Minden jó, ha a folytatás jó

Marissa Meyer – Scarlet (The Lunar Chronicles II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló egy könyvsorozat második kötetéről készül, szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző rész végkifejletére vonatkozóan, amiről ajánlót ITT találtok.

A Cinder számomra egy nagyon kellemes és érdekes mesefeldolgozás volt. Sokan kritizálták sok dolog miatt, de engem így is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a két rendkívül szerethető főszereplőnek, a fantasztikus világfelépítésének, a szarkasztikus humorának, meg a tündérmesék rendkívül egyedi újraértelmezésének. Vártam a folytatást, de egy kicsit féltem is tőle, hátha nem hozza ugyanazt a színvonalat, mint az első rész. Azonban Meyer nem hiába írt a blogján egy remek cikket arról, milyen a jó folytatás, tudja, miről beszél. A Scarlet megőrzi az előző kötet minden szerethető tulajdonságát, de közben ki is javítja azokat a hibákat, amikért a Cindert bírálat érte, és ezáltal körülbelül tízszer annyira élvezetes olvasmányélmény lett számomra.

Scarlet Benoit egy álmos francia kisváros, Rieux mellett nő fel egy tanyán, kettesben a nagymamájával. Egy napon azonban a lány élete fenekestül felfordul, az idős hölgy ugyanis eltűnik otthonról, és hetekig nem kerül elő. Mivel a rendőrség nem hajlandó segíteni, Scarlet kész lenne a saját kezébe venni a nyomozás alakulását. Időközben találkozik egy meglehetősen titokzatos meg furcsa sráccal, Wolffal, aki utcai harcokból él, és aki úgy tűnik, nyomra vezetheti őt a nagymamájával kapcsolatban.

Eközben Cinder úgy dönt, hogy nem várja ki a kivégzését, inkább megszökik a börtönből. Egyenesen egy disszidált amerikai légierős katona, Carswell Thorne cellájába fúrja át magát, aki közös szökés esetén fel tudja ajánlani meneküléshez a lopott űrsiklóját. Azonban az, hogy a páratlan páros kereket old, nehéz helyzet elé állítja az újdonsült Kaito császárt, hiszen a béke országa és a Hold hataloméhes királynője között már eddig is egy hajszálon függött. Levana királynő ultimátumot ad: ha nem keríti elő a lányt, akkor kénytelen lesz a békeszerződést érvénytelennek tekinteni, és csapást mérni a Földre.

Az egyik fő terület, ahol a Cindert kritizálták, az a történet volt. Azt mondták, az első kötet nem volt annyira cselekményes és időnként nagyon is kiszámíthatóvá vált. Bár némiképp igazat tudok adni, a Scarlettel kapcsolatban azonban már egyik állítás sem helytálló. Kapunk a kötetben három új elbeszélőt, és immár a cselekmény is három szálon fut, amik közül mindegyik egyformán izgalmas volt számomra. Akciójelentekben, üldözésekben, harcokban nincs hiány Cinder és Thorne, illetve Scarlet és Wolf szálán, Kai szálán pedig a diplomáciai huzavona megy. Azt hinnéd, hogy az ő szála nem érdekes, mivel végig csak az irodájában ül és tárgyal, de ebbe a szálba csempészett be az írónő elég sok világismerettel kapcsolatos információt, és ez tökéletesen lekötött. (Lásd a tanácskozáson a különböző államokat és a vezetőik neveit. :D)

A kiszámíthatósággal kapcsolatban is sokkal kevesebb gond volt, mint az előző kötetben, ahol a kitalálható csavar a könyv végi nagy csattanóként volt időzítve. Ebben a kötetben több csavar van, és az információk elosztása is kellemesebb. Az, hogy ugyan miért rabolták el Scarlet nagymamáját, viszonylag kitalálható (teljesen az, ha emlékszel a részletekre az előző kötetből), de szerencsére ezzel az írónő is tisztában van, és ezzel kapcsolatban felvilágosít minket a könyv felénél. Ezután foglalkozhattunk az igazán izgalmas kérdésekkel, például azzal, hogy de vajon kik rabolták el pontosan a jó öreg nagyit.

