire ő mindig is annyira vágyott, de már sosem fog megkapni. Harrison a legkisebb közülük, kívülálló, igazából senki sem ismeri. Tizennégy éves, a többiekhez képest nagyon gyerekesen viselkedik, folyton sír, és a nagyobb, erősebb fiúk védelmére vágyik.

A fiatalok az elzárt iskolában egy olyan szociális vákumba kerülnek, ami engem a híres-neves A legyek urában vázolt helyzetre emlékeztet. Mindenféle külső nyomás megszűnik, az a kevés még emberi felnőtt, akivel találkoznak, félőrült, vagy magatehetetlen, a kamaszoknak mindenről maguknak kell dönteniük. Ez a helyzet kiélezi a csoporton belüli konfliktusokat. Mert ugyebár nehéz megbocsátani valakinek, aki miatt elvesztetted egy szerettedet, de ha büntetlenül belevághatnád a nagykést a hátába, vajon megtennéd?

Amit még nagyon jól ábrázol az írónő, az a túlélés körüli lelki válság problémaköre. Mert hát nyilvánvalóan nem múlik el senki fölött nyomtalanul, ha látja meghalni a családját, ha random embereket kell legyilkolnia, még akkor sem, ha zombik. Summers jól bemutatja a kiüresedettséget, hogy igazából a legtöbb szereplőnek már senkije és semmije sincs, és ez természetesen felveti a kérdést, hogy miért érdemes élni? Mihez kell ragaszkodni, amikor körülötted az egész világ eltűnik? Miből meríthetsz erőt? És néha bizony azt is látjuk, hogy ezekre a kérdésekre a szereplők sem tudják a választ, mindent értelmetlennek látnak, és az is érdekes, hogy erre miképp reagálnak azok, akik a helyzet előtt gyakolatilag nem ismerték egymást. Például számomra nagyon elgondolkodtató volt, amikor Summers bemutatta, hogy igenis le lehet úgy feküdni valakivel, hogy az semmit sem jelent a világon, mert egyszerűen csak arról van szó, hogy mindketten keresnek valamit a saját ürességük helyébe, amit persze aztán nem találnak egymásban sem.

Ha már itt tartunk, van egy leheletfinom szerelmi szál is, de nem igazán lehet annak nevezni, hiszen sosem lehet azt mondani, hogy olyan fergeteg nagy lángolás dúlna a két szereplő között. Inkább csak arról van szó, hogy két nagyon megtört kamasz kétségbeesésében megpróbál belekapaszkodni egymásba. Ennek ellenére nagyon szép jelenetek vannak köztük, amikor tényleg törődnek egymással, érzelmi támaszt nyújtanak a másiknak, és ez jó.

Szóval, bár alapvetően lélektani jellegű a regény fő vonulata, azért akciójelenetek is vannak bőven, nem is akárhogy megírva. Emellett olyan feszültséggel van átitatva a könyv, hogy végig a szék szélén ülve pattogsz olvasás közben, mert egyszerűen érzed, hogy a következő pillanatban akár valami nagyon szörnyű is történhet, és ez nem hagy nyugodni. Főleg Sloane-ért izgultam nagyon, hogy a végén mégse legyen öngyilkos, de hát többnyire nem látszik remény. Végül mégis tökéletes a befejezés, jobb nem is lehetett volna.

(És nem sorozat, ami szinte hihetetlen. :D De igaz.)

Aki nem ijed meg a nyomasztó könyvektől, és érdekli a műfaj, nyugodtan vágjon bele! Számomra teljesen egyértelmű, hogy milyen kiemelkedő alkotás ez, szívesen elolvasnám az írónő összes többi könyvét is.


Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10­
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8
Összesen: 10/10* (*****…)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Nagyon illik a könyv hangulatához, sugározza a reményvesztettséget meg a könyvben várható szörnyűségeket.
Cím: Találó. Rövid, de velős.
Kedvenc szereplők: (1) Sloane (2) Rhys (3) Cary (4) Grace (5) Harrison
Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Rhys elmondja Sloane-nek, mi történt a szüleivel (3) Sloane először csókolózik Rhysszel (4) Grace halála (5) a kezdés
Mélypont: Grace halála… bár tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, le kellett raknom a könyvet pár napra, mert már nem bírtam elviselni, hogy ennyire negatív
Kedvenc ötlet: az ablak, amit nem vettek észre, Sloane levele Lilynek

2012. július 29., vasárnap

Audrey Niffenegger – A Highgate-temető ikrei



(Könyvkuckó)

Újabb listás könyv, amíg lendületben vagyok.