A sorozat legfontosabb karakterei

Ráadásul kapunk három új szemszögszereplőt, és ebben főképp az volt a jó, hogy mindegyiket nagyon megszerettem. Scarletről az jutott eszembe, hogy ő kicsit az a „sztereotip francia”: lobbanékony, önfejű, érzelmes. Rendkívül családcentrikus a lány, és mivel a szülei otthagyták, ezért a nagymamája jelentette számára az egész világot, nem csoda hát, hogy foggal-körömmel küzd a megmentéséért. Számomra imponáló volt, hogy milyen rettenthetetlen, mekkora küzdőszellem munkál benne. Ráadásul vele aztán nem érdemes lacafacázni: ha meglát a telkén, a kredenc alól a puskát kapja elő. És hidd el, ha sokáig okvetlenkedsz, még meg is húzza a ravaszt!

 Wolf olyasmi karakter, mint Kale a Touchedból: sötét múltú fiatal férfi, aki nem maga választotta azt, hogy rossz dolgokat tegyen, aki kénytelen volt erőszakkal érvényesülni, de ettől megcsömörlött és próbálna valahogy kitörni, aki vajmi keveset tud a valódi világról, és így sok dologra gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá. Azonban sokkal zárkózottabb és sötétebb lelkű karakter, mint a fent említett kolléga, és ezért számomra komolyabban vehető volt, jobban fogta meg Meyer ugyanazt a problémát. Scarlet és Wolf között az első jelenettől intenzív és rendkívül szórakoztató kémia érezhető, ami szerintem abból táplálkozik, hogy bár szinte tökéletesen ellentétes személyiségek, igazából ugyanazt szeretnék elérni az életben: arra vágynak, hogy legyen egy békés hely, amit otthonnak nevezhetnek és ahol nyugodt, egyszerű életet élhetnek. És bár nincs olyan fergeteg nagy mindent elsöprő szerelmük mindjárt az első laptól, ez pont jól is van így, a kapcsolatuk még fejlődhet, hiszen most kezdik csak megismerni egymást.

Carswell Thorne személyében pedig megkapta a sorozat a saját Captain Hookját... mármint olyan Once Upon a Time-értelemben. Nem kell kétségbe esni, koppintásról szó sincs, valószínűleg Thorne karaktere ilyen formában előbb létezett, mint Hooké, egyszerűen csak nagyon hasonló típusú személyiségek, és én ezt nagyon élveztem. Thorne az a tipikus pasi, aki tudja magáról, hogy jóképű, és nem átallja ezt folyton a világ orra alá dörgölni. Első ránézésre felszínesnek tűnhet, de valójában nem az, remek barát tud lenni, mert a végsőkig lojális, de kész felvállalni a konfliktusokat is. Jó humora is színesíti a regényt, és az a tulajdonsága, hogy szembemenjen az írott törvényekkel, kifejezetten hasznosnak bizonyul a kalandban. Igazi tiszta szívű kalóz ő, és nagyon tetszett, hogy Cinderrel kapcsolatban nem a romantikus érdeklődés definiálta a viszonyát, tényleg csak egy nagyon erős barátság van köztük kialakulóban, amit hasonlóan Scarlet és Wolf kapcsolatához, az ellentétes személyiségük tesz igazán élvezhetővé. A zárkózott, komoly és önmarcangoló Cinder mellé jól jött Thorne laza, nyitott és barátságos mivolta, ami amellett, hogy állandó humorforrás volt, Cinder jellemfejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Mert hogy Meyer az új karakterektől függetlenül nem felejti el a régieket sem. Cinder karakterével sokan nem voltak kibékülve az első részben, azt mondták sokan, hogy egy igazi kemény, badass-csajra vágytak. A mi kedves főszereplőnknek ebben a kötetben meg kell csillogtatnia ezeket a képességeit is. Kiborg- és holdbéli-adottságainak legjavát kell használnia, hogy elszökhessen az üldözői elől, és szép lassan arra is ráébred, hogy az élete most már mindig ebből fog állni, mert harcolnia kell, ha vissza akarja hódítani elbitorolt országát, fel akarja szabadítani a népét. Érdekes folyamat, ahogy fokozatosan elengedi az ábrándjait arról, hogy nem akarja manipulálni az embereket, ahogy szép lassan, fokról fokra elhatározza, mit is kell tennie. És igen, ehhez volt szükség Thorne-ra, mert meg kellett nyugtatnia Cinder lelkiismeretét, szükséges volt a lánynak hallani, hogy egy elkeserítő helyzetben radikálisabb megoldásokra is szükség van. Lehet, valaki szerint gyenge karakterré teszi, hogy nem ugrik mindjárt a harc sűrűjébe, hanem ilyen sokat rágódik, de szerintem csak emberivé válik ettől. Eközben Kai is hasonló átalakuláson megy át. Továbbra is szeretem, ahogy kiáll Levana ellen, ugyanakkor nagyon tiszteletre méltónak tartom, hogy a saját érdekeit teljesen alá tudja rendelni másokénak, kész áldozatokat hozni ártatlan életek megmentéséért. Szerintem ez teszi született vezetővé, akkor is, ha nem érzi magát feltétlenül annak.