Elspeth Noblin leukémiában haldokolva úgy dönt: minden vagyonát sosem látott amerikai unokahúgaira, Juliára és Valentinára örökíti. Ennek azonban különös feltételei vannak: legalább egy évig londoni lakásában kell tartózkodniuk, ahol a szüleik nem látogathatják meg őket. Az unatkozó, céltalanul élő ikrek belemennek a játékba, beköltöznek a híres, viktoriánus temető, a Highgate tőszomszédságába, és megismerkednek a házban lakókkal, a kényszerbeteg Martinnal, és Elspeth gyászoló szerelmével, Roberttel is. Az ikrek kapcsolata azonban nem felhőtlen: Valentina úgy érzi, testvére teljesen rátelepszik, zsarnokoskodik fölötte, és ő szeretne ebből kitörni. Ráadásul kiderül, hogy a lakás nem teljesen elhagyatott: Elspeth kísértete nagyon is ott él, és esze ágában sincs továbblépni…

Az első reakcióm a könyvről: ne már, ezt komolyan ugyanaz az ember írta, mint Az időutazó feleségét?! Míg az a regény annak idején körülbelül az első húsz oldalon elvarázsolt, ezért sokkal inkább meg kellett dolgoznom, mert nagyjából a fele után vált igazán érdekessé a történet. Lehet mondani, hogy meglehetősen lassan indult be, több szálon is fel kellett építeni az előzményeket, talán ezért. A fordítóval továbbra sem vagyok megelégedve, bár itt egy kicsit jobban teljesített, de azért maradtak még hibák, és a stílus sem valami átütő.

A fülszöveg alapján azt vártam, hogy a sztori sokkal inkább kísértethistória lesz. A poros, viktoriánus légkörnek köszönhetően akadt is némi borzongás, de azért mégis inkább az emberi kapcsolatok, konfliktusok állnak a regény középpontjában. Ez nem is baj, ugyanis időközben rájöttem, hogy pont azt szeretem az írónő regényeiben, hogy a kicsit fantasys közegben is nagyon életszerű és hihető karaktereket alkot, és különleges sorsokat ábrázol.

A fő problémakör az ikerkapcsolat, amit Niffenegger ebben a regényben különös (már-már beteges) függőségi viszonyként jellemez. A könyvben Julia az, aki ezzel teljesen azonosul, Valentina pedig, aki küzd ellene. Igazából egyik iker sem volt számomra szimpatikus, talán még Valentina harcával úgy-ahogy azonosultam, de a nihil, amiben éltek, hogy semmit sem akartak kezdeni magukkal, az teljesen érthetetlen számomra.

A mellékszereplők jelleme is kibontott: Robert és Elspeth a gyász, továbblépés és függetlenség problémáival harcolnak, Martin a kényszerbetegségével küzd, felesége, Marijke pedig szerelme és új élete között vergődik. Számomra kettejük története volt az a regényben, ami a leginkább megérintett, szerencsére sokat olvashatunk róluk.

Ami tetszik még a könyvben, az a kidolgozott háttér: Niffenegger évekig dolgozott a Highgate-ben idegenvezetőként, a könyvön látszik a hely iránt érzett rajongása, és alapos tudása. Szerettem a temetői jeleneteket, és a sírokhoz kapcsolódó történeteket, adott egy hangulatot az egésznek.

A regény végig merő nyomasztó sejtetés, a jövő tragédiájának előrevetítője. Ezek alapján a befejezésre kicsit… mást vártam. Az, hogy mi történt a múltban Elspeth és Edie között, szerintem abszolút kitalálható, sőt, a befejezésben sincsenek nagy csavarok, annyira nem is izgalomdús az utolsó harminc oldal, inkább az alaposan összekuszálódott sorsok szétszedéséről szól. Mindazonáltal a vége váratlanul ért, komolyan azt hittem, ha továbblapozok, lesz még valami, aztán meg csak pislogtam, hogy na, akkor ez volt a befejezése. Nem is igazán tudom, mit gondoljak róla, bizonyos aspektusai tetszettek, de azért mégis elég igazságtalannak és zavarbaejtőnek gondolom.

Összességében kellemes kis könyv ez azért, tudom ajánlani azoknak, akik szeretik a kísértethistóriákat, és/vagy érdekli őket a viktoriánus kor, London, vagy csak egy érdekes és megindító történetre vágynak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10­
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Próbált ilyen kísérteties, ijesztő lenni, de csak mérsékelten sikerült, viszont a fejezetcímek betűtípusa nagyon tetszett.
Cím: Annyira jó volt az eredeti, hogy lehet abból ilyen semmilyen szutykot csinálni??
Kedvenc szereplők: (1) Martin (2) Robert (3) Valentina (4) Elspeth (5) Theo
Kedvenc jelenetek: (1) Martin távvacsorázik Marijkével (2) Robert sírrablása (3) Elspeth először üzen (4) Valentina összeveszik Juliával az egyetem miatt (5) A Cica első halála
Mélypont: az eleje… komolyan mondom, azt hittem, megőszülök, mire történik valami
Kedvenc ötlet: az egész kísértetesdi

2012. július 23., hétfő

Jodi Picoult – A nővérem húga




(Könyvkuckó)

Hosszú idő után sikerült ismét listás könyvet olvasnom, úgyhogy jöjjön az ajánló, mert most már igazán bele kell húznom, hogy a végére érjek időre. :D

Anna Fitzgerald okkal és céllal jött a világra: fogantatása azért történt, hogy genetikailag tökéletes donorja legyen a leukémia egyik súlyos fajtájában szenvedő nővérének, Kate-nek. Anna az évek során jó néhányszor adományozott őssejtet, vért, csontvelőt a nemes cél érdekében, jóformán a beleegyezése nélkül. Így csodával határos módon Kate tizenhárom évvel a diagnózis után még mindig életben van, ez úttal a veséi adják fel a harcot, és egyedül Anna lehet számára megfelelő donor. Ő azonban úgy gondolja, hogy tizenhárom évesen erről már az ő véleményét is illene megkérdezni, ezért a híres ügyvédhez, Campbell Alexanderhez fordul segítségért, hogy perben kérjenek számára orvosi ügyekben önrendelkezési jogot a szüleivel szemben. Ez a lépése óriási port kavar, romba dönti az amúgy is gyenge lábakon álló család életét, és nehéz dilemma elé állítja a jó szándékú bírót: vajon tényleg az szolgálja Anna érdekeit, hogy maga döntsön a sorsáról? És vajon képes lesz meghozni a jó döntést?

A történet szerkesztése igen érdekes: mindjárt hét szemszögfőszereplőt kapunk (Anna, Kate, Jesse, a bátyjuk, a szüleik, Campbell, Julia, a kijelölt jogi gyám), kvázi kapunk hét történetet, amik kisebb-nagyobb mértékben kapcsolódnak egymáshoz. Ami jó ebben, hogy a szituációban lévő minden szereplőt igen mélyen megismerhetünk, megérthetjük a motivációikat. Ami itt igen fontos, hiszen a könyv egyik nagy tanulsága, hogy igazából minden relatív, és az igazság (és igazságosság) sokszor nem olyan egyértelmű, mint amilyennek kívülről gondoljuk.

A filmváltozat plakátja
Mert tulajdonképpen ezekről az erkölcsi kérdésekről szól a könyv, hogy meddig mehetsz el, amikor meg akarod menteni a gyereked életét? Hogy megéri-e feláldoznod a családodat az egyik gyerekedért? Végül van-e jogod kiszállni egy ilyen helyzetből? És amíg az ember nem gondol bele, tényleg nagyon könnyű azt mondani, hogy mindenkinek az lett volna a legjobb, ha a szülők hagyják még kisgyerekként meghalni Kate-et, csak aztán elolvasod a könyvet, és rájössz: ez tényleg nem ilyen egyszerű. Nagyon jó benne, hogy ennyire elgondolkodtat.