És a humor! Hát hogy én mennyit nevettem ezen a könyvön, el sem hiszem. Cinder és Kai hozzák a szokott szarkazmusokat, Scarlet és Wolf között is pattogtak a csípős párbeszédek, és, mint már említettem, Cinder és Thorne karaktereinek dinamikájából is akadnak vidám percek. És Iko is visszatér, egészen megváltozott külalakkal, ami szintén rendkívül humoros mozzanatokat tartogat. Csak azért furcsa ez, mert amúgy összességében a kötet komorabb, sötétebb és véresebb az előző résznél, de a feszültségoldó percek talán ezért is hatásosabbak.

Mindenesetre komoly pillanatokból sincs hiány. A fő cselekményszálak elsősorban az önfeláldozás kérdése körül forognak, hiszen Cindernek és Kainak is fel kell adnia magából valamit, hogy azokká az emberekké váljanak, akinek az adott helyzetben lenniük kell. A határok feszegetéséről is szól ez a könyv, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Scarlet történetében nagyon fontos a családi kötelék: a diszfunkcionális szülői kapcsolatai miatt a nagymamájával se alakultak mindig felhőtlenül a dolgok, de végül köztük igazi szeretetkapcsolat alakult ki, ami ellentétben áll azzal, amit az apja iránt érez, meg Wolf beteges viszonyával is a testvérével szemben. Wolf történetében meg tényleg az az érdekes, ahogy próbál kiszakadni a közegből, amiben nem tud önmaga lenni, no meg a vadállati ösztönök és az emberi ész és értelem szembeállítása.

Nagyon érdekes volt még a tündérmese beledolgozása a szövegbe, kezdve a vörös köpeny átalakulásával, az erdőn keresztüli utazáson át, egészen a csúcspontig, a zsenialitást súroló „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?”-jelenetért, ami teljesen készületlenül ért és elég morbid volt, hatásosra sikeredett. Azt is értékeltem, hogy a történet közvetlenül az első rész vége után veszi fel a fonalat és a szálak között azonnal vannak apró kapcsolódások. Valamint örültem a ténynek, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi háromszög, talán a tündérmesés vonalnak hála.

Örültem nagyon ennek a folytatásnak, mert kiválóan sikerült, simán kenterbe veri a sorozat első részét. Nagyon tetszett a lezárás is, szurkolok a csapatnak, akik összeszövetkeztek a világ megmentésére, kíváncsian várom a kalandjaikat a sorozat harmadik részében, ami Rapunzel történetének újraértelmezése.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szerették az első részt, és azoknak is, akik kicsit csalódtak, de a világ érdekli őket. Ne hagyjátok abba a sorozatot, amíg nem olvastátok ezt a részt!

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/7 (Nem volt különösebben nehéz, de könnyű sem.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerelmes vagyok a sorozat eredeti borítóiba, és ez sem kivétel. :D Bár külföldön születtek azért életképes alternatívák.