Ez a fő problémakör, de ott vannak még a mellékszereplők történetei: nekem a kedvencem speciel Jesse lett, aki anno nem volt megfelelő donor, így a család perifériájára szorult, és ezért önpusztító magatartásba kezdett. Jó még nagyon a Campbell- Julia szál is, ami egy félresiklott kamasz szerelem felnőttkori újraértelmezéséről szól, és igazán ez a legjelentősebb szerelmi szál a könyvben.

Ami érdekes még a felépítésben, az az, hogy mivel minden szemszög E/1-es, ezért eléggé a szereplők gondolatait látjuk, ami teret nyit a szabad asszociációknak. Nekem kifejezetten tetszett, hogy elindultak például egy anekdotából, aminek látszólag semmi köze sem volt a sztorihoz, aztán kiderült, hogy mégis…
Tényleg jól bemutatta a karakterek lelki világát, ráadásul megcsillogtatta az írónő tájékozottságát is. Tetszettek még a visszaemlékezések is, jól megvilágították a család küzdelmét a kórral, vagy épp Campbell és Julia viszonyát.

Amivel nem voltam teljes mértékben megelégedve, az a befejezés volt. Egyrészről a végkifejlet meglepett, én biztos nem így zártam volna le a történetet, másrészről meg annyira valószínűtlen, hogy teljesen tönkrevágta az addig teljesen jó, hihető kis történetet.

A másik problémám, hogy annyira sok dologgal foglalkozott ez a könyv, hogy nagyjából öt regényre való töltényt lőtt el az írónő egy kötetben. A többi regény molyos értékelései alapján nem nagyon maradt lendület a többi regényére. :S De hát ez még a jövő zenéje számomra.

Összességében tudom ajánlani a könyvet mindazoknak, akiket érdekelnek a nem mindennapi emberi problémák történetei, és szeretnek alaposan beleáskálni egy-egy szereplő lelki világába. Tényleg érdemes elolvasni.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Tetszett a magyar, de a külföldiek is.
Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Campbell (3) Julia (4) Anna (5) Taylor
Kedvenc jelenetek: (1) az ítélet (2) Taylor és Kate a bálon (3) Campbell és Julia jelenetei (4) Campbell rohama a tárgyaláson (5) Jesse lebukik az apja előtt
Mélypont: Taylor halála (bár láttam előre), a végkifejlet
Kedvenc ötlet: -



2012. június 28., csütörtök

Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna



(Könyvkuckó)

Theseus Cassio (Cas) Lowood édesanyja egészen hétköznapi elvárásokat támaszt a fiával szemben: érjen haza minden este épségben, szerezzen barátokat, és lehetőleg menjen valami normális főiskolára. Kár, hogy Casnek egészen más tervei vannak. A tizenhét éves fiú immáron három éve űzi apja mesterségét, azaz gyilkos kísértetek nyomába szegődik, hogy aztán az ősi családi fegyverrel, az athaméval száműzze őket a mi világunkból. Általában megrendelésre dolgozik, és, mivel fehér boszorkány anyjával meg a macskájukkal folyton költöznek a megbízatások miatt, az életébe nem nagyon férnek be azok a kritériumok, amik a normális tinédzserkort megteremtenék.

Cas már huszonkét szellemet tudhat a háta mögött, amikor egy barátja felhívja a figyelmét a Thunder Bay városkájában kísértő Vérbe öltözött Annára. Anna erősebb, mint bármilyen szellem, amivel eddig találkozott: eddig mindenkit megölt, aki átlépte a háza küszöbét, ráadásul a halála körülményei is rejtélyesek. Thunder Baybe érve azonban Cas megérzi, hogy ezúttal maga is sorsfordító változás elé érkezett. Ha sikerül megölnie Annát, akkor talán elég erős lesz ahhoz, hogy végre megkeresse apja gyilkosát, aki már hét éve üldözi a rémálmaiban?

Ami először feltűnt, amint kezembe vettem a kötetet: ez a könyv gyönyörű. Kicsit megborzongató, de csodaszép grafika látható a borítón, keménykötésű, masszív kis jószág, és bordó betűkkel van nyomtatva. Már csak azért is megéri megvenni, mert igen jól mutat a polcon. Aztán, amint kinyitottam, azonnal beszippantott a történet, megszűnt körülöttem a napfényes, nyüzsgő utca, és egyszeriben ott voltam én is a ködös, őszi éjszakában.

A könyv végig fent tudta tartani az érdeklődést, ez köszönhető az izgalmakban bővelkedő, dinamikus cselekménynek. A címszereplő, Anna, csak a hetvenedik oldalon bukkan fel, ez hihetetlenül magasra srófolja az olvasói elvárásokat vele szemben (vicces-érdekes párhuzam ez Kosztolányi Édes Annájával), aztán berobban a regénybe, akár egy természeti csapás, és onnan már nincs megállás, pillanatok alatt lezajlanak az események. Egyébként időben sem ölel fel sokat a könyv: talán ha két hét eseményeit dolgozza fel. Emiatt a dolgok jócskán besűrűsödnek, egy fölösleges mondat, jelenet sincs az egész könyvben, nincs üresjárat, amiben a szereplők csak malmoznának. Bár Cas új iskolába kerül a könyvben, mégsem megy el kamasz nyűglődés irányába a történet (hála Istennek), végig Anna marad az események fókuszpontjában.

A történetet Cas szemszögéből olvashatjuk, ami szerintem nagyon szerencsés választás, hiszen a sok nyafka női főhős közé igazán elkél már a változatosság. Cas erős és határozott karakter, nagyon érett és felelősségteljes a korához képest, és van egy jó adag fanyar humora, ami igazán feldobja az elbeszélését. Valójában azonban igen komoly problémákkal küzd, amikkel nemigen nézett szembe ezidáig: nagyon úgy tűnik, hogy képtelen feldolgozni az apja halálát, talán ezért köti le sokkal jobban az élete azon fele, amit a szellemek között tölt, és ezért nem képes funkcionális kapcsolatokat kialakítani az élőkkel.

A másik főszereplőnk ugye Anna, aki nem csak egy darabolós sorozatgyilkos kísértet, hanem elég tudathasadásos módon él még benne annak a lánynak a lelke is, aki tragikus halála előtt volt. Természetesen őt is megfelelően sok probléma gyötri, bűntudata van amiatt, amivé vált, szeretne véget vetni az egésznek, de közben azért mégis vágyik az életre, ami már sosem lehet az övé. A kettejük között kibontakozó szerelmi szál leheletfinoman szövi végig a történetet, fontos, de nem válik tolakodóvá, tragikus és megható, pont jó, ahogy és amennyire jelen van a történetben.

A mellékszereplők is kiemelendően jók, szerencsére nem klisékarakterek. Carmel lenne ugye az iskola legnépszerűbb lánya, de ez korántsem jelenti azt, hogy üresfejű szőke szépség, sőt. Thomas pedig a kívülálló nyomigyerek, de ettől még ő sem végletesen béna (hogy is lenne az, amikor boszorkány a drágám). A negatív mellékszereplők mondjuk annyira nem izgattak, azért ők is viszonylag értelmesen megalkotott figuráknak bizonyultak.

Amit még szerettem, hogy nagyon jók a támogató felnőttkarakterek, Cas anyja és Thomas nagyapja is aktívan segíti a fiút a küldetésében, és a bölcsességükre nem csak a varázslatoknál van szükség. Cas anyjának ábrázolása különösen tetszett, nagyon jól felépített karakter.

Ha valaki amiatt aggódik, hogy ez horror, akkor igazán véres jelenet van benne kábé három, igazán ijesztő meg mondjuk négy, de Blake nagyon jól fest hangulatot, úgyhogy egy kis kellemes borzongásra lehet számítani.

Előkészületben a folytatás magyarul: A rémálmok lánya, megjelenés 2012. november 20.