Kedvenc szereplők: (1) Thorn (2) Cinder (3) Scarlet (4) Wolf (5) Kai

Kedvenc jelenetek: (1) Iko új életet kap űrsiklóként (2) Scarlet és Wolf az erdőben arról beszélgetnek, hogy Wolf szükség esetén hány milyen állattal tudna megverekedni (3) a befejezés (mert epic volt és kész) (4) Scarlet és Wolf a vonaton beszélgetnek (5) Cinder megtalálja a helyet, ahol kiborggá operálták

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a holdiak tudatmanipulációs képességének kihasználása ebben a kötetben egyszerűen zseniális

És, csak hogy lássátok, hogy behülyített ez a könyv, megmutatom az én álmaim castingját ahhoz, hogy ebből film készüljön. (Cindert én sosem képzeltem ázsiainak... tudom, hogy mások igen, de én nem látom logikusnak.)

Cinder

Kai

Scarlet

Wolf

Thorne

Mi az élet értelme?

Janne Teller – Semmi

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy Könyvmolypárbajon ez a regény lesz idén a bónuszkönyvem, mert az, hogy egyáltalán hallottam róla, nagymértékben ennek a kezdeményezésnek köszönhető. Az első versenyen valaki olvasta ezt a könyvet és írt róla egy nagyon jó blogbejegyzést. Már akkor felkeltette a figyelmem a téma, de mivel az illető németül szerezte be a regényt, elszomorodtam, hiszen nem ismertem annyira a nyelvet, hogy el tudjam olvasni. Aztán Semmi hírneve egyre nőtt, és hamarosan megjelent magyarul is. Engem mégis sokáig elkerült, míg végül a postámban landolt utazókönyv formájában.

A regény egy dániai kisvárosban általános iskolás végzős osztályról szól. Mindenkinek az élete zajlik a saját medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak kiabál dolgokat, amikkel elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit egész életükben magukkal visznek.

Ezt a regényt mindenhol A legyek urához hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni. Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.

A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.

A Fontos Dolgok Halmának kiépülése nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót. Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. A végén senki sem marad törés nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett, mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség, hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire, keressünk sajátokat.

Én már a regény elejétől úgy éreztem kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia

Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is, hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege, hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.

És más életének értelmével játszani, megpróbálni azt elvenni tőle, nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.

Nem igaz, Pierre Anthon?

És persze sok rossz is igaz, amit elmondanak a könyvről, ha megpróbálsz evilági logikát keresni a cselekményben, akkor tényleg elég bajosan fogsz találni, bár én nem tartom annyira elképzelhetetlennek, hogy a szülők ennyire figyelmen kívül hagyják a gyerekeiket. Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, és nem kell elvárni tőle, hogy precíz és részletekbe menően reális legyen. Ugyanígy a cizellált stílust sem szabad várni, mert baromi egyszerű a közlésmódja a regénynek, és nem is próbál úgy tenni, mintha nagyon szépirodalmi akarna lenni. Itt a filozófia a lényeg, és ha van kedved sokat gondolkodni egy könyv mondanivalóján, akkor jó választás abszolút. De talán ezek voltak azok az apróságok, amik zavartak, amik miatt nem mindig tudtam magam beleélni tökéletesen a könyvbe, holott óriási élmény volt, és nagyon gyorsan ki is olvastam.

(A bejegyzés szinte azonos formában eredetileg itt lett leközölve: http://eotvoskollegium.blog.hu/9999/12/31/mi_az_elet_ertelme_178#more6471657 )

Végezetül készültem egy kis borítóparádéval, elvégre a könyv rengetegszer megjelent már különböző nyelveken, számos borítóval. Ezekből válogattam ki néhányat.

Nektek melyik a kedvencetek? Nekem személy szerint nagyon tetszik az angol, meg ez az utolsó, amiről azt sem tudom biztosan, milyen nyelven van. (Talán görög?) :) A magyart is szeretem, abban főleg az tetszik, hogy magát a Fontos Dolgok halmát ábrázolja, és lehet nézegetni a részleteket, ahogy haladsz előre a könyvben.