Ez a regény hovatovább olyan volt az életemben, mint egy gyorsvonat, de nem a magyar IC, hanem mondjuk egy Shinkanzen. Mire igazán beleéltem magam a könyvbe, már vége is volt, és ennek nem örültem különösebben. Levett még az értékéből, hogy viszonylag előre láttam a nagy csavart a végén (én tudtam, pedig én nem vagyok szellemirtó… Cas kissé figyelmetlen volt), ráadásul a lezárást a történet egészéhez képest meglehetősen üresnek és hirtelennek éreztem. Bár ez még javulhat, hiszen Anna és Cas története folytatódik A rémálmok lánya című könyvben, aminek magyar megjelenése már tervben van (és reményeim szerint szintén eredeti borítóval kerül a forgalomba).



Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Nagyon örülök, hogy meghagyták az eredeti borítót, ennél jobbat úgysem tudtak volna csinálni, minden négyzetcentimétere tökéletes.
Kedvenc szereplők: (1) Anna (2) Cas (3) Thomas (4) Thomas nagypapája (5) Cas anyukája
Kedvenc jelenetek: (1) Anna halála (2) Anna és Cas a tornácon beszélgetnek (3) kezdés (4) Cas először találkozik Thomassal (5) Anna első jelenete
Mélypont: a befejezés
Kedvenc ötlet: bordó betűk

2012. június 14., csütörtök

Postaládám IV.

Múlt héten érkezett még két könyv, amik az ehavi vásárlásaim lennének.
















George R. R. Martin - Varjak lakomája


"A Varjak lakomája méltó folytatása George R. R. Martin világhírű fantasyciklusának, A tűz és jég dalának. A Trónok harcában megjelenő, az ősi királyságot szétszakító kegyetlen erők, a Királyok csatájának kísértetei, vademberei és boszorkányai, a Kardok viharának a másvilágról előretörő inváziója után a ciklus negyedik kötetében Martin ismét egy sokszereplős, tabudöntögető művel rukkolt elő. Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború. Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos - a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról... A Varjak lakomája a sorozat előző köteteitől megszokott színvonalú, lebilincselő és egyben felkavaró olvasmány."


Igazából ezt édesapámnak vettem meg ajándékba - óriási lelkesedéssel olvassa a sorozatot -, de nekem is várólistás, nagyon jókat hallottam róla.


Kendare Blake - Vérbe öltözött Anna



"A 17 éves Cas Lowood szokatlan hivatást választ: halottakat öl.

Így tett az apja is, míg el nem pusztította egy kegyetlen kísértet. Cas apja rejtélyes fegyverével, az athaméval együtt a rendkívüli képességet is örökölte, ezért mozgalmas életmódra rendezkedik be boszorkánykodással foglalkozó mamája és Tybalt, a szellemek jelenlétét megérző macska társaságában. A fiú a helyi mendemondákat és a titokzatos események hírét követve nyomoz az élőkre veszedelmes, vérszomjas és bosszúálló holtak után, hogy ártalmatlanná tegye őket.

Így érkeznek meg egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe, ahol a vérbe öltözött Anna szedi áldozatait. Cas azt hiszi, szokványos esettel áll szemben. Csakhogy a több évtizeddel ezelőtt meggyilkolt, hófehér, vérrel pettyezett csipkeruhában kísértő, örökké 16 éves Anna senkinek sem kegyelmez, aki átlépi egykori otthona, a régi, elhagyott és elátkozott ház küszöbét…"

Ez a könyvhetes gyöngyszem a gyönyörű borító meg a témaválasztás miatt kezdett el érdekelni, ráadásul olvasókörös feladvány a hónapra, úgyhogy nem álltam ellen, amint megérkezett, elkezdtem olvasni. Nemsokára érkezik róla az értékelésem is.





2012. június 12., kedd

Julianna Baggott - Tiszták


(Könyvkuckó)

Kilenc évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt. Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és nem sok ideje maradt…

Partridge szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak, értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet. Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja megkeresni őt.

Magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal mások véleménye abszolút nem vezetett félre.

A könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.

Baggott kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek, a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül fontos.

Ami kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó, hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.

A szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik, hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)
A könyv hátsó borítója, a ballagásomra
ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel

Bár itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű világban…

… ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.

Amit értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre, igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök, elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra. Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná el a szülei örökségét.

Bár vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója, de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.



Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Fantasztikusan szép, és nagyon illik a könyvhöz.
Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge
Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel (2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála
Mélypont: -
Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott útbaigazítások

2012. június 5., kedd

Cirque du Soleil – Alegría



Cirkusz, cirkusz, de mitől más, mint a többi? Nem másért, mint azért az egyszerű tényért, amivel már meg is fogalmazzuk a Cirques du Soleil létezésének lényegét: ez a társulat nem egy egyszerű cirkusz, az ő profiljuk az artistamutatványok művészete. És mivel a társaság a világ legtehetségesebb tornászait tömöríti, ezért nem nagy csoda, hogy ők a legjobbak. A kanadai társulat nemrég Magyarországra érkezett, május közepén Budapesten tartottak öt előadást egyik leghíresebb műsorukból, az 1994-es Alegríából.

A kezdéssel nem várták sokáig, pontban nyolckor sötétségbe borult a Papp László Budapest Sportaréna, hogy aztán besorjázzanak a legfurcsább szerzetek, akikhez valaha szerencsém volt színpadon: a kifejezetten ijesztőre elmaszkírozott bohócok és – lévén ez mégis egy cirkuszi előadás – a porondmester. A műsor nem vitt végig egységes történetet: látványos artistamutatványokból álló komoly számok és bohócjelenetek váltakozása tartott a nézők elé színes kaleidoszkópot az élet minden területéről és a különböző érzelmekről.

Az artistaszámokat az eszközök sokszínűsége jellemezte: láthattunk szinkrontrapézt, kerettrapézt, orosz rudat, de felléptek gumiemberek, tűzzsonglőrök is. Az egyik leglátványosabb eszköznek a trambulin bizonyult, ami X-alakú volt, és a színpadba süllyesztették, így igen érdekes koreográfiát lehetett kitalálni hozzá. Bármelyik produkcióról volt is szó, a művészek hihetetlenül pontos időzítéssel hajtották végre a bonyolult gyakorlatokat, amelyek szinte emberfeletti erőt, ügyességet, és hajlékonyságot igényeltek. Így például egy fiatal nő egyszerre vagy tucatnyi fémkarikát pörgetett a testén, többet ellentétes forgásiránnyal. A szakmai ismeret hiányában is meg lehetett érezni, milyen hihetetlen profizmus szükséges ezekhez a mutatványokhoz, a közönség többnyire csak ámult.
A trambulinos csapat

A bohócjelenetek sem okoztak különösebb törést a lendületben, de ezek nyilvánvalóan kissé más jellegű szórakozást nyújtottak. A legjobbak a két barát jelenetei voltak, amik igen egyszerű eszközökkel, mint például egy zseblámpával meg egy papírrepülővel elevenítettek fel egészen összetett dolgokat, a helyzet- és a jellemkomikumot egyaránt kihasználva. Az egyik számban az orosz rúdon végrehajtott artistaszámot parodizálták. A jeleneteiken az egész közönség könnyesre nevette magát. Ezek voltak ez előadás interaktívabb részei is: gyakran igényelték a közönség segítségét, például a fent említett orosz rudas paródiajelenetben egy különösen szellemes fiatalembert szerepeltettek spontán módon, ami igen sokat hozzátett a produkcióhoz.

A"guminők" hihetetlen hajlékonyságról tettek tanúbizonyságot
Az első felvonás végén apró papírdarabokból valóságos hóvihar borította el a nézőteret
Mindezt lenyűgöző jelmezek, díszletek és sminkek, meg persze fantasztikus élőzene festette alá. A csodálatos hangú énekesnő ragyogóan festett hosszú fehér ruhájában, és tevékenyen részt is vett az előadásban, fel-alá sétálgatva a színpadon, és az egyik bohóccal egy kis szerelmi jelenet szereplőjeként.

Az énekesnő
Lebilincselő, látványos szórakozást biztosított az előadás egy estére mindenféle korosztálynak, és egyértelműen bebizonyította, hogy ez a társulat különleges, hiszen máshol aligha láthatnánk ilyen minőségű artistaszámokat, főleg ilyen sokfélét. Remélem, mihamarabb új előadással térnek vissza Európába.