Csillagainkban a hiba – a film

(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D

És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)

10/10*

Útkereső majdnem-szuperhősök

Nick James – Az invázió (Éghajó Akadémia II.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat második részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részre vonatkozóan, aminek az ajánlóját itt találod: 1. A gyöngyháború

Amikor újra felvesszük a történet fonalát, a két újdonsült testvért még mindig egy óceán választja el egymástól. Jesse az Akadémiával Szibériában vesztegel, és egyre inkább úgy tűnik számára, hogy a hely igazából a börtöne, nem az az otthon, aminek beállítják, Alkine ugyanis ígéretével szemben az eltelt hónapokban szinte semmit sem tett a gyöngyenergiáról való leállásért. Jesse persze tudja, a helyzet mennyire nem egyszerű, mégsem képes együtt élni azzal, hogy a tudtával gyilkolják a népét, így aztán arra jut, hogy kénytelen a saját kezébe venni az események alakítását. Cassius eközben Észak-Amerikában bujkál és próbál napról napra túlélni anélkül, hogy az Egyesült Párt emberei megtalálnák. Azonban hiába minden elővigyázatossága, elfogják, és visszacipelik Madame-hoz, akinek egészen sajátos elképzelései vannak arról, miként kéne visszaszereznie a fiú hűségét.

Tavaly nyáron instant módon szerelembe estem a sorozat első kötetével, így, amint kijött ez a szépség, rögtön ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megkaparintsam. Szerencsére a tartalom sem okozott csalódást.

A könyv a férfi szerző és fiú főszereplők együttállásának köszönhetően férfiasabb, mint az átlag YA-regények, és ettől nagyon kellemesen uniszex lesz. Ideális olvasmány ez fiúknak is, mert hűha, van itt aztán akció dögivel, folyamatosan menekülnek, lőnek, siklón menekülnek, valami felrobban, menekülnek tovább, lőnek, valami még nagyobbat robban. A történet egy fél pillanatra se hajlandó lassítani, de ez nem is baj, én örültem, hogy kapkodhatom a fejem. Azt kell mondjam, a fordulatok is még eszelősebbek és váratlanabbak, mint az első könyvben, bár bizonyos dolgokat lehet sejteni, de ez még mindig nem baj. Sokan kritizálták az első kötetet a fő szál Supermen-szerű alaphelyzetéért, és én is haragudnék, ha úgy érezném, hogy túl nagy a hasonlóság, de nem érzem.

Jesse és Cassius ugyanis nem szuperhősök, csak nem éppen hétköznapi, ám nagyon összezavarodott emberek. Folyamatosan küzdenek a démonjaikkal, és úgy kell meghozniuk a világ sorsát befolyásoló döntéseket, hogy igazából nem áll kellő információ a rendelkezésükre a döntéseik kimeneteléről, ami nagyon nehéz, már-már kilátástalan helyzetet szül. Mindketten sokat alakulnak a regény során, Jesse szerintem most kezd igazán felnőni a feladathoz, most kezd megérni a személyisége ahhoz, hogy vállalja a tettei következményeit, és esetleg azzá a vezetővé váljon, akivé válnia kell. Nagyon érdekes, hogy az idősebb testvér, Cassius, sokkal kevésbé jelentős különleges képességgel rendelkezik, ugyanakkor a szerepe a harcban nem elhanyagolható, hiszen Jesse egy kritikus pillanatban arra gondol, hogy bárcsak olyan lehetne, mint Cassius, szóval a bátyja bizonyos szempontból a példaképévé vált. Ugyanakkor megismerve az idősebb fiú gondolatait, láthatjuk, milyen súlyos énképválságban van még mindig, hiszen gyötri a bűntudat a múltja és a képessége miatt. Édes, ahogy a kapcsolatuk alakulgat, főleg azt találom viccesnek, hogy az érzelmileg távolságtartó Cassius mindig következetesen a vezetéknevén szólítja Jesse-t. :)

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, tudom, hogy nincs mindenki elájulva Averytől, de én szeretem, hogy ilyen ellentmondásos. A szerelmi száluk Jesse-vel se az a fergeteg nagy romantikus hevület, Avery részéről az is megkérdőjelezhető, hogy egyáltalán szereti-e a fiút, ennek ellenére szerintem nagyon szép, ahogy minden helyzetben tudja nyújtani azt az érzelmi támaszt, amire Jesse-nek szüksége van. Tetszett az is, hogy a rigorózusan szabálykövető és tekintélytisztelő Evának mindent hátra kell hagynia, hogy segíthessen a barátainak, míg a hűséges Skandarnak addig tömik a fejét szarsággal, amíg már maga sem tudja, hányadán áll a világgal. A kötetben végre megismerünk egy Utazót is, nevezetesen Ryelt, aki végül is nem tudom, hogy szimpatikus volt-e, nagyon nem tetszett, ahogy a fiúkat okolta mindenért, holott ők egészen kevéssé tehetnek arról, hogy a világ olyan hely lett, amilyen. Remélem, a következő kötetben túljutnak a szereplők az ujjal mutogatáson és tényleg a tettek mezejére lépnek.

A negatív szereplőkben továbbra is az a jó, hogy hiába nem szeretem őket, azért valahol meg tudom érteni a nézőpontjukat. Alkine és Madame olyan felnőttek, akik megszokták, hogy az ő kezükben van az irányítás, és szeretnék, ha ez lehetőleg így is maradhatna, ezért pedig sok mindenre képesek. Theo elég irritáló fajta negatív szereplő, ugyanakkor az érdekes volt, hogy Cassius mennyire a fiatal önmagát látta benne, ebből mi is érzékelhettük, hogy mennyire más irányt is vett az élete attól, hogy találkozott Jesse-vel. Ugyanakkor  a történet előrehaladtával láthatjuk, ahogy az emberiségen belüli széthúzásnak leáldozik a külső fenyegetés árnyékában. A kolonizálni készülő űrlények elég sztereotipikus gonosznak tűnnek eddig, de még mutathatnak újdonságot.

Mindemellett van még egy nagyszerű, sötét-komor hangulata az egész történetnek. Annyira szeretem, hogy nem egyszerűsíti le a problémákat a világban, nem állítja, hogy ezt majd két tizenéves fiú meg tudja oldani egyedül, hanem igenis szembenéz vele, milyen nehéz helyzetben van mindenki, és hogy igen, a főszereplők is rossz döntéseket fognak hozni, amíg nem állnak rendelkezésükre azok az erőforrások, amik a jó döntéshez nélkülözhetetlenek.

Összességében én nagyon élveztem ezt a kötetet is, és kíváncsian, bár némi félelemmel várom a sorozat befejező kötetét, a hőseink szempontjából sok jóra nem számítok.

Kinek ajánlom? A műfajjal ismerkedőknek, kamasz fiúknak.

Kinek nem ajánlom? Aki nem bír meglenni romantika nélkül, némiképp csalódni fog.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Rendben van a magyar, bár nem igazán tudom, kit akar ábrázolni. :D

Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Cassius (3) Avery (4) Eva (5) Madame

Kedvenc jelenetek: (1) a kezdés Jesse szemszögéből (2) amikor kiszabadítják Averyt és Cassiust Madame-tól (3) a befejezés (4) visszatérés Lenbrg-be (5) az emlék, amit a fiúk látnak a bolygójukról

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: ez az egész rídium-ügy szépen meg volt bonyolítva

Labirintus kívül-belül

Rick Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and the Olimpians IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse

Percy minden valószínűség ellenére sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja. Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban, ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely, ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély talán nem is mindig kívülről fenyeget.

Hmm... tartozom egy vallomással: egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta, lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon ott vannak a szeren.

Dolgok, amiket Riordan közel tökéletesen csinál:

1. Lebilincselő történetvezetés

Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.

2. Egyre nagyobb tétek

Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként, amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel tart a káosz felé.

3. Kiegyenlített jelentőségű karakterek

Percy a főszereplő, mert az ő szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz. Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan, piros pont.

4. Folyamatos karakterfejlődés

És az hagyján, hogy fontosak és jól felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy találja meg a helyét a világban.

Két szereplő változik különösen sokat ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia, megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni, hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.

Vannak mindig egy részes mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell történnie, hogy segítsenek az üzenetben.

5. Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak

Azon kívül, hogy a kedvenc shipem megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja, illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a kalandon van.

6. Rétegelt, kidolgozott anti-hősök

A negatív szereplők is jók ezekben a könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.

7. Feszültségoldó humormorzsák

Mindemellett néha még mindig meg tud nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek egyet a saját nyomorúságukon.

A legújabb borító

8. Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom

És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.

Ami még nagyon tetszett, hogy pont kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet, ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ problémáit. Pontosan, még az istenektől se.

Összességében nagyon tetszett ez a kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!

Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Folyamatosan fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.

Kedvenc szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Rachel, a kék torta